Boszorkány a házban
Hogy Ica néni egy boszorkány, azt Elek, a szomszéd fiú mondta nekem először. A mesékben sok boszorkánnyal, vasorrú bábával és más szipirtyókkal találkoztam korábban, de elsőre meglepőnek találtam, hogy nálunk, Pesterzsébeten is élhet egy banya. A szoba közepén kevergetett valami zöld színű főzetet, amiből békák ugrándoztak ki. Elek apja nagyon megmosta a fia fejét, amiért szamárságokat terjeszt egy idős hölgyről, de az anyját más fából faragták, ő maga is gyanakodni kezdett. Még a házmestert is magával vitte, amikor becsengetett Ica nénihez azzal, hogy a gyerek állítólag a szoba közepén látta őt kotyvasztani valamit egy üstben, és hogy adjon rá magyarázatot. A talpig feketébe öltözött, a lakásában is kendőt viselő idős asszony hahotában tört ki a vádak hallatán.
– Persze hogy a nappaliban főztem, hiszen kedd óta hiába várom a Gázműveket, a villanyrezsót pedig csak a szobában tudom bedugni, mert a konyhai konnektor már vagy egy éve zárlatos. Túl színes a maga fiának a fantáziája! – vetette oda Elek anyjának, majd becsukta az ajtót. A szülei végül jól leszidták Eleket, akinek személyesen kellett bocsánatot kérnie Ica nénitől, mivel az anyja miatta került kellemetlen helyzetbe az idős asszony és a házmester előtt.
– Akkor is boszorkány! – jelentette ki Elek egy este, amikor együtt mentünk haza a játszótérről. – Amikor a szüleim köteleztek rá, hogy kérjek tőle bocsánatot, és be kellett mennem az előszobájába, olyan kénkőszag csapott meg, hogy még napokig bűzlött tőle a kabátom is.
Megkérdeztem Eleket, honnan tudja, hogy milyen szaga van a kénkőnek, erre csak hümmögött. Mondtam neki, hogy hagyja már békén Ica nénit, ő csak egy magányos öregasszony, ne találjon már ki mindenféle butaságot. Aztán egy éjjel, amikor nem tudtam aludni, kiszöktem a folyosóra. Gyorsan visszaszaladtam a lakásunkba, bebújtam az ágyamba, sőt még a paplant is a fejemre húztam. Csak remélni tudtam, hogy Ica néni nem vett észre.
Természetesen Eleknek az első adandó alkalommal elújságoltam, hogy mit hallottam éjjel. Ő először a fejemre olvasta, hogy korábban hitetlenkedtem, majd ezen hamar túllépve azt javasolta, hogy állítsuk fel a boszorkányfigyelő szolgálatot. Mivel épp a nyári szünet közepén jártunk, nem volt nehéz megoldani a műszakokat, póttagként ráadásul Elek kishúga, Kinga is csatlakozott. A megfigyelőállomásunk a biciklitároló volt.
Az első négy napban semmi váratlan nem történt, Ica néni reggelente kiment a piacra fonott kosarával, egy órával később hazatért. Utána valószínűleg ebédet főzött, délután pedig vagy mosott, és kiteregette az udvari szárítókötélre a ruhákat, vagy rádiót hallgatott a szobában. Sajnos az éjszakai ügyelet hiányos volt, mert Kingát korán lefektették, és én sem tudtam minden éjjel ébren maradni. De Elek a fülünk és a szemünk maradt akkor is, amikor már mindenki aludt a házban, és nem hallott, nem látott semmit.
Fekete férfivázas kerékpárja a falnak támasztva pihent. Próbáltam elrejtőzni a szemközti sarokban, de magam sem hittem benne, hogy észrevétlen tudok maradni egy olyan apró helyiségben.
– Hát te mit kuksolsz itt, Bence? – kérdezte Ica néni mosolyogva. Nem tudom, miért, talán a meglepetés vagy a félelem miatt, de elmondtam neki: éppen őt figyeljük meg, hogy bizonyítékot találjunk rá, hogy boszorkány. Ica néni jókat derült rajtam. Amikor az éjszakai varázsigéknél tartottam, szinte a térdét csapkodta a nevetéstől.
– Latinul imádkoztam, Bence! Ha nem tudok elaludni, gyakran teszek így. Sajnos nem ismerek varázsigéket – mondta vigasztalóan, és megsimogatta a fejemet görbe ujjaival.
Amikor bevallottam a többieknek, hogy mindent elmondtam Ica néninek, és a teóriánk teljesen megdőlt, nagyon megharagudtak rám.
– Elárultál bennünket! Miattad most fel is oszlathatjuk a boszorkányfigyelő szolgálatot! – förmedt rám Elek.
– Nem vagy többé a barátunk! – tette hozzá dühösen Kinga, majd mindketten sarkon fordultak, és hazamentek a második emeletre.
Nem kiabáltam utánuk, mégis nagyon elszomorodtam, hogy magányosan fogom tölteni a nyarat, mert a barátaim elfordultak tőlem. Behúzódtam a lakásba, és ruhástul feküdtem az ágyamon egészen estig. Miután megvacsoráztunk a szüleimmel, lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Kiültem az ágy szélére, és pizsamában bámultam ki az ablakon. Már elment az utolsó huszonhármas busz is, a járókelők is alaposan megfogyatkoztak. Bárhogy is történt, egyedül maradtam, és ez nagyon fájt. Éreztem, ahogy arcomon megrándulnak az izmok, és bőrömet sós könnyek mossák. Magam előtt szégyelltem, hogy fiú létemre elsírtam magam. Ahogy megtöröltem a szememet, és kitisztult a látásom, Ica nénit pillantottam meg. Éppen az ablakunk magasságában lebegett egy jókora partvisnyélen. Ahogy meglátott, közelebb repült, rám mosolygott, és még integetett is. Visszaintegettem, és viszonoztam a mosolyt. A figyelőszolgálat már feloszlott, Elekék pedig szóba sem állnak velem, gondoltam. Lekapcsoltam a kislámpát, és végre elnyomott az álom.
Rényi Ádám: A bezzeggyerek
21. Század Kiadó, 2022
