Végtelenített kínlódás lett a hónapokon át tartó szexmaratonból

„A tévé előtt horkol a férjed,

Mikor körmöd a hátamba mélyed”

(Halolaj: Az otthon nyugalma)

Tamarának nem volt hónaljszaga, a testének kimondottan kellemes, mi több, izgató illata volt, keveredett benne a tusfürdő, a testápoló és a parfüm. Utóbbiból épp csak annyit tett magára, hogy diszkréten lehetett érezni, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy Marcit szokatlan lendületbe hozza. Vagy nem is a parfüm volt az oka? A nő távozása után ismét kutakodni kezdett az interneten, ezúttal fórumokba és beszámolókba olvasott bele, és azt találta, amit Roy is említett:

hogy korántsem elhanyagolható módon a sárga bogyónak olyan mellékhatása is van, hogy megnyújtja az aktust.

Igaz, ennek az a hátulütője, hogy a kéjérzet kisebb. Ez esetben is így történt. Nem telt bele tíz perc, és Marci kezdte szexrobotnak érezni magát, vagy olyan pasinak, aki most valamiféle szolgáltatást nyújt, és fáradó izmai egyre inkább azt üzenik neki, hogy legyen már vége.

Ettől kezdve érteni vélte a férfi prostituáltakat is. Egy kéjnő esetében nem jelent különösebb problémát, ha nem jön be neki az ügyfél, az aktus akkor is megoldható. A férfinak viszont muszáj izgalomba jönnie. A titok nyitja tehát a bogyó. A csávó beveszi, és aztán tolhatja megállás nélkül, egészen addig, amíg be nem görcsöl a combja vagy a segge.

– Hú, ez jó sokáig tartott – jegyezte meg Tamara is, miután pihegve elnyúltak egymás mellett. Marci is úgy érezte magát, mint aki lefutott egy félmaratont. – Bevettél valamit?

Marci most örülhetett annak, hogy az arca már korábban kipirosodott. Igyekezte leplezni zavarát:

– Nem, dehogy, micsodát? – Közben nem bírt nem arra gondolni, hogy Tamarának esetleg már lehet ilyesmiben tapasztalata.

Ő viszont felelet helyett a nyakát és a melleit tapogatta.

– Jól összeszurkált a borostád. Valószínűleg én is tök piros vagyok.

– Bocs, de erre pont nem gondoltam…

Persze, folytatta magában a gondolatmenetet Marci, lett volna egy órája arra, hogy megborotválkozzon. De azt egy másfajta felkészülés jegyében töltötte.

– Hát én se.

Marci követte a nő pillantását az ugyancsak borostás ölére.

Amire eddig nem is fordított különösebb figyelmet, annyira el volt foglalva azzal, hogy mennyire flottul mennek a dolgok.

Roynak jön valamivel. Fölhív egy nagykutyát, és addig rimánkodik neki, mígnem elintéz a menedzserüknek valami lemezpiaci vagy médiadíjat, olyat, amit a zenei élet föllendítése ügyében végzett szorgos munkáért osztogatnak. Vagy a franc tudja, vesz neki az eBayen egy dedikált Beatles-fotót (remélhetőleg valódit), de az talán még jobb, ha fizet egy luxuskurvát, olyat, aki pornófilmekben, vagy esetleg a celebek számára pult alól kínált prostikatalógusban szerepel. A lényeg, hogy ezt mindenképpen meg kell valamilyen módon hálálnia.

Csak az a baj, gondolta, hogy egyetlen sárga bogyó maradt.

Nem számított arra, hogy ilyen hamar bevetésre kerül sor. De ha Roy tudott szerezni, akkor számára se lehet megoldhatatlan feladat.

– Miért hívnak Dokinak?

– Tessék? – Marci gondolatai teljesen máshol jártak, meglepte a kérdés.

– Azt írtad valamelyik üzenetben, hogy a bandában Doki a beceneved.

Marcinak nem rémlett, hogy ilyesmit írt volna.

– Nem csak a bandában. A zenészkollégák közül sokan így hívnak.

– De miért?

Marci vállat vont:

– Mert egyetemet végeztem, és állítólag olvasott vagyok, meg választékos a modorom.

– Milyen egyetemet? Orvosit?

– Közgazdaságit. Nem mintha bármit jelentene. Nem most volt. Már semmire nem emlékszem abból, amit ott állítólag megtanultam.

– És tényleg választékos a modorod?

Marci vágott egy fintort:

– Szerinted?

Tamara kurtán fölnevetett, aztán válasz helyett azt kérdezte:

– Használhatom a fürdőszobát?

– Persze. Az előszobából nyílik.

– Jó, és kapok törülközőt is?

– A fürdőszobai szekrényben, a polcon találsz. Nyugodtan vegyél el egyet és használd. Megmutassam, hol vannak?

Tamara végigsimította Marci mellkasát.

– Maradj csak. Nagylány vagyok, elboldogulok.

Marcinak az jutott eszébe, hogy talán még az a női tusfürdő is megvan, amelyet az újságírónő itt-tartózkodásainak idejére vett. De ezt nem említette meg Tamarának. Majd csak észreveszi. Vagy talán jobb, ha nem. Kiszámíthatatlan, hogy egy nő mire tud érzékeny lenni.

Meglepte Tamara közvetlensége. Nem is az, hogy rögtön ágyba bújt vele. Erre számíthatott. Ez a szitu tényleg erről szólt. Bár végig se gondolta rendesen, mégiscsak fölhívta a lakásába, amit a nő habozás nélkül elfogadott. Mindketten tudhatták, hogy nem az álláskereső interjú tapasztalatait fogják levonni. Tamara válaszolhatta volna azt is, hogy igyanak meg inkább valahol egy kávét, mint ahogy ő is javasolhatta volna ugyanezt. De nem, kifejezetten fölugrásról volt szó. Ami két felnőtt ember esetében egyértelmű felhívás szexre. Szerencsére az is kiderült, hogy Marcinak nem volt oka parára. Mindettől függetlenül persze még kezelhetik egymást továbbra is idegennek. Tamara viszont úgy viselkedett vele, mintha régóta ismernék egymást. Ami így is volt, ám az internetes ismerkedés mégis más. Számtalan eset van, amikor a felek a virtuális térben kiöntik egymásnak a lelküket, elárulják legtitkosabb érzéseiket és gondolataikat, azt gondolják, hogy immár nagyon is jól ismerik egymást, aztán a személyes találkozásnál jön a pofára esés. A másik nem olyan, amilyennek képzelted: élőben nem olyan vonzó, és nem is olyan jó fej.

Tamara viszont ugyanolyan közvetlen volt, mint a virtuális térben, az első percektől kezdve nyitott és szókimondó. Ugyanott folytatták, ahol a chaten abbahagyták. Bár igazából nem sokat beszéltek, az egész úgy zajlott, mintha nem is ez lett volna az első találkozás. Ami – gondolta Marci – tök jó. De vajon ő az első és az egyetlen ilyen figura Tamara életében? Vagy vannak szeretői? Aktus közben ő is rendesen odatette magát. Egyébként semmi köze hozzá, ha a nő esetleg másokkal is kavar. Ez (legalábbis egyelőre) nem egy szerelmi viszony.

Két virtuális haver összefeküdt. Barátság extrákkal.

– Bocs, hogy sokáig tartott – mondta Tamara, miután visszajött. – Muszáj volt még egyszer kisminkelnem magam. Borzalmasan néztem ki, szétkenődött a festék. De szerencsére a piros foltokat is sikerült úgy-ahogy eltüntetnem.

Azt mondta, „borzalmasan”, ám a hanghordozásából kiderült, hogy egyáltalán nem neheztel, sőt pont az ellenkezőjét gondolja.

– Nem jössz föl ide még egy kicsit?

– De hát mondom, hogy most festettem ki újra magam. – Tamara tétovázni látszott. Marci úgy fordult, hogy a nő lentről is lássa, hogy ismét tettre kész. – Na jó. Még úgyse öltöztem föl. De tényleg csak egy kicsit.

Félórával később azt mondta:

– Úristen. Meg se néztem, keresett-e valaki.

Nem látszott túlságosan ijedtnek. És hál’ istennek ezúttal a sminken se kellett annyit igazítani.

– Szerencsére – jegyezte meg Marci – ez nem Amerika, ahol a férjek rátörik az emberre a motelszoba ajtaját.

Egy pillanatra megijedt, hogy most valami bántót mondott, ám Tamarának arcizma se rezdült.

Most már Marci is lejött a galériáról, magára terített egy köntöst, és a kanapén ülve hallgatta, ahogy Tamara a fürdőszobában tüsténkedik. A köntöst még az újságírónőtől kapta, aki több mint egy éven keresztül a barátnője volt, tulajdonképpen a legkomolyabb kapcsolata az utóbbi időben. Volt neki természetesen rendes neve is, ám a távollétében egyszerűen „az újságírónő”-ként emlegette, és így beszélt róla a banda többi tagja és Roy is. Föltehetően nem tartott volna ennyi ideig se, ha közben nincs a karantén – bár az is lehet, hogy végül pont a karantén tett be neki. Az utolsó hónapok kimondottan kínlódással teltek, és nem csak a szexuális problémák miatt. Az újságírónő az állandó tartózkodási helyén kívül – minél kevesebbet kelljen az amúgy is lezárt utcákon mászkálniuk – a munkahelyét is áthelyezte az előszobából nyíló kisszobába, ott írt és készítette online interjúit. Marci közben úgy érezte, hogy megfullad, amiért egyik napról a másikra eltűnt a privát szférája. Az újságírónő időnként haza is mehetett volna a saját lakásába, ennyi mozgási lehetőség a legkeményebb kijárási korlátozás idején is engedélyezett volt. Ám ő meg úgy volt vele, ha már így alakult, hozzák ki a maximumot a helyzetből.

A remélt, hónapokon át tartó szexmaratonból végtelenített kínlódás lett.

Az újságírónő nemegyszer Marci szemére hányta, hogy nem áll föl rendesen a farka. Ennek okát a kapcsolatuk sekélyességében és felszínességében vélte megtalálni. Marci ráhagyta, esze ágában se volt elárulni, hogy évtizedekkel ezelőtt már volt hasonló problémája. Megkönnyebbült, amikor az újságírónő bejelentette, hogy hazaköltözik, még azelőtt, hogy a korlátozásokat teljesen föloldották volna.

– És ennek nem a szex az elsődleges oka – tette hozzá, ám Marci tudta, hogy hazudik. Manapság minden a szexről szól, a szex pedig a hatalomról.

A köntös tehát tőle származott, és Marci ez idáig egyszer sem viselte. Most azonban egyszerűbb volt a szekrényből kivéve magára kanyarintani, mint bemenni a fürdőszobába és magára csavarni egy törülközőt. A csatakos testére nem akarta visszavenni a ruhát, és úgy gondolta, mély barátság ide vagy oda, Tamarát se ildomos megzavarnia tisztálkodás közben. A köntös fekete plüssanyagból készült, és fehér gitárok, hangjegyek, dobverők és hasonló ábrák voltak rajta. Marcinak az jutott róla az eszébe, amikor valamelyik általános iskolai farsangon varázslónak öltözött. Egyébként nem is tűnt olyan gáznak, bár idejét se tudta, mikor volt utoljára köntöse. Föltehetően valamikor a gyerekkorában.

Tamara anyaszült meztelenül és tökéletesen kisminkelve kijött a fürdőszobából. Ahogy meglátta, Marci érezte, hogy ismét keményedik a farka. Világéletében egylövetűnek tartotta magát, akinél időnként, szerencsés csillagzat alatt és jó fizikai állapot esetén összejöhet egy második menet, ám hogy ennyire rövid időn belül harmadjára is készen álljon, emlékezete szerint még soha nem fordult vele elő.

Föltétlen meg kell mondania Roynak, hogy szerezzen legalább egy levéllel, függetlenül attól, hogyan alakulnak a dolgok Tamarával.

– Minden oké? – kérdezte.

A nő egyik kezével a ruhát rángatta magára, a másikkal a telefonját piszkálta.

– Kissé el vagyok csúszva – válaszolta anélkül, hogy Marcira pillantott volna. – Egyébként nagyjából igen. Nem keresett senki.

– A férjed?

– Ő se. Majd fölhívom, és elmondom neki, milyen volt.

– Tényleg elmondod neki?

– Jaj, mármint az interjú! – A nő nevetett, majd odahajolt Marcihoz, és szájon csókolta. – Egyébként nagyon jó. Régóta nem volt ennyire jó. Neked is?

– Nekem is jó volt.

– Csak jó vagy nagyon jó?

– Nagyon jó.

Tamara hálásan bólintott.

– A férjem egy csomó mindent a lelkemre kötött. Hogy miket mondjak és hogy viselkedjek. – Tamara kifutott az előszobába. Marci követte, és megállt a hűtőszekrény előtt. – Mindig ezt csinálja. Mintha a tanárom vagy a főnököm lenne. Közben lebarmol, hogy milyen szarul csinálok szerinte mindent. Szóval igazából nincs kedvem fölhívni, mert tudom, hogy le fog baszni, és elmondja, mit kúrtam el.

– De ezt nem vagy köteles elviselni.

– Hát nem. – Tamara a cipője pántját igazgatta a bokáján. – Mégis így viselkedik. Különben meg lehet, hogy most nem is veszi föl. Biztos elhúzott a szeretőjéhez. Kihasználják az alkalmat, hogy végre szabadon lehet mozogni.

– Szóval van szeretője…

„Akkor ez most valami bosszú volt?” – bukott volna ki Marciból a kérdés, de még időben leállította magát.

– Azt is tudod esetleg, hogy kicsoda?

– Szerintem a kolléganője.

– De hát házi nyúlra nem lövünk…

– Kivéve, ha támad – mondta Tamara beszédes grimasszal. – Pedig én mindig is azt hittem, hogy a férjem gátlásos ember, különösen a nőkkel szemben.

– A karantén alatt tényleg sehova nem mozdultál ki?

– Csak vásárolni. Meg néha egy-egy egészségügyi séta, kocogás a parkban, ilyesmi. Rettenetes volt ez az egész. Nyomasztó. Remélem, nem tér vissza soha.

– Volt valaki, aki közületek megbetegedett?

– A rokonságban meg az ismerősök körében igen. Olyan is, aki meghalt. Szerintem még el se tudjuk hinni, hogy vége. Az is bele fog telni egy kis időbe, mire az ország, sőt az egész világ magához tér.

Marci bólintott, és arra gondolt, hogy Roy is ezt szokta mondogatni.

Tamara az előszobatükör előtt még egy pillantást vetett a frizurájára, majd csókra nyújtotta frissen rúzsozott ajkait.

– Köszönöm.

Marci számára ez tisztára úgy hangzott, mintha tényleg valami szolgáltatásról lett volna szó.

– Mit?

– Hát, mindent…

Marci a nappali felé pillantott:

– A borból nem is ittunk.

– Majd legközelebb. Remélem, nem nyitottad ki.

– Nem.

– Akkor jó. Különben megpimpósodna.

Tamara arrébb lépett, hogy Marci kinyithassa a bezárt ajtót.

Beáramlott a tavasz. A gang napsütésben úszott, a keramitból kinövő ecetfán galambok turbékoltak. Az egyik szemközti lakás előtt rázták a szőnyeget. Az ég kéklett, kövér, hófehér bárányfelhők úsztak rajta. Szellő se rezdült, kellemesen rátelepedett a városra a meleg.

Tamara a telefonját nézte:

– Na, most már lassan tényleg föl kell hívnom. Majd ha leértem az utcára. Ha nem veszi is föl, legalább tudni fogja, hogy jelentkeztem.

Marci bólintott. Tamara búcsút intett, és elindult a lépcsőház felé. Marci követte a tekintetével, de a nő nem fordult hátra. Léptei villámgyorsan kopogtak a lépcsőn.

Amikor visszament a lakásba, Marci is telefonált:

– Imáimba fogom foglalni a nevedet, öregem. Nem is bírom elmondani, mennyire hálás vagyok.

A vonal túlsó végén Roy nevetett.

– Nocsak. Máris kipróbáltad?

– Ki.

– Visszahívtad az újságírónőt?

– Nem. Ez most valaki más. De nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy egymás után kétszer csináltam. Sőt, ha a csajnak nem kellett volna rohannia, szerintem a harmadik is összejött volna. Totál hihetetlen.

– Hát, Doki, ma már csodákra képes az orvostudomány. És ezt most, ugye, nem a vakcinák miatt mondjuk…

– Képzeld, neki is föltűnt, mennyire extrém a szitu. Megkérdezte, bevettem-e valamit.

– Úgy látszik, ismeri a dürgést. Remélem, nem vallottad be.

– Hülye lettem volna.

– Helyes. Hidd el, Doki, nekik is jobb, ha azt hiszik, hogy a varázsuk miatt vagyunk ilyen teljesítményre képesek. Különben jól vagy teljesen? Vannak mellékhatásai a bogyónak.

– A pofám vörös, és érzem, hogy a faszom már csupán az emlékek hatására is megint meredezik, közben meg olyan fáradtság van az izmaimban, mintha órákon át egy kibaszott edzőteremben szálkásítottam volna.

– A fejed később megfájdulhat, ám az se olyan vészes. Na de figyelj, öcsisajt, ha gondolod, ugorjunk el a stúdióba, és vessünk még a helyszínen is egy uccsó pillantást a kész mixekre. Utána hadd menjen a gyártás, szeretném, hogy minél előbb kapható legyen a korong.

Marci a hangszeres mintázatot bámulta a köntösön.

– Oké. Összeszedem magam, és mindjárt nálad vagyok.

Benedek Szabolcs: Ez nem Amerika

Helikon, 2022