A Királylány jön először. Mintha a nap fénygolyója mögül pördülne ki, röpül felém a kopasz, felforrt füvön. Mosolya leterít, izmos ölelése bekebelez. Aztán jönnek a többiek is, fürdőruhákban, vizesen, bátran, óvatosan, csendben, zajosan. Kilencféleképpen. Mint valami jól rendezett színházi kép, ahol nagy melegség üt át a színen, és nem csak a hőség teszi. Kiss Istvánné Csöpi meg sorolja rutinnal, ki kicsoda, hogy alig bírom követni.
– Nahát – fogja meg az éppen említett gyereke feje búbját puhán is, erővel is. – Ő itt a Döme, ő meg a Krisz, ez meg itt a Bencusom. Ők örökbefogadottak.
Döme már húszéves, de a felnőttség ilyentájt megszülető görcséből nincs benne semmi sem. Néz hosszan, közelről az íriszembe, nincs menekvés. Aztán szétomlik arcán a romlatlan mosoly. És a többiek:
– A Királylány, aki amúgy Bernike, de nekünk csak Jucus – folytatja. – A Heni. És az ő tesója, a Savanya. Ők hárman nevelt gyerekek. És az Öcskös, aki amúgy Gergő, meg a Robcsi, és a legkisebb, a Samu babu. Ők családba fogadottak.
Ezer kérdés, ha csak a koppanós tényeket ismerjük. Hogy az öt saját gyereke mellé odavett még kilencet. Hogy egytől egyig mind sérült, Down-szindrómás vagy autista. Hogy ráadásul fogta magát, és a legnagyobb fiával meg a kilenc gyerekkel leköltözött a főváros legközepéből ide vidékre, a semmibe. Hogy egy komplett gazdaságot – Paradicsomot! – építettek fel. Hát, se nem bolond, se nem szent…
– Gyere, Heni, pucoljuk a borsót! – húzza magával Döme a lányt, be az árnyékba, ahol Robcsi ül, és néz bele bizonytalanul a világba, és senki sem tudja, milyen neki az a világ. Beszélni nem tud, rajta nagy pelenka.
– Tizenkét éves… És nézzetek rá… – sóhajtja most Csöpi, és száraz fájdalommal simítja meg a kis-nagyfiú arcát. Merthogy ezt nem lehet megszokni. A borsót azért pucolják, amiért a málnát szedik. Nem csak úgy, van ok itt minden mögött. Finommotorikus fejlesztés.
Csöpit nézem, napbarnított bőrét, határozott mozdulatait meg a nagy nyugalmat, amit hord magával. Nyilván őbenne kell ennek az egésznek a kulcsát keresni, találgatni, hogy mégis hogyan bírja, mégis hogyan jutott ilyen őrültség az eszébe. Hogy bírhat el egy ember ilyen óriási, önként vállalt terhet, amit ő.
– Teher?! – emeli rám a szemét, mintha csak bolond volnék.
Aztán kezdi az elején.
Majd egyszer, ha megérik rá az idő. Meglett aztán az öt gyerek, a saját vérei, és mire harmincévesen az utolsóhoz ért, el is vált az apjuktól. Egyedülálló, ötgyerekes anya lett, de akkor sem ijedt meg egy percre sem. Nagyvonalúan és szabadon élt, már amennyire tőle tellett. Mert szerinte azért van az élet, hogy szeressük. Aztán jött a nagy szerelem, az új. Közös gyerek után vágyakoztak, csakhogy, miután az ötödiket Csöpiből egy autóbaleset miatt életmentő műtéttel szedték ki, az orvosok megtiltották neki a további szüléseket. Beleegyezett a sterilizálásba. De aztán mégsem tudott ellenállni annak a hatodiknak, jelentkeztek hát lombikprogramra. Nem sikerült. Sőt egyenesen szétrobbant Csöpi petevezetéke, ami hajszál híján a sírba is vitte.
– Na, szerintem ez figyelmeztetés volt föntről, ezt mondtam akkor a gyerekeknek. És megbeszéltük, hogy ha már így van, akkor örökbe fogadunk. És senki mást, mint egy Down-babát. Minden gyerekem egyetértett. Ketten voltak akkor elhozhatóak 0 és egyéves kor között, a Döme meg a Krisztián. Mondtam, visszük mind a kettőt, látatlanban. De először csak egyet engedtek, megnéztük, egy tündér kis gombóc volt, haza is hoztuk gyorsan. Így lett a hatodik gyerekem a Döme.
Döme jön, öleli az anyját, beszél kimeríthetetlenül. Hogy mennek majd képzésre a Krisztiánnal, növénytermesztés meg állattenyésztés, meg konyhai segítőmunka, és hogy ez jó, mert itt is tudnak majd segíteni anyáéknak, meg lehet majd hasznosat dolgozni is, nem pedig a semmit csinálni. És hogy amúgy meg hű de éhes. És Csöpi megy, adja is a kiflit, meg feltörli a kólát, amit valaki éppen egészen fellökött, meg bólogat, és közben felbugyogó nevetésekkel mondja tovább, hogy volt.
– Nézett persze mindenki a csecsemőotthonban, hogy mit akar itt ez a negyvenkilós szőke nő a méteres műkörmeivel meg szempilláival, hát ilyen voltam akkor, na, nem kellett engem félteni! Többször is elmondták, hogy a babát harminc napig még vissza lehet hozni. Mondtam, nem szandál ez, hanem gyerek! És akkor pár hónap múlva jelentkeztünk, hogy vihetjük-e a Krisztiánt is. Figyelmeztettek nála is eleget. Hogy azonkívül, hogy downos, volt egy eszméletvesztéses állapota a csecsemőotthonban, rengeteg agysejtje károsodott. Hogy nagy valószínűséggel nem fog tudni járni, beszélni és sok egyéb dolgot csinálni, soha.
És jön Krisztián. Nagy svunggal jön, mintha mindig pontosan tudná, mit akar és hogyan. Közben pislog az anyja felé, amolyan kérdőn, mert tudja, hogy azért mégsem szabad mindent, amit ő akar. És végül így, szavak nélkül megbeszélnek szépen mindent.
Akkor, amikor ő a családba érkezett, még együtt élt mindenki a régi, hatalmas budapesti házban. Az öt „régi” gyerek és a két „új”. Akkor költözött hozzájuk Csöpi mostani férje, és maradt is néhány évig.
Kérdezem, akkoriban mi volt a terv a jövőre nézve. Terv? Ismétel megint csodálkozva, merthogy terv, az nem volt. Csak lassan úgy kezdte érezni, hogy olyan gyorsan nőnek azok a gyerekek, jó volna megint egy kicsi és kész. Kérdezgették mindig a többiek, hogy de miért ennyit és miért csak „ilyet”. Kérdezem persze én is, ki ne kérdezné.
– Ez nem betegség, ez egy állapot. Nincs állandó fájdalmuk, azt nem tudnám elviselni. Ahhoz én kevés vagyok. Csak szeretni kell őket, fejleszteni, és kész. Nincs ebben semmi extra.
Bencus huppan mellém, simogat a szeme. Tiszta, okos ez a nézés, csupa finomság ez az arc, puha ívek és kanyarok. Nyolc hónapos volt, mikor Csöpi kisfia lett.
Boldogok voltak úgy mind.
Kivéve Szabolcsot, azaz Szaszát, a legidősebbet.
Szóval volt már otthon nyolc gyerek, de abból csak egyetlen a lány. Kellene még egy, azt gondolta Csöpi. De ott már megszólaltak a gyerekei is, hogy álljon már meg a menet. Egye fene, mondta erre ő, akkor csak nevelt gyerekként jöjjön a kilencedik.
Jucus áll büszkén, vállát hátrafeszítve az ágya tetején, a rózsaszín szobában. Ennek a lánynak mindene rózsaszín, a mosolya is. Csupa víz fürdőruhája mögött, a szíve felett ott látszik a tizenegy évvel ezelőtti hosszú vágás. A nagy szívműtét után vették magukhoz. Akkor még nem lehetett tudni, mi lesz a folytatás.
A folyosó tele van pöttyözve fényképekkel, egész picikékkel, homályos-kopottakkal is, hogy csak közel hajolva tudja kivenni az ember a gyerekarcokat. Itt is átüt valahogy, ahogy az egész itt zajló életen, hogy nem a forma az erő, hanem a tartalom. Az elmúlt húsz év. Ott van Juci, úgy egyévesen, szőke fürtös hajánál csak a mosolya fényesebb. Szerelmesnek kell lenni abba az arcba.
– Ő a nagylányom szíve csücske – mondja Csöpi. – El is kényeztette rendesen, amikor még itthon lakott.
Nevet.
– Mindent ráaggatott, az összes szép ruháját, az ékszereit. Most is, ha beszélnek, mondja a húgának, meglásd, Jucus, megveszem a Smartot, felkötjük a kendőt, a hajunk lobog majd a szélben…
– Örültek is éppen, mert ott volt Heni, nem találtak neki nevelőszülőt. Mert hát, egyem a szívét, kicsit sötét a bőre… Mondtam, semmi gond, ide vele. Persze aztán érte is meg kellett küzdenem rendesen, mert voltak olyan szakmai vélemények, hogy micsoda őrült gondolat Down-gyerekek mellé odarakni még egyet.
Heni szobája meg csupa fegyelmezett zöld, ő nem királylányoskodik. Mindenkinek megvan itt a maga kuckója, sőt birodalma a saját ízlése szerint. Csak Öcsi, Samu és Bence alszik Csöpivel egy ágyban, mindig összebújva, merthogy az autista gyerekeket felrázza a félelem, ha nem érzik az anyjuk otthonillatát.
Szóval Heni után kiderült, hogy van egy család, ahol nagy bajban vannak a gyerekek, és a hivatal a szülők beleegyezésével befogadókat keres nekik. Ki, ha nem ő, ezt gondolta Csöpi, szokás szerint. Úgy került ide a három testvér: Öcskös, aki valójában Gergő, Robcsi és Samu babu. Öcskös akkor már hároméves volt, de négy hónapos szinten működött, vitték is Csöpiék azonnal fejlesztésekre, amire csak lehet, megkapta a diagnózist – autizmus, epilepsziával – és a gyógyszereket. Ott a kép a falon, ahogy az a kicsi gyerek csak fekszik, szétdobott karokkal, és néz valahova a bizonytalan világba, a kamera mellé, ahogy most is, tizenkét évesen. De ha ott marad, abban a családban, még ennyi se lenne.
Öcsi most billeg hozzánk, micsoda szép az arca, micsoda mélységes barna a szeme!
A többiek tolnak újra a házba, hárman csimpaszkodnak belém, simogatják kezem, arcom, húzom magammal a tétek nélküli szeretetnek ezt a puha köpenyét. Egymást túlnevetve mutatják újra a képeket a falon, önmagukat, ezt a családi, otthoni múltat. „Az a Heni szülinapja… óriási torta, látod?… az a fürdés, hű de hideg volt a víz… Kicsi Samu!… Anya nyaral…”
Mindenki ott tömörül most a picike nappaliban, vizesen-fürdőruhásan, mint egy nyári tábori délután, éhes, szomjas itt is mindig valaki, pisi, kaki van, kinél a pelenkában, kinél a vécében, Anya, Anyaaaa, ez zeng folyton, gyógyszert adni, orrot, nyálat törölni, rendezni kell a színt megállás nélkül. Lógnak mindig az anyjukon, csupa puszik és ölelések és simogatások zubognak, úgy kell küzdeni néha egy szabad, csóktalan lélegzetért.
Kicsi ez a ház, 130 négyzetméter, de lesz nagyobb is. Még egyszer ennyit terveznek hozzácsapni jövőre. Szasza építi majd szépen, a 100 négyzetméteres kiülőt is, ahol majd nyárson sütik a malacot. Ketten csinálnak itt mindent, és végtelen természetességként veszik, hogy ez így van. Csöpi és a legidősebb fia, Szasza. Soha életükben nem éltek vidéken, két évvel ezelőttig. A ház jó nagy volt Pesten, de a kert a kilenc gyerekkel hirtelen tele lett, az ingerek a fejlődéshez pedig a városban vértelenek voltak.
– A gyerekeknek ennél jobbat elképzelni sem lehetne – mondja Csöpi. Körbemutat a nagy, végtelennek tűnő kerten. – És mi is jó úton haladunk. Nem azt mondom, hogy a Szaszával néha nem szakadunk meg, de nem a gyerekekbe, hanem a tennivalókba. Hogy most érik a borsó meg a ribizli, közben gyomlálni is kellene, mert kapálni azt nem tudunk, kétszer próbáltam, de mindig nyakon vágtam azt, amit körbe kellett volna ütni.
Nevet magán.
– A nagy, ez évi álmunk egy póniló. A jövő évi egy tehén. Úgy vesszük majd, hogy benne van a kisborjú. Azt írják az interneten, hogy úgy érdemes. Onnan néztünk mindent. Ott is vásároltunk mindent. A fürjeket is. Meg a kecskét. Az elsőt. Mondom, Szabi, találtam egy kecskét, ingyen odaadják. Kutyaként tartották az öreglányt. Hirdettek csirkéket is, akikre fente a fogát a róka, hát odacsapták inkább nekem bagóért mindet. Télre papírbrikettet csinálunk, úgy fűtünk. Sose hittem volna… A keresztanyu, a nagynénémék gyűjtik nekünk az újságokat Pesten. Felmegyünk, begyűjtjük, és akkor a gyerekek szépen összetépkedik, berakják a kiskádba, aztán a présbe, kicsavarják, megszárítjuk, fűtünk vele. És ingyen van.
Kimegyünk az állatokhoz, Szasza szerelmetes birodalmába. Nagy üvegház, tele palántákkal. Kecskék, nyulak, emuk, fürjek, tyúkok, disznók. Van itt minden.
Barna, inas testével úgy suhan itt a gyerekek meg az állatok között, mintha csak ide teremtette volna a Jóisten, ebbe a munkától duzzadó Paradicsomba. Nem beszél sokat, csak a pár kedves, de határozott szó a gyerekekhez. Viszont ha az állatokról, a földről akad téma, annak a hullámaira felül szép rendesen, és csak viszi-viszi az ár. És Csöpi nem aggódik a jövő miatt, mert tudja, hogy a fia itt lesz. Hogy ő bír egyedül is a gyerekekkel, ha arra visz az élet.
– Én már nem idegeskedem. – Legyint. – Így, ötvennyolc évesen az ember örüljön annak, hogy nem fáj, nem sajog semmi, sőt, imádat van, feladat van. Mert lehet, hogy én is fizioterápiára járnék, és nem a csúszdát festegetném, ha ők nem lennének. És ha én nem bíznék abban, hogy a Samu babu esküvőjén, ha két mankóval is, meg turbóseprűvel, de táncolni fogok, akkor nem csinálnám az egészet. Én azt mondom, hogy az életben mindennek rózsaszín szemüveggel kell nekiindulni. Nem pedig betojni előre, hogy mi lesz, ha. És akkor minden menni fog. És tessék, megy is, csodálatosan, simán. Nincs ezekkel a gyerekkel semmi gond, semmi baj, megoldunk mi együtt mindent.
Kis csönd után teszi hozzá, hogy inkább a külvilág az, amivel nehéz. Az emberek értetlensége fáj csak időnként, meg a fel-felbukkanó irigység. Hogy kering róluk, hogy mennyi pénzük lehet biztosan. Hogy azért ez a sok gyerek, mert kapják utánuk a százezreket.
– De hát mi ez ehhez a kimeríthetetlen sok örömhöz képest?! – tárja szét a karjait, amibe most századszor is röpülnek bele a gyerekek, hogy szinte fellökik, kezek, lábak, nevetések gabalyodnak egymásba.
– Felsőfokon élünk. Hogy a Jucus azzal az édes vigyorával, a teli szívével azt mondja nekem, hogy hülye! Pedig nem is tudja, mit jelent. Hogy a Samuka idejön, hogy Anya, hoztam neked gyűrűt, mert te leszel a feleségem. Hogy a Heni éppen szépen eszik. Hogy ez a drága, mamlasz Krisztián idebújik és összenyálaz… Minden percre jut valami csoda.
(2017)
———
Ketten vannak Szaszával minden feladatra azóta is. Megépült a nagy ház, elkészült a napelemrendszer, nyögik a részleteit. Bencus, Döme, Bernike, Heni nagykorúak lettek, Robi tizennégy, Samu babu harmadikos. Öcskös állapota nem javult.
Krisztián meghalt.
Három évvel később, 2020 októberében megfulladt a kórházban, amikor egy egyszerű hőemelkedéssel benntartották.
…egy hónapra rá Csöpi nagynénjét, aki akkor már alzheimeres és erősen demens volt, kirabolták Pesten, Csöpi ezután levitte őt magukhoz, de a nagynéni aztán Covid-gyanúval bekerült a sürgősségire, onnan pár nap múlva, a kijárási tilalom alatt papucsban, hálóruhában megszökött, Csöpi kereste égen-földön, míg végül meglett, épp, amikor Robika sántítani kezdett, márciusban már mozdulni sem bírt, jött érte a rohammentő, kicsúszott a combcsont a vápából, genetikai rendellenesség, a sebészeti klinikán hat órát vártak, Robi bódításban, mert autistaként nem tűrte az egészet, mire közölték velük, hogy Szekszárdon nem maradhatnak, mert nincs akkora ágy a gyerekosztályon, amekkora Robi teste, menjenek Pécsre, ahol viszont azt mondták, tizennyolc éves kortól vesznek át bárkit, ez a gyerek meg csak tizenhárom. Végül mégis megműtötték Pécsen, ahol összeszedte a Covidot meg egy durva vírusfertőzést, aztán hazavitték, úgy kellett valahogy mozgatni folyton azt a százkilós gyerektestet, a gyógytornászra rá sem akart nézni, végül pontosan anyák napján kiszállt a kerekesszékből, magától, és lassan elindult, de akkor meg a bátyja kezdett sántítani, Csöpi rohant is vele a kórházba, kérte az azonnali medenceröntgent, de a doktornő azt mondta, semmi szükség rá. Csöpi viszont ragaszkodott hozzá, hát megcsinálták, aztán a doktornő az összes váróban ülő ember előtt odakiabált Csöpinek, hogy „na, sok értelme volt valóban kitenni szegény gyereket a sugárzásnak, merthogy semmi baja”. Aztán másnap délelőtt csöngött a telefon, „azonnal hozza be a kisfiút, mert a röntgen szerint mégiscsak kicsúszott az a combcsont a medencéből, a lábára rá ne hagyják állni, mert béna lesz egy életre”, megműtötték őt is, összedrótozták az Öcsköst, majd előírtak neki egy járókészüléket.
És akkor Csöpi szólt, hogy de hát Robi is elindult végül mindenféle kínzás nélkül magától, de csak megrántották a vállukat, hogy az nem számít, nem volt mit tenni, elvitték az Öcsköst Zalaegerszegre, három órát autóztak a júniusi dögmelegben a fájdalomtól üvöltő gyerekkel, aztán három hét múlva Zalaegerszegen közölték velük, hogy sajnálják, de esélytelen, hogy ezt a fiút ők megtanítsák járni, majd az idő megold mindent. Haza is vitték, de akkor Csöpi demens nagynénje a nyolcvanadik születésnapján rosszul lett, bevitte a mentő az intenzívre, ám hazaküldték, hogy semmi komoly, Csöpiék meg másnap visszavitették, mert borzasztó állapotban volt, de akkor újra hazaküldték, még aznap, nem kellett volna, mert mint kiderült, a néninek bal oldali agyvérzése volt, ott halt meg aztán Csöpi két keze között, pontosan Krisztián halálának első évfordulóján.
Csöpi még ezek után azt is mondta, hogy így is minden szép. Hogy a veszteségeken kívül a sors továbbra is kegyes hozzájuk. És hozzátette fáradtan, de mosolyogva, hogy a sok megoldandóhoz, elhordozandóhoz egyelőre elég az ő egy boszorkányseprűje is. Hogy még nem kellett beizzítania a másodikat…
Aztán találtak egy csomót Csöpi nyakán. Annyira nyomta már a nyelő- meg a légcsövét, hogy folyton köhögnie kellett. A műtét napján Niki, Csöpi szép, nevetős, vér szerinti lánya éppen a kórházba készülődött hozzá, amikor otthon, a farmerjából kibújva az egyik lába a nadrágszárába akadt, és ő tehetetlenül az ágykeretre zuhant. Az ütés a torkát érte.
A szakértők Csöpit azzal nyugtatták, hogy nem szenvedett. Abban a pillanatban meghalt.
Dobray Sarolta: Beűzetés a Paradicsomba
Scolar, 2022
