Kultúra

Mucsi Zoltán: Nálunk ma nincsen vitakultúra, ami helyette van, az inkább undorító csaholás

Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

Tökéletesen elégedett jelenlegi életével, bár az ország közhangulata lehetne jobb – derül ki a Fidelio Mucsi Zoltánnal készített nagyinterjújából, amelyben többek közt arról is mesélt, mi volt pályájának legfontosabb állomása, hogy áll a kritikákhoz, és mit gondol az újságírókat megrángató rendezőkről.

Abból, hogy neve fogalommá vált leginkább azt szűri le, hogy az emberek szeretik őt, akár Kapaként, akár színházi színészként. A fiatal generáció viszont leginkább mémként ismeri, legalábbis erre jött rá, mikor egy rendező elmesélte, hogy mikor gyereke értesült a közös munkájukról csupán annyit kérdezett: „úristen, te a mémmel játszol?!”

Ő maga nem foglalkozik azzal, milyen kép él róla mások fejében: „Nincs bennem törekvés vigyázni az imázsomra. Csak arra próbálok figyelni, hogy ami feladatot kapok, azt a tőlem telhető legjobban oldjam meg.” Úgy véli, hogy egészen más kép él róla azoknak a fejében, akik színházban látják, mint akik filmekből, reklámokból vagy az internetről ismerik. Míg ugyanis a szélesebb közvélemény fejében elsősorban a káromkodós Mucsi él, addig lánya szerint például üdítő, amikor a színházban végre nem „egy lelkileg szétszaggatott, agyonvert pasit” játszik. Egyik aktuális szerepe is épp ilyen, amelyet karrierje egyik legfontosabb állomásának nevez: a színész Háy Jánost eredetileg azzal kereste fel, hogy A gyerek című könyvéből írjon színdarabot, ám az író a Nehéz szövegét mutatta meg, amelyről Mucsi biztosra vette, hogy lehetetlen színpadra vinni, mégis 150 előadást élt meg a főszereplésével. Hasonlóan fontos mérföldkőként említette meg a pályája elején játszott szerepét a Emil és a detektívekben Szolnokon, és a Mulatságot a Bárkában.

A közéleti megnyilvánulásokkal kapcsolatban úgy véli, hogy a színészeknek igenis meg kell szólalniuk, de csak akkor, ha mondandójuk kellő pontossággal megalapozott.

Nálunk ma nincsen vitakultúra. Ami helyette van, az sokszor inkább undorító csaholás: fájdalmas és méltatlan azokhoz, akik ezt elkövetik. Ezekben a vitákban nem szeretnék részt venni. A jelenlegi közéleti hangnemet én a filmekben szoktam használni, de az ott ábrázol valamit, és a félreértések elkerülése végett: az életben nem így viselkedek, és nem is szeretnék ebben a stílusban bármihez is hozzászólni. Többször kellene megszólalni, de csak akkor, ha az a megszólalás megalapozott és nagyon pontos.

Mint mondja, ő azért sem folyik bele az ilyen vitákba a nyilvánosság előtt, mert „erre fel kellene készülni és foglalkozni vele, ami sokkal több energiát venne el, mint amennyi nekem jelenleg van erre.“ Ehhez kapcsolódóan Mucsi a Magyar Mozgóképes Fesztiválon történt incidenst hozta fel, amikor Tősér Ádám, a Blokád rendezője tettlegesen lépett fel egy újságíró ellen.

Biztos vagyok benne, hogy Ragályi Elemérnek vagy Jancsó Miklósnak ilyesmi meg sem fordult volna a fejében, nemhogy megtegye. Remélem, a jövőben nem teszik kötelezővé ellökni valakit és ordenáré hangon beszélni vele, csak mert az nem a számomra megfelelő véleményt alkotta rólam. Ha valaki ennyire nem bírja, menjen el bakternak Harkakötönyön, akkor vélhetően nem sokan fogják kritizálni a médiumokban. Ha viszont marad, el kell tudnia viselni a kritikát, mert abban, amit csinálunk, benne van, hogy nem fog mindenkinek tetszeni vagy éppen nem jól sikerül.

A kritikák kezelésében Tim Carroll, a londoni Globe Színház főrendezőjének véleményét osztja, akivel a Bárka Színházban dolgozott együtt, és aki azt mondta: „a rossz kritika a reggelit elronthatja, de ha még este is problémád van vele, akkor veled is baj van.”

Úgy véli, jelenlegi életével tökéletesen elégedett, négy gyermeke van, párjával majdnem négy évtizede vannak együtt, és komolyabb betegségről sem tud, így nincs oka panaszra. Van azonban, ami jobbá tennék az életét:

Attól azért nem lennék szomorú, ha az ország mentálisan jobb állapotban lenne. Ahol március 15. és augusztus 20. nem közös ünnep, ott olyan nagy a baj, aminek hosszú távon is káros következményei vannak. Az nem lehet, hogy a karácsonyt a nagymama a sufniban, a kislány pedig a spájzban ünnepli. Ezt a problémát meg kellene oldani, de azt nem azzal kell kezdeni, hogy a másikat hibáztatjuk.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik