Budapest International Documentary Festival
Kultúra

Náciknak és mészárosoknak bélyegzik a feröeri cetvadászokat, pedig csak egy sok évszázados hagyományt követnek

Vérben úszó tengerpartok, a ceteket kampós botokkal a partra rángató férfiak, akik aztán halomra ölik és darabolják a kifejezetten intelligens állatokat. Nem kell ahhoz keménykötésű állatvédőnek lenni, hogy az ember elszörnyedjen a feröeri képek láttán, és ezt évről évre meg is teszik a különféle szervezetek bálnagyilkost kiáltva. A másik oldalon ott egy nemzet, amelynek mélyen a kultúrájába, sőt, identitásába ivódott hagyomány ez, nem mellesleg élelmezésük jókora szeletét teszi ki az ilyenkor megszerzett több tízkilónyi cethús. A bálna íze megdöbbentően jó érzékkel mutatja be mindkét oldalt, és állásfoglalás helyett arra ösztönöz, hogy mélyen elgondolkoztasson a hagyományok és a modern értékek közti ellentmondásokon.

A Feröer-szigeteken zajló, meglehetősen látványos és a külső szemlélő számára egyértelműen horrorisztikus rituálénak tűnő cetmészárlás képei évről évre bejárják a médiát, a különböző állatvédő szervezetek pedig egymást túlharsogva nevezik barbároknak, sőt, egyenesen náciknak a feröerieket. Az a tény, hogy minderről film készült, akaratlanul is azt vetítheti előre, hogy az állatvédők dühös kiáltványát látjuk majd a gonosz cetvadászok ellen, ám a Budapest International Documentary Festival (BIDF) Légy felelős kategóriájában bemutatkozó A bálna íze nem is állhatna ettől távolabb: az érem mindkét oldalát, annak teljes összeférhetetlenségét és a lehetetlen probléma áthidalásának lehetőségét is megmutatja, ráadásul meglepő nyitottsággal áll mindkét oldalhoz. A végeredmény egy letaglózó, helyenként brutális alkotás, amely alapjaiban véve változtathatja meg a néző szemléletét. Először azonban nem árt tisztázni:

bár a film címe bálnákra utal, valójában a gömbölyűfejű delfinekről szól, amelyek ugyan a delfinek családjába tartoznak, más nyelvterületeken a pilótabálna kifejezést használják.

A feröeri nyelven grindadrápnak, röviden csak grindnek nevezett hagyomány olyannyira beleivódott a feröeri identitásba, ahogy a delfinvér a helyiek minden porcikájába. Már a vikingek korában is fontos hagyomány volt a cetek – elsősorban a gömbölyűfejű delfinek – lemészárlása, ám akkor még valóban megélhetési szempontokból művelték. A leölt állatokat szinte az utolsó porcikájukig felhasználták: húsát megették, zsírjával világítottak, gyomrából úszót csináltak, sőt, még a felcsíkozott bálnapénisznek is megtalálták a hasznos felhasználási módját a cipőkészítésben. Ma már senki sem jár péniszbőrből készített cipőben, de a hagyomány ugyanúgy megmaradt: a feröeriek évente többször – jellemzően a júliusi és augusztusi hónapokban – százával mészárolják le a ceteket.

A rituálé a mai napig hasonlóan működik, igaz, ha lehet ilyet mondani egy mészárlás esetében, finomítottak a módszereken. A dokumentumfilm is hangsúlyozza, hogy a part közelében cirkáló hajók nem szándékosan vadásznak és üldöznek, ám ha megpillantanak egy delfincsordát, megpróbálják a sekélyebb vizek felé terelni őket. Amint ez sikerül, jóformán leáll az élet a környéken: a helyi rádióban bejelentik a grindet, a férfiak csapot-papot otthagyva vonulnak hajóikkal és szerszámaikkal a partra. A hagyomány komolyságát az is jól mutatja, hogy még a munkát is abba lehet hagyni miatta: a munkáltatók jellemzően elengedik dolgozóikat a vadászat idejére.

A ceteket hajókkal az öböl felé terelik, a mögéjük dobott kötéllel akadályozzák, hogy visszaforduljanak, ám az erre vonatkozó szigorú szabályok közt ott van az is, hogyha mégsem tudják így a partra terelni őket, akkor egérutat kell engedniük. A régen éles végű kampós botot ma már tompára cserélve az állat légzőnyílásába vágják, így rángatják ki őket a vízből, ahol aztán egyetlen suhintással elvágják a gerincvelőt – bár a filmben taglózó pisztolyhoz hasonlatos eszközöket is használnak –, a szintén szigorúan monitorozott és tanulmányozott gyilkolási módszer állítólag a leghumánusabb. A ceteket ezt követően leltárba veszik, majd még a helyszínen feldarabolják és szatyrokba pakolva szétosztják a húsukat és zsírjukat. Az így kiadagolt hús átlagosan 6–8 hónapra elegendő egy család számára.

Andrija ILIC / AFP Cetvadászok Torshavn partjainál 2019 májusában.

Nem feröeriként nyilván borzasztó megérteni egy ilyen hagyományt, de ebben segítségünkre sietnek a helyiek: tanárok, édesapák, tisztességes emberek, akik nem kampányolnak saját igazuk ellen, nem állítják, hogy a grindet meg kell érteni és el kell fogadni. Csupán elmondják saját kapcsolatukat az egyik legkomolyabb népi hagyományukkal, amely nem sport, nem hobbi, nem szenvedély, csak egy számukra teljesen természetes népi hagyomány, amelyet nagyapák és apák adnak tovább. Egyikük azt mondja, hogy sokkal közelebb érzi magát a természethez, büszke arra, hogy saját maga öli meg a táplálékát, mert különben nem is lenne méltó arra, hogy megegye. A filmben is látszik, hogy a grindre rendszeresen kiviszik a kisgyerekeket is, sőt, már kisiskolásként megismertetik velük az állatok feldolgozásának módjait, ezzel téve természetessé számukra, hogyan kerül az étel a tányérokra.

Ráadásul Feröer elszigetelt helyzetéből adódóan – nagyjából félúton helyezkedik el Izland és Norvégia közt, több száz kilométerre a partoktól – elsősorban a szigeten megtermelt és előállított élelmiszer alkotja táplálkozásuk alapját, és ugyan importálnak is, jogosan merül fel a kérdés: miért vásárolják a hamburgert Amerikából, ha saját hagyományuk épp a helyi élelmezési kérdés megoldására épül? A helyiek emellett leggyakrabban azzal érvelnek, a gömbölyűfejű delfin nem védett, a cetek rendkívül kis százalékát mészárolják le, az évi nyolcszáz delfinben maximalizált kvóta nem befolyásolja a faj fennmaradását, ráadásul tulajdonképpen vadászatról van szó, amelyet nem tilt a törvény.

Feröer különleges helyzetét az is jelzi, hogy ugyan hivatalosan Dániához tartozik, autonóm területként működik, és az Európai Uniónak sem tagja, ennek köszönhetően nem vonatkozik rájuk az unióban hatályos cetvadászati tilalom. A dokumentumfilmből kiderül, olyannyira érzékeny téma ez az országban, hogy még a politikusok sem igazán merik pedzegetni. A grind hagyománya a feröeriek számára szent és sérthetetlen még akkor is, ha évről évre végigfut a vérben úszó delfinek képe a médián – óriási felháborodást keltve.

A feröeriekkel szemben állnak az állatvédők. A filmben a Greenpeace-hez tartozó szervezet, a Sea Shepherd aktivistáit látjuk, akiket rendszeresen letartóztatnak, ahogy megpróbálják akadályozni a bálnavadászatot. Az ő üzenetük világos, és ugyan kevesebb műsoridőt kap a filmben, de ezt az indokolja, hogy vélhetően nem kell túlmagyarázni, miért ellenzik az állatvédők a grindet. Az viszont kifejezetten üde színfoltja a filmnek, hogy míg az utóbbi időben a klímavandalizmus térnyerésével az aktivista szó nem csekély pejoratív színezetet is kapott, addig a Sea Shepherd aktivistái nem agresszív őrültek, sőt, határozott, de kifejezetten békés protestálók képét mutatják, akik a helyszíni akcióik mellett kerekasztal-beszélgetéseket szerveznek, hogy megértessék a feröeriekkel az álláspontjukat. Ebből látható is egy a dokumentumfilmben, még Pamela Anderson is feltűnik, aki a Sea Shepherd aktivistáival utazott a szigetre, hogy jobb belátásra bírja a helyieket.

Idejön, és azt mondja, nem helyes, pedig azt sem tudja, miről beszél

– válaszolja neki kendőzetlen őszinteséggel az egyik helybeli, miután a színésznő a bevett állatvédő szólamokat pengetve nem tud konkrét választ adni arra, mi történik a grind során.

A feröeriek érezhető keserűséggel emlegetik fel a róluk a médiában kialakított negatív képet, amely a történet újabb rétegét villantja fel: a bálnamészárlások miatt az állatvédők brutális mészárosokként azonosítják az egész nemzetet, kollektívan ítélik el a feröerieket a hagyományuk miatt, a szalagcímeken pedig kizárólag a média által keretezett olvasat jut el az emberekhez. Egy ponton arra is kitérnek, hogy nem egyszer vontak már párhuzamot a nácik és a zsidók, valamint a feröeriek és a bálnák közt.

Budapest International Documentary Festival

És míg a hagyomány és az állatvédelem elvei közt láthatóan nincs átjárás, addig a dokumentumfilm megmutatja a lehetőséget a kettő közti szakadék áthidalására: a cetek húsának rendkívül magas a higanytartalma, ami miatt káros az egészségre. Az egyik megszólaló szerint ez lehet a kulcs: az érzelmek helyett az értelemre kell hatni, tudatosítani a helyiekben, hogyha a delfinek testi épsége másodlagos is a számukra, a sajátjukat becsüljék annyira, hogy képesek legyenek átértékelni egy évszázados hagyományt. Ez azonban hiába hangzik észszerűen, lassú és hosszadalmas folyamatnak ígérkezik, hiszen a helyiek pontosan tisztában vannak a delfinhús káros hatásaival. A várandós nők és a gyerekek például már jellemzően nem fogyasztják, és

bár az egyik férfi maga vallja be, hogy már kimutatták a szervezetében a rendkívül magas higanyszintet, úgy véli, hogy más ételekkel is legalább ennyi mérget enne.

Ha az állatvédők és a média nyomása nem is, ez olyan kényszerítő tényező lehet, amely miatt előbb vagy utóbb át kell értékelniük a hagyományukat. Arra, hogy ezen a téren valóban elindulhat a változás, épp a helyi fiatalok meglehetősen érett hozzáállása adhat reményt: az egyik cetvadász két fia például elmondja: tisztelik a hagyományt, és tisztában vannak vele, hogy az ő döntésük annak továbbadása, ám mindezt nem kívülről érkező kényszer hatására akarják meghozni.

A bálna íze remekül építkezik: miután mindkét fél érveit felsorakoztatva azon vakarja a néző a fejét, hogy a bálnagyilkos nemzetnek kikiáltott feröeriek története mégsem feltétlenül fekete-fehér, ahogy az állatvédők aggályai is teljesen nyilvánvalóak, kíméletlenül az arcunkba tolja a grind során felvett jeleneteket. A gyengébb idegzetűeket, állatkedvelőket és vériszonyosokat vélhetően teljesen kikezdő, de egy magasabb ingerküszöbbel rendelkező nézőt is alaposan megcibáló képsorokon cenzúra nélkül látható az állatvédők rémálma, a feröeriek népi hagyománya. Hogy mit látunk meg benne – a helyiek nemzeti identitásának kivetülését, a céltalan öldöklést, a nem megszokott vadászatot vagy épp csak egy sajátos feröeri vágóhidat –, azt már a mi dolgunk összerakni.

A bálna íze a Budapest International Documentary Festival műsorában látható.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!