Nem tudom, mi lesz most velünk. Nyilván megy minden ugyanúgy tovább, de hivatalosan most kezdődik el a Milan Kundera nélküli kor. Milyen volt Milan Kundera? És milyen volt a kora? Életem majdnem hatvan évét úgy éltem le, hogy volt benne egy gondolkodó és alkotó ember, aki mindig mert radikálisan kérdezni, és a megszokottól radikálisan eltérő válaszokat adni. Milan Kundera a hatvanas évek nagyhatású csehszlovákiai értelmiségének egyik legjelentősebb alakja, a prágai tavasz nélküle nem olyan lett volna, mint amilyen volt, sőt, talán nem is lett volna.
Ne higgyük, hogy mindent a történelmi szükségszerűségek határoznak meg. A személyiség nagyon sokat számít. És Milan Kundera nagy formátumú személyiség volt, annak minden fény- és árnyoldalával. A nagyság idegesítő, a nagyság félelmetes, a nagyság követhetetlen, és mégis a nagyság milyenségéből lehet tanulni, lehet erőt meríteni a félelmünk legyőzéséhez, és mutat példát, még ha ezt az utat mi már utána nem is tudjuk bejárni. Vagy, ha bejárjuk, csak gondolatban.
Kundera pályája már addig a pontig is hosszú és kanyargós. Brünni értelmiségi családból származik, zeneszerzőnek készül, és ilyen irányú tájékozottsága későbbi irodalmi munkásságán is érződik. Szürrealista költőként folytatja, aki egy váratlan fordulattal a társadalom szürrealisztikus és szocrealisztikus átalakulása mellé áll. Első (verses) könyvei enyhén bíráló szocreál alkotások, melyek azonban az ötvenes években így is a történelmi alternatívák keresését jelentették, bár esztétikai értékük vitatható volt. Legelső kötetét később nem vállalta, második és harmadik kötetét pedig többször átírta, mielőtt végleg megtagadta.
Zökkenőkkel tarkított pályakezdéséről Az élet máshol van című regényében ad ironikus képet. Ebben a regényében el is búcsúzik a költészettől, melyet éretlen emberi tevékenységnek nyilvánít, és az ő saját pályájára ez igaz is. Verseskötetei az ötvenes években a maguk bíráló és kérdező hangnemével bátor vállalkozásnak számítottak. Kunderára pályája elejétől kezdve meglehetősen nagy figyelem irányult, ami a maga korában mindig érthető és indokolt volt, de utólag sokszor csak a későbbi teljesítmény magyarázott és tett jogossá. Az ötvenes években a prágai filmművészeti akadémián is tanít, a későbbi nagy rendező nemzedék szinte mindegyike a tanítványa, Jiří Menzel, Věra Chytilová, Evald Schorm és mások. Ekkoriban érdeklődése már a próza felé fordul, a két világháború közötti nagy cseh íróról, Vladislav Vančuráról ír monográfiát A regény művészete címen. Ezt a címet később első francia nyelvű esszékötetéhez újra felhasználja. Novellákat is kezd írni, megszületnek a Nevetséges szerelmek darabjai, majd belefog az ötvenes éveket górcső alá vevő nagy regényébe, a Tréfába. Ez az ötvenes évek sztálinista univerzumának egyik legfontosabb kritikai bemutatása, nemcsak a cseh irodalomban, hanem világirodalmi szinten is.
Milan Kundera a kompozíció nagymestere, regényeit a továbbiakban is történetdarabokból, esszékből, prózába transzponált esszékből állítja össze, afféle kollázsként. Kundera zeneszerző módjára tételekre bontja regényeit, és vállalt műveinek még opus-számot is ad. A hatvanas évek nagy csehszlovák korszakának egyik legfontosabb hangadója és szereplője, meghatározó értelmiségije. Az irodalmon és a filmen kívül nagy szerepe van az akkor szintén fénykorát élő prágai színházi élet kibontakozásában, mint drámaszerzőnek, és nagy hatást gyakorol a politikára is.
Az 1967-es csehszlovák írószövetségi kongresszus egyik vezérszónoka, aki nemcsak az aktuális politikai és irodalompolitikai kérdésekről tud és mer beszélni, hanem a cseh nemzet sorsára kiható döntésekről is. Megkérdőjelezi azt a nyelvi és nemzeti alapon álló kulturális fejlődést, melynek útját a tizenkilencedik század eleje óta járja a cseh nép és gondolkodás. Később saját pályáján erre a kérdésre azt a radikális választ adja, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától már nem csehül, hanem franciául ír. Hiszen már rég francia állampolgár, emigráns, menekült, közben megbecsült francia gondolkodó és író, aki az élete második felében a francia társadalomban keresi és találja meg új helyét.
A rendszerváltás – vagy cseh nevén a bársonyos forradalom – után nem költözik haza, azt mondja, hogy már negyvenesként sem volt igazán átültethető, de hatvan után semmiképp sem az. A cseh irodalomba csak lassú és megfontolt lépésekkel tér vissza. Visszatérése megnyugtatóan igazából csak az utóbbi években rendeződött. Bár regényei mindig esszéregények, esszéi pedig mindig is bírtak epikus erővel és nagy elbeszélői lendülettel.
Kundera az utolsó írók egyike, akik még valóban erőteljes hatással voltak nemcsak az irodalomtörténetre, hanem a történelem alakulására is. A hatvanas évek cseh író és kulturális nemzedékének utolsó alakja, most már ő is elment, ’68 sokak számára megnyugtatóan immár végleg történelem lett, melyet úgy interpretálhatunk vagy magyarázhatunk félre, ahogy nekünk tetszik, vagy másoknak meg nem tetszik. Milan Kundera a megszerzett, gondolkodással kivívott szabadság emblematikus alakja. A szabadsághoz hosszú alkotói és gondolkodói út vezetett el nála, esztétikailag érvényes formát tudott adni tapasztalatainak, ezzel erőteljesen formálta a csehszlovák kulturális életet a hatvanas években, ez a kulturális élet erőteljesen formálta a csehszlovák és ezen keresztül a közép-európai történelmet.
Kundera mindamellett nemcsak a közép-európai szabadságreformok első számú írója, hanem a hetvenes évek cseh külső és belső disszidenseinek is emblematikus figurája, aki 1975-ig a belső emigráció ablakmosó örömeit élvezi, majd hasonló helytállásra tesz kísérletet a hetvenes évek Franciaországában, nyugati világában, mint a cseh Arnošt Lustig, Josef Škvorecký, a csehek Cseh Tamásának mondható Karel Kryl énekes-gitáros, a lengyel Zbigniew Herbert vagy Adam Zagajewski, az orosz Joszif Brodszkij vagy az ötvenhatos nagy magyar értelmiségi emigráns nemzedék, a párizsi Magyar Műhely és a Mikes Kelemen Kör társasága.
Kundera prózája okos, kicsit száraz, esszészerű, de mint ilyen, sokszor frivol, darabokból építkező, de radikálisan egységes, kompozíció-mániás, nyelvi minimalizmusra törekvő. Esszéi könnyedek, szellemesek, fontos kérdéseket tárgyalnak, egyszerre csehek, európaiak és közép-európaiak. Életműve a világirodalom legjavához tartozik, épp azért, mert nagyon tudatosan van életműként is felépítve. És egy világirodalmi szintű és érdeklődésű életmű globális kérdésekkel is foglalkozik, miközben sohasem felejti el helyi érdekeltségét, ami hol Prágához, hol Párizshoz köti.
Kundera megfellebbezhetetlen szellemi tekintély volt. Vagyis lehetett és érdemes is volt vele vitatkozni, mert állításai, ha radikálisak, sőt, esetleg tévesek is, mindenképpen gondolatébresztők és frissek voltak. Egyébként esszéiben ritkán vagy talán soha nem tévedett. De vitára kényszerített, és akkor beszorított egy olyan pozícióba, hogy a vele vitatkozó észrevegye, micsoda tévedésben él ő maga. Kundera nem volt kíméletes író – saját magával sem, bár férfiképében és önképében nem kevés volt az önszeretet. Kritikai lendületét sokan cinikusnak érezték, de talán csak bátor volt. Hogy másképp volt bátor, mint a többség, azt magas fokú szellemi és szakmai képességei tették indokolttá és elfogadhatóvá.
És ahogy azt előadta. Stílusa egyszerű, tömör. Bátorsága szemtelen, szemtelensége nagy formátumú, formátuma irigyelhetetlen, útja követhetetlen, mert nehéz, rögös, és sok-sok sikertől terhelt. Fordítóit szigorúan ellenőrizte, az általa megragadott jellemek csak gondolati szituációba illesztve nyerték el teljes mélységüket. Nem úgy írt, ahogyan más, bár más talán nem is akart volna úgy írni, ahogy ő. Micsoda írói truváj, hogy követői ugyan akadtak (például Jiří Kratochvil), de utánzói nem akadhattak, mert munkássága mintha paródiája lett volna egy soha nem létezett életműnek vagy irodalmi iránynak, egy önmagára mutató parabola, mely arról szól, hogy mennyire más is lehetett volna, ha nem kell ilyennek lennie, mert mondjuk nem ilyen a cseh történelem, sem a közép-európai, nem ilyen az irodalom, nem ilyen a filozófia. Mától kezdve már csak ilyen lesz sajnos.
