Végrendeletében 32 órás vonatútra kötelezte feleségét az amerikai férfi

Francesca már hatszáz mérföldet megtett hazafelé. Épp hajnalo­dott az erdő fölött, amikor meglátta a nőt, ahogy a fák közül a sínek felé futott.

Öt órakor végül úgy döntött, hogy feladja és felkel. A fülké­ben állott, nyomott volt a levegő, a priccs olyan merev és keskeny, mint egy vasalódeszka, a vonat pedig úgy rázkódott, hogy azt érezte, a bensője kiszakad a helyéről. Arról fantáziált, hogy Seattle-ben belehuppan a saját ágyába, de aztán eszébe jutott, hogy nincs senki, akivel megossza azt. Kenneth földi maradványait egy Los Angeles-i tengerparton szórta szét. Hetvenöt évesen teljesen egyedül maradt.

Francesca kimanőverezte sajgó testét az emeletes ágy alsó fek­helyéről. Teljesen felöltözve feküdt le aludni, arra az esetre, ha ne­tán éjjel valamilyen vészhelyzet adódna. Felhúzta a cipőjét, a szu­perkényelmes Nike-ot, amit futáshoz használt. A fia, Stephen csodálkozott rajta, hogy még mindig eljár futni, de ő esküdött rá, hogy ha egyszer abbahagyja, az lesz az a nap, amikor feldobja a talpát. Igazából már most is nagyon vágyott arra, hogy kinyúj­tóztassa a lábát, és kocogjon egy kicsit. Csak ne kéne ezen a hülye vonaton rostokolnia…

Az egész Kenneth hibája, Isten nyugosztalja szegényt. Ezzel az utazással a férfi végrendeletének tett eleget. Valamikor régen egy tizennyolc éves Los Angeles-i fiú északra, Seattle-be vonato­zott, ahol letelepedett, majd később megírta a végrendeletében, hogy a hamvait ugyanúgy, ugyanazon a vasúton szállítsák vissza a szülővárosába. Ami persze nagyon romantikusan hangzik, de vajon gondolt-e arra, hogy szegény feleségének ezért harminckét órás utazást kell elviselnie az Amtrak Coast Starlight járatán, majd ugyanazt visszafelé, egészen hazáig?

A fenét gondolt rá.

Miután a lehető leghalkabban kinyitotta, majd becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne ébressze fel a szomszédos fülké­ben utazókat, Francesca átment az üres étkezőkocsin a Business Classre, ami alig volt különb a turistaosztálynál. Itt nem voltak ágyak, csak dönthető ülések – az utasok szemmaszkban, füldugóval a fülükben szunyókáltak. A nő az éjjeli gázok édes-savanyú szagától elfintorodva gyorsan továbbsietett. Az ablakban megpil­lantotta saját tükörképét, amely önmaga szellemeként tükröző­dött vissza rá, majd sietve félrenézett. Még nem akart Kenneth után menni.

Napközben a Sightseer Lounge padlótól mennyezetig érő ab­lakaiból kiváló kilátás nyílt az erdőkre, amelyeken a vonat útja nagy részén keresztülhaladt. A kocsiban néhány alvó embert lá­tott. Egy japán férfi – akivel Francesca korábban beszélgetett, és aki saját elmondása szerint vasútrajongó – az egyik asztalra bo­rulva horkolt. A sarokban egy szakállas, baseballsapkás amerikai férfi csukott szemmel pont ott ült, ahová még Los Angelesben letelepedett. Mellette a felesége a férje széles vállára hajtotta fejét.

Francesca helyet foglalt egy asztalnál, és azon tűnődött, vajon mikortól adnak reggelit, és mikor fog hazaérni. A vonat a szoká­sosnál lassabban haladt, valószínűleg egy tehervonat mögött re­kedt. Francesca az ablak felé fordult, arra számítva, hogy ott újra viszontlátja saját elmosódott fantomképét, de az mostanra eltűnt. Az ablak többé már nem tükröződött. Odakint észrevétlenül világosodni kezdett. Az egyik pillanatban még semmi nem látszott, aztán színek és formák bukkantak elő a sötétségből.

A horizonton, a hegyek fölött narancssárga csík izzott. A sö­tétkék ég lilára változott, majd rózsaszín szegélyű felhők tűntek fel. Francesca közelebb hajolt az üveghez. Átszellemülten figyelte az ébredező világ kibontakozó látványát.

Tudni szerette volna, merre járnak éppen, így elővette a telefonját, és megnyitotta a Térképek nevű alkalmazást – ezt egy utas mutatta meg neki, akivel az odafelé úton beszélgetett. Épp Észak-Kalifornián haladtak keresztül, nem messze az oregoni határtól. A legközelebbi településről, Eaglewoodról még sohasem hallott.

A vonat beért az erdőbe.

Talán cédrusok közt zakatoltak, bár az igazat megvallva, so­sem volt jó az ilyesmiben. A fákat azonban nem volt ideje tanul­mányozni, mert a következő pillanatban a vonat, amely a rendes sebességéhez képest még mindig körülbelül fele olyan gyorsan haladt, egy elsárgult, száraz fűvel borított tisztásra ért.

Egy lány futott a vonat felé.

Francesca felegyenesedett.

Pislogott néhányszor, és közben arra gondolt, lehet, hogy hal­lucinál. Esetleg az elméje vagy a fény játszik vele. De nem, a lány – a fiatal nő – valóban ott volt. Francesca egészen biztos volt benne. Mintha a lány is azon gondolkodott volna, hogy vajon képzelődik-e. Úgy bámult a vonatra, mintha az csak délibáb volna. Bőre fehér volt, nagyon fiatalnak látszott, hosszú lábai vékonyak, akár Bambié. Élénk, vörösesbarna haja lobogott mögötte, ahogy végigsprintelt az egyenetlen talajon.

Aztán Francesca észrevett még valamit: a nő nem volt egyedül. Egy férfi követte őt. Ő is fehér bőrű volt, a feje tetején kopasz folt­tal. Francesca érezte, hogy a férfi üldözi a lányt. Mindjárt utoléri – és ő rá akart kiáltani, hogy siessen.

Ekkor a nő megbotlott és térdre esett.

Amikor a vonat azon pontja, ahol Francesca állt, elhaladt a földre került fiatal nő mellett, a nő felnézett, egyenesen Francescára, és a tekintetük találkozott az üvegen keresztül. Egy má­sodperc töredéke volt az egész. Ugyanis abban a pillanatban a vo­nat gyorsított, és ahogy Francesca az ablakhoz szorította az arcát, tekintete a férfira vándorolt. Ő lefelé nézett, így csak a kopasz folt volt látható a feje búbján, de ahogy a vonat behajtott a fák közé, kitakarva a tisztást a látóteréből, Francesca még látta, hogy a nő a hátára fordul, a férfi pedig felé nyúl, hogy megragadja őt.

Francesca visszasüllyedt a székébe. Egyik kezét az ajkához emelte, képtelen volt megmozdulni vagy bármi mást tenni, csak mély levegőt vett. Lelki szemeivel a vörös hajú fiatal nőt bámulta, és a nő visszabámult, mintha mondani akarna valamit.

Mintha azt mondaná: „Ismersz engem. Tudod, hogy ki vagyok!”

Lehetséges ez? Tényleg lehetséges volna?

Elővette a telefonját, és elindította a Google-t. Őrjítő módon, nem volt térerő, így meg kellett várnia, amíg újra elhagyják az er­dőt, hogy visszatérjen. Aztán rákeresett a névre, amire olyan jól emlékezett.

Ott volt a képernyőn. Az arc, amit az imént látott, kérdőn nézett vissza rá.

Mark Edwards: Nincs menekvés

Gingko Kiadó, 2022