– ez mind volt már Jude Law, aki lassan három évtizede gyarapítja filmográfiáját a legkülönbözőbb gyártású, költségvetésű és műfajú filmek szerepeivel. Ennek során két fontos szempont lebeg mindig a színész előtt: a rendező személye (hogy csak néhány példát említsünk, dolgozott már Martin Scorsesével, David Cronenberggel, Terry Gilliammel, Woody Allennel, Steven Soderbergh-gel és Sam Mendessel is) és a karakter különlegessége.
Csak dúsgazdag playboyt ne!
Emiatt a körültekintő szerepválasztás miatt fordulhatott elő, hogy Law először elutasította az Oscar-díjas Anthony Minghella felkérését, mikor a rendező azzal kereste fel, hogy játssza el Dickie Greenleaf szerepét A tehetséges Mr. Ripley című Patricia Highsmith-regény adaptációjában, ami a nagy áttörést jelenthette volna – és végül jelentette is – a színész számára. Ekkorra már jó pár filmben szerepelt: első főszerepét későbbi felesége, Sadie Frost mellett a Fosztogatók négy keréken című filmben kapta, de megjelent Uma Thurman és Ethan Hawke mellett a Gattacában is, ahol egy tökéletes genetikai adottságokkal rendelkező, de tolószékbe kényszerült férfit alakított. A biológiailag tökéletes férfi szerepe után talán nem olyan meglepő, hogy Law vonakodott elvállalni a gazdag szépfiú szerepét, tartott tőle, hogy külseje miatt valamiféle skatulyába kerülhet. Meggyőződése volt ugyanis – az őt megelőző brit legendák, Gary Oldman, Tim Roth és Daniel Day-Lewis példáján tanulva –, hogy karakterszerepeket, amolyan „csúnya” figurákat kell játszania, hogy színészként komolyan vegyék.
Szülei mindketten tanárok, és közben a színház szerelmesei voltak. Édesanyja végül meg is alapította saját társulatát, az első darab pedig, amit repertoárra tűztek, éppen Minghella A Little Like Drowning című műve volt, így a család már ekkor megismerkedett a rendezővel. Minghella nem hagyta annyiban, hogy a fiatal színész elutasította Dickie szerepét, sokat mesélt neki a karakterről, és Law végül el is fogadta a felkérést. Belátta, hogy a szerep jóval több a megnyerő külsőnél, bár a felkészülés alatt azért elég kiváltságos helyzetben volt.
Ennek a filmnek a készítése csodálatos volt, bár egy kicsit talán félrevezető. A forgatás előtt elküldtek Ischiára, hogy lebarnuljak, vitorlázni tanuljak, és gyakoroljam a szaxofonozást. Azóta sajnos egyik munkámnál sem bántak így velem.
A dúsgazdag ifjú playboyt barátnője, Marge úgy írja le a filmben, mint akinek figyelme, barátsága maga a napsütés, amikor viszont megfeledkezik az emberről, árnyékba borul a világ. Law pontosan ezt a nagyon gazdag, nagyon szép, nagyon karizmatikus fiút hozza, aki a film naprendszerének középpontja, gravitációs erővel vonzza magához a többi szereplőt, és mikor a játékidő felénél bekövetkező fordulóponton eltűnik a vászonról, az valóban napfogyatkozás, innentől kezdve maga a történet is szürkébb és nyomasztóbb.
A Mr. Ripley jó döntésnek bizonyult, az első Oscar-jelölést és a nemzetközi elismerést is meghozta Law számára, akit el is kezdtek hívni a nagy rendezők, Dickie karakterét pedig számos más bizarr, különleges mellékszerep követte a gyűjteményében. Így fordulhatott elő az is, hogy 2000-ben néhány hónapig két filmen is dolgozott egyszerre: hét közben az Ellenség a kapuknált forgatta Berlinben, aztán péntek este New Yorkba repült, hogy az A.I. – Mesterséges értelem című filmet próbálja. Utóbbit még Stanley Kubrick álmodta meg, aki halála előtt még fel is kérte rá az egyetlen rendezőt, akit alkalmasnak tartott a feladatra, Steven Spielberget. Law ebben a filmben a természeti katasztrófák sújtotta 22. században a hatóságok elől menekülő szexrobotot, Gigolo Joe-t alakítja, ami elég körülményes szerepnek bizonyult. Állítólag rengeteg időt töltöttek Spielberggel a karakter tökéletesítésével, ráadásul mindennap teljesen leborotválták, négy órán keresztül készült a sminkje, és koreográfushoz is járt, hogy elsajátítsa a furcsa, robotszerű mozgást.
Szerelmek, szakítások, paparazzók
Law hatéves kora óta játszik színpadon, tizenhárom évesen bekerült be a National Youth Music Theatre-be, ahonnan aztán hamarosan a Broadwayre is eljutott a Rettenetes szülők című darabbal. A Külső-Londonban töltött gyermekévek alatt egyszerűen elképzelhetetlen volt a filmes karrier, és amúgy is azt a brit hagyományt követte, mely szerint először színházban kell beletanulni a mesterségbe, azután következhetnek csak a filmek. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal egész életében játszott színházban is, néhány év szünet után a nagy visszatérést a 2009-es Hamlet címszerepe jelentette a West Enden.
Sosem álltak tőle távol a romantikus hős szerepek – hogyan is kerülhette volna el ezeket ennyi színpadon töltött idő alatt? –, és az sem véletlen, hogy a 2004-ben megjelent Közelebb című filmadaptáció eredetijét Law kétszer is látta színházban, mielőtt elvállalta a négy egymásba gabalyodó főhős közül Dan, a nekrológíró szerepét. Az, hogy itt egy színpadra írt darabról van szó, világosan érződik a film hangulatán, a többnyire belső terekben kibontakozó történeten, a központi karakterek párbeszédeiből összeálló drámán is, Law pedig nem is érezhetné magát otthonosabban ebben a szerepben. Persze az is segíthetett, hogy Mike Nichols úgy készült a forgatásra, hogy a négy színésszel (Law mellett Natalie Portman, Julia Roberts és Clive Owen játssza a főszerepeket) hetekre bezárkózott egy New York-i lakásba, sorra vették a jeleneteket, miközben a rendező saját életéről, kapcsolatairól beszélt.
Tulajdonképpen az egész életét elmesélte. A darab a szerelmekkel való nagy találkozásokról és szakításokról szól, ezek pedig a legintimebb, nyersebb, a legkiszolgáltatottabb események egy ember életében. A vallomásai miatt mi is hatalmas biztonságot éreztünk, bármit megoszthattunk, kipróbálhattunk
– mesélte Law.
A kétezres évek elején a színész magánélete sem volt drámamentes, előbb elvált Sadie Frosttól, akivel három közös gyermekük is született, majd hatalmas sajtó-, illetve inkább bulvárfigyelmet kapott az Alfie forgatásán megismert Sienna Millerrel való kapcsolata, amit nemcsak a gyerekek babysitterével folytatott viszony, de az Angliában ekkoriban kitörő, a bulvárlapok által lehallgatott sztárok botránya is beárnyékolt. Paparazzók figyelték minden mozdulatát, a róla és családjáról képek állandóan visszaköszöntek a lapokból. „Ha minden, amit csinálsz, olaj a tűzre, akkor az a tűz megfékezhetetlen” – mondta el később erről az időszakról.
Bekéredzkedett Wes Andersonhoz
A szép lassan a karácsonyi klasszikusok közé emelkedő Holiday több szempontból is újdonság volt a színész számára. A romantikus hős karakterét leginkább kihívásként élte meg, felkészülésként pedig Nancy Meyers rendező tanácsára a régi klasszikus romantikusokhoz, például Clark Gable filmekhez fordult. Law egyébként minden szerepéhez valahogy úgy viszonyul, mint egy projekthez, ami hosszas kutatással, felkészüléssel kezdődik: könyveket olvas, filmeket néz, beleássa magát a karakterbe. A 2006-os Holiday, bár talán nem a legemlékezetesebb filmje, Law számára mégis fontos mérföldkő volt: itt tanult bele igazán a vígjátékok ritmusába, és kitől is sajátíthatta volna el jobban a pontos időzítést, mint a mellette játszó Cameron Diaztól, a kellemes kis komédiák koronázatlan királynőjétől.
Még nagyobb kasszasiker és közönségkedvenc lett azonban a 2009-es, akcióvígjátékká felpörgetett – és Guy Ritchie-nek hála természetesen a londoni alvilágban játszódó – Sherlock Holmes-feldolgozás, ami még a folytatást is megérte 2011-ben, sőt, már a harmadik rész érkezését is évek óta rebesgetik. Robert Downey Jr. mesterdetektívje mellett Law Dr. John Watsont alakítja, és a két film legnagyobb erőssége az ő szinte házastársi viszonyuk, civakodásaik és szerelmes pillantásaik. Law Watsonja nem a korábbi filmadaptációkra jellemző, a zseni után loholó kis mellékszereplő, sokkal inkább majdnem-egyenlő partnere Downey Sherlockjának, tevékenyen is részt vesz a kalandokban, és nem mellesleg maga is legalább olyan jól harcol mint a nyomozó.
A filmek humorát is az ő párosuk folyamatosan pörgő szócsatája adja, úgy tűnik, Ritchie mellett egyszerűen lehetetlen nem tökélyre fejleszteni azt a bizonyos komikus időzítést. Law elmondása szerint egyébként, annak ellenére, hogy a filmmel kapcsolatban sokan azt emelik ki, mennyire újszerűen nyúlt Arthur Conan Doyle történeteihez és szereplőihez, a filmek valójában nagyon is hűek az eredeti regényekhez. Reményei szerint a hardcore rajongók is felismerik ezt (például, hogy az akciójelenetek mennyire részét alkotják az eredeti könyveknek is), annál is inkább, mert ő maga is a Conan Doyle- és a Sherlock-hagyaték rajongójává vált a forgatások során. Mi sem bizonyítja jobban az autentikusságra való törekvést, mint hogy Law mindennap a Conan Doyle-könyvek idézeteinek egész kis gyűjteményével jelent meg a forgatáson.
Volt egy könyvem, amit Bibliának neveztünk, ebben összegyűjtöttünk egy csomó idézetet a könyvekből, hogy aztán kicseréljük a forgatókönyv egy-egy sorát az eredeti mondatokra. Reggel átolvastuk a jeleneteket, aztán rengeteget ötleteltünk és improvizáltunk [Downey-val és Ritchie-vel], majd gyorsan leforgattuk a kitalált a jeleneteket. Elképesztően kreatív folyamat volt.
A vígjátékok sora itt nem állt meg, 2014-ben a Grand Budapest Hotel fiatal írójaként is megjelent, és bár nem töltött hosszú időt a képernyőn, fontos lehetőség volt számára, hogy végre együtt dolgozhatott Wes Andersonnal, akinél sorban állnak a hollywoodi sztárok, hogy egyedi stílusú szerzői filmjeiben szerepelhessenek. „Az élet mindig szebbnek tűnik egy Wes Anderson-filmben. Van valami a hangulatban és a világaiban, amiben az ember benne akar lenni. Írtam neki, amit sokszor megteszek kedvelt rendezőknél, megköszöntem a munkáját és kevéssé finom utalásokat tettem rá, hogy szívesen dolgoznék vele együtt” – idézte fel Law, aki egy cseppet sem tűnik csalódottnak, ha kisebb szerepeket osztanak rá, hatalmas lelkesedéssel és buzgalommal vág mindenbe, ami elé kerül.
Hamletet lássák Jude Law helyett
Ha már említettük a Guy Ritchie-vel közösen alkotott Sherlock Holmes-filmeket, nem mehetünk el szó nélkül a 2017-es Arthur király – A kard legendája című kalandfilm mellett sem, amiben több korábbi félig-meddig gonosz szerep után (mint például a nagyrészt Budapesten forgatott A kém sármos kettősügynöke) Law egy igazi, fantasy-főgonoszt alakíthatott, az Arthur király (Charlie Hunnam) elllen ádáz harcot vívó zsarnok Vortigern király személyében.
A főgonosz karaktertől nem áll messze az Az ifjú pápa címszerepe sem, akit Law Vortigern királyhoz egészen hasonló unott felsőbbrendűséggel alakít. Az HBO-n is futó sorozat már a castinggal egészen merészet húzott, hiszen Law az első amerikai pápát, a fiktív Lenny Belardót formálja meg. A színész maga is filmrajongó, rengeteget jár moziba, elmondása szerint igyekszik mindig képben lenni az éppen futó filmekkel és alkotóikkal, sőt, listát vezet róla, kivel dolgozna együtt szívesen. Az Ifjú pápa írója és rendezője, az Oscar-díjas Paolo Sorrentino pedig a lista élén állt, mikor egyszercsak felkeresre Law-t a furcsa ötlettel.
Volt egy kétoldalas írása egy fiatal, amerikai pápáról, aki Cherry Coke zérót iszik és Marlboro lightot szív. Egy konzervatív, dogmatikus, félelmetes reformer, aki egyébként nem hisz Istenben. Csorgott a nyálam, ahogy előadta.
A szülei által elhagyott olasz-amerikai kisfiút egy apáca, Mary nővér (Diane Keaton) neveli fel, és mindenki legnagyobb meglepetésére megválasztják a katolikus egyház vezetőjének. A sorozat tulajdonképpen Belardo portréja, fókuszában az áll, hogyan alakítják ki egy, a világon mindenki által ismert közszereplő imidzsét, és hogyan viszonyul hozzá a média és a nézők, fogyasztók. Többször elhangzik, hogy a Vatikán és a pápa személye tulajdonképpen értékesíthető termékek.
Ez a kérdéskör valószínűleg Law-tól sem áll messze, hiszen egész felnőtt életét közönség előtt élte, magánélete sokszor keveredett össze kibogozhatatlanul karrierjével és az általa megformált karakterekkel.
Az emberek azt hitték, hogy tényleg Dickie Greenleaf vagyok. Hogy egy jachton utazgatok, és szaxofonon játszom. Én meg Simon Le Bon
– mesélte arról az időszakról, amikor először ismerte meg őt a nagyvilág.
A 2008-ban elhunyt Minghella is utalt erre a jelenségre az Esquire-nek adott interjúban: „[Law] az egyik leginkább alulértékelt színészünk. Valahogy a magánélete ütközése a színészi munkájával elhomályosította a tehetségét.” A brit rendező, Michael Grandage, aki először a Hamletben találkozott Law-val, később pedig a Genius című filmben dolgozott együtt vele, úgy fogalmaz, a színész nagyon is tudatában van hírnevének, „elsődleges feladatának tekinti, hogy megszabaduljon minden előítélettől, ami az őt Jude Law-ként látó emberekben felmerülhet, hogy a lehető leggyorsabban el tudjanak merülni az adott karakterben. Ettől még elszántabbá válik: rá kell, hogy vegye a közönséget, hogy Hamletet lássák Jude Law helyett.”
Az elkövetkező időszakban bőven lesz lehetősége változatos szerepek mögött eltűnni. Éppen Jason Batemannel közösen készít sorozatot a Netflixnek, de 2023-ban több filmje is érkezik; ő alakítja majd Hook kapitányt a Peter Pan & Wendy című filmben, és Yon-Rogg szerepébe is visszatér a Marvel Kapitány folytatásában, a Marvelekben.
