Bár sokan elindultak a Magyar Állami Operaház főigazgatói székére kiírt pályázatán, és sajtóinformációk szerint a szakmai bizottság Kesselyák Gergely anyagát ítélte a legjobbnak, Csák János miniszter végül a posztot 2011 óta betöltő Ókovács Szilveszter mellett döntött, aki így újabb öt évig vezetheti a legnagyobb hazai kulturális intézményt (az eljárás mindazonáltal a jogszabályoknak megfelelő volt, a bizottság javaslatát ugyanis nem kötelező figyelmbe vennie a miniszternek). Ókovács nemrég azt nyilatkozta, nem hozza nyilvánosságra pályázatát, arra hivatkozva, hogy ez „egy munkaanyag, nem a nyilvánosság számára készült, annál sokkal őszintébb például.”
Miért is kéne az Operaház belső dolgait a nyilvánosság elé vinni?
– kérdezte egy interjú folyamán. A minisztérium viszont törvényi kötelezettségének eleget téve eljuttatta a pályázatot a Pest Vármegyei Kormányhivatalhoz, „mely szerv – a vonatkozó kormányrendelet szerint – gondoskodik a sikeres pályázat megismerhetőségéről, nyilvánosságának biztosításáról”. Az Index megszerezte és szemlézte is a szöveget, amelyben Ókovács keresetlen stílusban kritizálja a magyar balettszakmát, a médiát és ez Opera zenekarát is.
A magyar táncszakma a hatvanas évek eleje óta kicsi és belterjes, többen mindenhol ott vannak, kéz kezet mos alapon szövi át a szívességi háló ezt a világot. (…) Természetesen a hazai szakírók egy része – talán éppen azok, akik az irigység és a dafke meg nem értés sötét sarkaiba húzódtak vissza, és az összes maradék vitriolos fiolát felpattintva írják a maguk nosztalgiázó regösénekét a hajdanvolt magyar dicsőségről, amikor elég volt a pantomim is a tiszta figurák és elemek helyet –, nos, tehát ők készek voltak minden előadást lehúzni, minden lépést nevetségessé tenni. (…) Sajnos ki kell mondani, hogy miként a hazai színészoktatás, a filmesképzés vagy más lestoppolt szellemi műhelyek, úgy a magyar táncképzés és táncszakírás is rendszerváltás előtt áll, amelyet nem lehet megúszni. Ideje volna itt is elkezdeni, az Opera ehhez az érzékeny átalakításhoz a klasszikus balett terén, egyetemi szinten is kész segédkezet nyújtani
– idézi Ókovácsot a lap, hozzátéve, hogy ez a segédkéz úgy nézne ki az ő elképzelésében, hogy az Opera mindenkori balettigazgatójának, vagy delegáltjának kéne betölteni a Magyar Táncművészeti Egyetem balettszakmai rektorhelyettesi posztját. A balettigazgatónak szerinte osztályt is kellene vinnie az egyetemen, az Opera mindenkori főigazgató-helyettese kerüljön a kuratóriumba vagy felügyelőbizottságba. Szerinte hasonló szisztéma működik az SZFE-n és a szerinte a modellváltás küszöbén álló Zeneakadémián is van erre százéves gyakorlat.
A pályázatban ír arról, hogy hiba lenne akár az Eiffel Műhelyház, akár az Erkel Színház leválasztása az Operáról, tervei alapján az Erkel multifunkciós befogadóintézménnyé válna, amelyet a Magyar Állami Operaház működtet, és önmaga is játszik benne, ám már jóval kevesebbet, mint korábban. Ugyanígy hibának tartaná azt is, ha az Operettszínházat összevonnák az Operával.
A két intézménynek nemcsak tradíciója és repertoárja, hanem teljes társadalmi-szociális közege, művészi dimenziója, árfekvése is más, zenekartól-énekkartól énekeseken-táncosokon át a közönségig alig van átfedés. Hiba és példa nélküli is volna összevonásuk.
Ókovács az Andrássy úti Ybl-palotára is kitér a szövegben, amelynek 2022 tavaszi „befejezése” szerinte sok kérdést felvet.
A hosszú vegetálás után sebtében összecsapott munka rengeteg hibával járt. jelenleg másfélezer soros az a táblázat, amelybe ezeket gyűjtjük. Valójában az Operaház nem »kész lett« márciusra, hanem »abba az állapotba került«, hogy ugyan nagy művészi és komfort-kockázattal (tehát nem életveszéllyel), de előadásokat tarthassunk benne.
De kitér a zenekarra is:
A Magyar Állami Operaház egy munkahely. Nem érzem triviálisnak ezt kinyilatkoztatni, mert rendszeresen futok bele még ma, 12 év után is olyan mondatokba, amelyekből az tükröződik, mintha szívességet tenne a véleménymondó, hogy befárad hozzánk, vagy kikéri magának, ha a munkahelye szeretné megmondani, mikor van szükség a munkájára
Szerinte az Opera zenekarának krónikus problémája volt, hogy magát sem vette komolyan nagyon sokáig.
Tizenöt-húsz éve (ami az intézmény életének utolsó 15 %-a!), ha valakinek jobb dolga volt, még mindig beküldhette a tanítványát maga helyet az árokba játszani. Mindennaposak voltak az önhatalmú mutyik akár még néhány éve is: volt, hogy a fülem hallatára cserélte el egy muzsikus az esti előadását – 18 óra után pár perccel, szinte a kezdés előtt!
– írta a pályáztaban.
