Nemrég a Kokainmedve kritikájában azt írtuk, hogy „a horrorvígjáték ideig-óráig elszórakoztat, nem csúszik a förtelmes filmek közé, de sajnos nem elég rossz ahhoz, hogy elég jó legyen”. Az összeesküvés-elméletek rajongói valószínűleg örömmel hozzák ki ebből, hogy a Micimackó: Vér és méz valójában ravasz gerillamarketingként a Kokainmedve színvonalát hivatott felemelni, Elizabeth Banks filmje ugyanis visszatekintve klasszisokkal jobb, mint amit a csacsi, öreg medvével műveltek a Micimackó horrorváltozatában.
Ezúttal nem egy kedves kis tanmeséről van szó, hanem vérgőzös bosszúsztoriról: Róbert Gida felnőtt, ráadásul volt pofája egyetemre menni, becsajozni, és otthon hagyni gyerekkori pajtásait, egy csapat félig állat, félig ember lényt. A szomorú cimborák lelkiállapotán az sem dob túl sokat, hogy valamiért éhezni kezdenek, ennek orvoslásaként megeszik Fülest. Mikor Róbert Gida a menyasszonyát vinné bemutatni az elvadult állatoknak, olyan sebek szakadnak fel a traumatizált lényekben, hogy onnantól kezdve egyre nagyobb kedvvel trancsírozzák fel a Százholdas Pagonyba tévedő látogatókat. Nem ez lesz az élete nyaralása sem Róbert Gidáéknak, sem a csajos hétvégére érkező lánybandának.
Túlságosan nagy sokként valószínűleg senkit nem ér a tény, hogy a pillanatok alatt, fillérekből leforgatott horror nem az év filmje. A Micimackó: Vér és méz rossz, méghozzá abból a pusztulatosan hitvány fajtából, amelynél az ember már a huszadik perc környékén nézi az óráját. Az egész film hangulata olyan, mint amikor egy kevésbé tehetséges filmszakosnak el kell készítenie az első vizsgafilmjét, és a kezdők jellemző hibáival fedezi fel a filmezés világát. Amikor még nem tudja, hogy a jó vágás akkor jó, ha észre sem veszi a néző, hogy nem lesz drámaibb egy jelenet attól, ha végigordítják a szereplők, hogy nem kell minden tettüket kommentálniuk a főhősöknek, hogy a nyitott befejezés nem egyenlő azzal, hogy a film egyszer csak abbamarad, hogyha trash-t akarunk gyártani, nem elég nevetségesnek lenni. A kezdeti büdzséhez a népszerűség miatt hozzácsapott pénzből láthatóan nem minőségi alapanyagokat vettek, hanem főleg az állatok maszkjára költöttek, a maradék kisebb részéből a kilencvenes évek legrosszabb speciális effektjeit idéző vérzuhanyt, a nagyobból állandóan maximális teljesítményen dübörgő füstgépet vettek.
A Micimackó: Vér és mézet hosszasan lenne szidni, de nem igazán érdemes, egy pusztán érdektelen és silány filmről van szó. Az adaptáció legnagyobb kérdése nem az, mennyire rossz, hanem sokkal inkább az, hogy egy nyilvánvalóan Zs-kategóriás trashfilm mégis hogy kerülhet világszerte mozikba?
2022 májusában az egyik amerikai portál szúrta ki az IMDb-n, hogy újabb Micimackó-adaptáció készül, ám ezúttal nem az élőszereplős láz érte el újabb áldozatát, hanem egy olyan értelmezés, amely a mellékelt ábrát látva akár trenddé is válhat: a gyerekkori álmok porig rombolása a trash oltárán. Ha pedig valaki Micimackóból és Malackából kíván eszelős gyilkos csinálni, azt felkapja a média, így gyorsan híre ment az új szenzációnak, amely felett hiába ingatta mindenki a fejét, a hír már elterjedt. Ezt pörgették tovább az első fotók és az előzetes is, ahol a dúskeblű, jakuzziban ázó színésznő fölé tornyosuló bizarr lények tovább gerjesztették az érdeklődést, egyúttal előrevetítették, hogy mit is várhatunk a filmtől. A hírverés meg is hozta a gyümölcsét, a Micimackó: Vér és méz a mozikig, sőt Magyarországra is eljutott. A filléres horrorfilm sorsának abszurditását akkor értjük meg igazán, ha megnézzük, kik állnak a film mögött.
Frake-Waterfield ugyan már tett egy nagyon rövid kirándulást a filmes berkekben, egészen két évvel ezelőttig egy energiacégnél dolgozott. A filmiparral aztán a partnerén keresztül került újra kapcsolatba, ekkor jött rá, hogy valójában sokkal jobban izgatják a gyilkos dinoszauruszok és a tűztornádók a vállalati stratégiánál, így éles váltásként Zs-kategóriás filmekre cserélte az irodát. Az elmúlt két évben a Jagged Edge Productions nevű produkciós cégével az IMDb szerint 23, aprópénzből készülő trashhorrornak volt a producere, néhánynál a rendezői székbe is beült. Csak néhány cím ezekből, amelyek máris megvilágítják a filmek műfaját és minőségét is: Dinosaur Hotel, Demonic Christmas Tree, Firenado, Crocodile Vengance.
Frake-Waterfieldék úgy dolgoznak, mint egy Zs-kategóriás Asylum stúdió, csak kevesebb pénzből és sokkal nagyobb tempóval. Az amerikai filmgyár komoly hírnevet épített a Sharknado-szintű őrületeivel, a több mint két évtizedes működése alatt fogalommá nőtte ki magát. Frake-Waterfield valami hasonlóra hajtott, de őrületes tempóval, vélhetően arra alapozott, hogy az évi tíz-húsz beteg filmötletből csak bejön majd az egyik. Egy interjúban mesélt is arról, hogy stratégiájuk először valóban a „mennyiség a minőség fölött” elvre épült. Filmjeik azonos séma alapján gördülnek ki sorra a gyárból: a kevés pénzből készülő, emiatt nagyon gyakran sufnituning-horrorokat jellemzően néhány nap alatt forgatják le ismeretlen színészekkel és brit stábbal. A végeredményt a forgalmazókra bízzák, így kerül DVD-re, majd jellemzően az olyan szupermarketek, mint a Walmart polcaira, majd lehetőség szerint streamingre. Ez idő alatt azonban a stáb már rég gyártja az újabb és újabb darabokat, hátha valamelyik kultfilmmé mémesedik.
A Micimackóval megtörtént az áttörés, és Frake-Waterfieldéket vélhetően az sem zavarja, hogy még a kritikusok sem értik, hogyan engedhette bárki vászonra ezt a filmet. Amint tavaly híre ment a véres Micimackónak, néhány nappal meghosszabbították az eredetileg tíznapos forgatást, és 100 ezer dollárra növelték a büdzsét – ez egy nagyobb hollywoodi blockbusternél aprópénz, a Jagged Edge és Frake-Waterfield karrierjének viszont messze legdrágább filmje, ezzel együtt az egyetlen, amely eljutott a mozikig. A gyártási módszereikre egyébként is jellemző tempóban máris bejelentették a következő nagy dobást, amely Bambi bosszúhadjárata lesz, de készül egy Pán Péter-adaptáció is. Nem ők az egyetlenek, akik potenciált láttak benne: a már említett interjúban Frake-Waterfield elárulta, hogy miután a film előzetese virálissá vált, a legnagyobb stúdiók közül többen érdeklődtek a film iránt, azt ígérve, ám végül úgy döntöttek, nem adják ki a kezükből Micimackóékat.
Frake-Waterfield ténykedésével egyáltalán nem az a probléma, hogy trashfilmet csinálnak a Micimackóból és a többi Disney-legendából, sőt, az ötlet kifejezetten ígéretesen hangzik. A futószalagon gyártott, silány minőségű filmekben azonban még annyi érték sincsen, hogy jól eső guilty pleasure-ként funkcionáljanak. Egyszerűen csak unalmasak, nevetségesek és teljesen feleslegesek, amelyek pont jó helyen voltak a Walmart akciós DVD-jeinek legalsó polcán. És bár már önmagában az a tény is sokat mond egy témáról, hogy abban az Asylum a követendő példa, az amerikai trashgyárnak legalább itt-ott akadnak olyan filmjei, amelyek megfelelnek az „annyira rossz, hogy már jó” elvnek. A Micimackó: Vér és méz ezt semmilyen szinten nem tudja teljesíteni, de cserébe reményt kínál egy sor rossz filmnek: ha jókor dobsz be egy jó ötletet, akkor is eljuthatsz a mozikig, ha a minimális minőségi kritériumokat sem ugrod meg.
Micimackó: Vér és méz (Winnie-the-Pooh: Blood and Honey), 2023, 84 perc, március 2-től látható a mozikban. 24.hu: 1/10
