Amikor öt éve, a Világló részletek megjelenése kapcsán beszélgettünk, „elég nagy pozitívumként” említette, hogy a legtöbb nemzedékkel ellentétben eddig az öné megúszta a háborút – leszámítva persze a tényt, hogy egy világháború kellős közepén született. „Ilyen öregen már tényleg nem szeretnék háborút. Most persze elég borúsak az örök béke kilátásai. Minél jobban sodródnak az európai és Európán kívüli rendszerek a saját extremitásuk felé, annál inkább növekszik a háborúk lehetősége is” – mondta. Most hogy látja a megúszási esélyeket?
Ma már semmiféle megúszási esélyt nem láthatok, gyakorlatilag benne vagyunk a harmadik világháborúban. Ezt nem mondják ki, nem mondjuk ki, én sem szívesen mondom ki, biztonsági szakértők említik, de elég egyértelmű a hadiszállítmányokból és az élénk titkosszolgálati működésből. Hogy meddig fog tartani és milyen arányokat ölt, azt még a nagyokosok sem tudják, én meg végképp nem. S ha nem Oroszország, akkor majd Kína jön a háborújával. Öt évvel ezelőtt két belátásra hagyatkoztam: egyrészt a mértéktelenségből és a végletesség felé való sodródásból következtettem a háború közeliségére, másrészt abból a tapasztalatból, hogy két nemzedék kell hozzá, hogy a tudatlanok egy újabb háborút kezdeményezzenek, s minden hetedik hadra fogható férfinak el kell pusztulnia, hogy befejezzék. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. Ami nagyon nagy csapás, súlyos regresszió, nem személyesen rám nézve, mindenkire nézve.
Szükségszerűnek látja, hogy pár generáció alatt feledésbe merüljenek a traumák és tapasztalatok, amik visszatartó erővel bírhatnának?
Több okból merülnek feledésbe. Egyfelől igazi tapasztalata sosem a túlélőnek van, hanem az áldozatnak. Ő viszont nem tud beszélni. Másfelől a túlélők alig, vagy nagyon keveset beszélnek arról, amit átéltek. Ami több szempontból szükségszerű. A testi és a lelki fájdalom, az éhség, a tehetetlenség, a megvertség, a kiszolgáltatottság élménye és az állandó nélkülözés azon dolgok közé tartozik, amelyek nem megoszthatók. Nincs hozzá szótárunk, olyan költészet sincs, amelyik át tudná adni az élményét vagy a túlélők szégyenét. Ennek ellenére a súlyos háborús sérülést, amit magam is megszereztem, továbbörökítettem. Anélkül, hogy sokat beszéltem volna róla.
Európában valamennyien háborús sérültek vagyunk. Ez már maga a fertőzöttség, a katasztrófák sorozatától sokkolt személyek tartós némasága, amit tulajdonképpen nem lenne szabad továbbadniuk.
Az ember inkább fogja a száját, még akkor is, amikor látja, hogy a gyanútlanságtól egyre veszélyesebb körülötte a felnövekvők helyzete.
Saját történetünket szeretjük fejlődésként elgondolni. A hidegháború lezárulása után pedig különösen felerősödött a nyugati világban az érzület, hogy igazából a történelem véget ért, és már csak idő kérdése, hogy a demokrácia és a szabad piac jótéteményei mindenhova elérjenek. A most zajló háború beverte ennek a gondolatnak a koporsójába az utolsó szöget. Akadt olyan pillanat az elmúlt évtizedekben, amikor önt is elkapták efféle optimista illúziók, vagy mindig megőrizte a gyanakvását?
Nem emlékszem rá, hogy elkaptak volna ilyen illúziók. És ahogy az elmúlt harmincvalahány évben írt esszéimre gondolok, az ellenkezőjére hívtam föl a figyelmet. A szabadpiaci kereskedelem és a demokrácia között nincs közvetlen kapcsolat. Fukuyama elmélete a történelem végéről tiszteletreméltó filozófiai spekuláció. Jó is lett volna, ha úgy alakul, ahogy ő Hegel nyomába lépve elképzelte, ma már ő maga is disztingvál. De abban a pillanatban sem volt reális remény rá, amikor leírta, már csak azért sem, mert a nyugat-európai társadalmak Európa egészének mindössze a harmadát adják. Európa nagyobbik felét az a Kelet- és Közép-Európa teszi ki, amelyik a sztálinizmust vagy a jaltai szerződés egész elmeháborodottságát túlélte és a következményeit elszenvedte. A kontinens két egyenlőtlen felének újkori története nem azonos, nehezen egyeztethetők. A személyes biográfiáikban még azonos vonások sincsenek. Márpedig, ha ez a nagyobbik fél a rabság alól fölszabadul, akkor nem valószínű, hogy majd a kisebbik álmait és vágyait valósítja meg. A saját reális helyzete tartja fogva, így vagy úgy, segítséggel, vagy segítség nélkül ebből akar kitörni. Én mindig is arra apelláltam, hogy a demokratizálódási folyamathoz az érett demokráciáknak meg kell adniuk a megfelelő politikai figyelmet és financiális segítséget az újsütetű demokráciáknak. Ezeknek a társadalmaknak a működő demokráciáról és a működő kapitalizmusról sincs semmiféle tapasztalatuk. Honnan lenne. Honnan vegyék hozzá a tulajdont, a tőkét. Mit kezdjenek vele. Nekem sem volt tapasztalatom. Én is főleg csak olvastam róla. Külföldi kiadóimmal korábban is együtt kellett dolgoznom, ennyi volt a tapasztalati előnyöm. Az, hogy két hétig vagy egy hónapig az ember elutazgat Belgiumban vagy Angliában, semmit nem jelent. Cipeli magával a téveszméit és az álmait. Szagot kapott, habár az életfeltételekről halvány dunsztja nincs.
Demokraták nem nőnek ki a földből, ahogy írja az első kötet záróesszéjében.
Demokráciát viszont demokraták nélkül nem lehet csinálni. Oroszországban példásan nem sikerült. Hazánkban 2006 körül merültek le a progresszió utolsó tartalékai. Oroszországban valószínűleg akkor sem sikerülhetett volna, ha Putyin erre vonatkozó szándékai és fogadkozásai őszintének bizonyulnak. De nem voltak sem személyesek, sem őszinték, hanem egy nagyhatalmi titkosszolgálat stratégiai elképzeléseihez igazodtak. Putyin mindig is egy titkosszolgálat munkatársa volt, jelen pillanatban sem egy állam, hanem egy titkosszolgálat élén áll. Háborújának egyik specialitása, hogy nem az orosz vezérkar tervezte meg, hanem a titkosszolgálatok, amelyek már a cári időkben a szervezett bűnözéssel épültek egybe. Ma sincsenek meg egymás nélkül. Úgy is néz ki a hadjáratuk, mind a brutalitását, mind a hadviselési dilettantizmusát tekintve.
„Egy kicsit azért mindenki úgy kívánta, hogy öldöklés legyen a vége, és ugyanettől a gondolattól, mindenki erősen tartott” – ez a megfigyelés már új regényében, a Rémtörténetekben hangzik el egy féltékenységi konfliktus lehetősége kapcsán, ami vészjóslóan lebeg a regénybeli falu fölött. Ennél tömörebben nehéz lenne megragadni, milyen ellentmondásos viszony fűzi az embert az erőszakhoz: fél tőle, ugyanakkor furcsa módon vonzódik is hozzá.
És mind a kettőre vannak mozgósítható pszichikus mechanizmusai: az egyikkel táplálja, a másikkal visszafogja. A pusztulás láttán nem tudja magát megtartóztatni egyfajta kárörömtől, mások konfliktusba keveredtek, ő pedig nézi a kényelmes fotelből, ha akarja, akár el is mélyítheti a viszálykodást. Ugyanakkor szeret a békebíró szerepében fellépni. Egy és ugyanaz a személy lehet békebíró és konfliktusteremtő. Ezek antropológiai adottságok, képességek, de nemcsak az emberre jellemzők, hanem az állatvilágra is. Van még egy jelenség, amit az állatoknál jobban megfigyelhetünk. A hímek a nagy szarvukkal, agyarukkal vagy a puszta tömegükkel egymásnak feszülnek, míg a körülöttük időző egyedek érdeklődő figyelemmel kísérik az eseményt, vagy éppen teljes nyugalommal tovább táplálkoznak. Közben viszont gyengébb és eszesebb egyedek odasettenkednek, és mégiscsak orvul meghágják az egyik nőstényt. Miközben a két vezérbika el van foglalva a küzdelemmel, ők az alattomosságra tesznek, köpnek az erőre és a hierarchiára. Ez ugyanígy megy végbe az emberi történelemben.
Egyfelől zajlik a véres konfliktus, ami függetlenül az értelmétől vagy az értelmetlenségétől pusztítja az emberi életet és létesítményeket, mások pedig gondatlanul nyerészkednek az eszkaláción.
Milyen nyerészkedésre gondol?
Amikor a rablóhalak fogazatába akadva immár szabályszerűen műanyagot találnak a halászok, majd ezeket a halakat eladják, mi megesszük, akkor ez az orosz-ukrán háborúval, vagy a harmadik világháborúval párhuzamosan történik meg. Amire már nincsen elegendő figyelmünk. A jéghegyek is ezzel a konfliktussal párhuzamosan omlanak bele a tengerekbe. Grönland, vagy az Északi-sarkkör 36 vagy 40 fokos melegére sem jut figyelmünkből. Vagy Dél-India 50 fokos melegére. Meglehet, hogy mi éppen fordítva, átmeneti lehűlésként érzékeljük a hatását. Erre a barmok persze örülnek, beleértve engem is. Én is örülök a hűvös levegőtömegek betörésének, de a jég olvadása mégis csak a globális felmelegedéshez járul hozzá és nem a lehűléshez.
Csak egy fegyveres konfliktus zsigeribben ragadja meg az embert, ezért nagyobb figyelmet is kap.
Valójában a globális felmelegedés és a nyomába szegődött árvizek, járványok, szervi károsodások tömege ragadja meg zsigeribben az embert, csak kevésbé veszünk róla tudomást, miközben hullanak a bombák.
Úgy értem, hogy egy véres háború borzalma magától értetődőbb és jobban bemutatható, mint egy lassan és szövevényesen pusztító globális katasztrófáé.
A vezérbikákhoz hasonlóan, a háborús konfliktusokba keveredett ember decentrációs képessége szükségszerűen nulla. Egy dologra tudunk koncentrálni, és képtelenek vagyunk közben a figyelmünket megosztani. Még az európai kormányok a legjobbak ezen a téren, de ebben a pillanatban ők sem tudnak úrrá lenni a helyzeten. A döntési mechanizmusok szerkezete rendül meg. Egyszerre három dologról kéne rendelkezniük. Azoknak a szervezési és financiális nehézségekről, amelyeket Oroszország Ukrajna elleni agressziója idéz elő a saját belső rendszerükben: az infláció, a szállítási láncok megszakadása, a ránk váró világméretű élelmezési válság. Rendelkezniük kéne a hadászat hirtelen megnövekedett szerepét és költségeit illetőn. Ezt a kettőt pedig összhangba kéne valahogy hozniuk a járványügyi intézkedéseikkel és azzal a nagyobb léptékű katasztrófával, amely felé az emberiség a megrendült kereskedelmi és ipari szisztémáival nemcsak rohan, de már nyakig benne van, mégpedig azokkal a gyerekekkel együtt, akiket az ösztönéletétől vezetve ebben a pillanatban fogannak.
A regény számos szereplőt és emberi viszonyt vonultat fel. Például a református lelkész és a falusi tanító barátságát, akik összejárnak Platónt, Kerényit, Kantot vagy ókeresztény egyházatyákat olvasni, és ez mintha fontos szerepet játszana abban is, hogy a fontos pillanatban nem tévelyednek el. A barátság és a klasszikus műveltségben való közös alámerülés visszatartó erő lehet, hogy az ember kihasználja mások kiszolgáltatottságát?
Ők nem alámerülnek, ennek a két embernek ez az élete. Valami olyasmivel foglalkoznak, ami az európai keresztény egyházak talpköve: a gnosztikus irodalommal. Már csak azért is beláthatatlan terep, mert rendkívül töredékesen maradt fönn. Hiányos a szövegek összefüggésrendszere, kideríthetetlen a hatástörténete. A foglalatosság viszont azt jelenti, hogy a két műkedvelő kutatóval együtt a tegnappal és a tegnapelőttivel foglalkozom. Azzal a meghonosodott és honosodása előtti rítusrendszerrel, ami a kultúra alapja, ami nélkül a mi mindennapjaink sem léteznek, csak legfeljebb nem tudunk róla, hogy mi mindent nem tudunk.
Márpedig mindaz, ami az életben tudatos, hozzásegít ahhoz, hogy ne az ösztönös legyen az úr a házban, azaz ne az indulati kerüljön fölénybe, hanem az ellenőrzött, az értelemmel átvilágított, a történelem menetébe illeszkedő.
Ami rögtön azt is jelenti, hogy ne legyenek túl nagy illúzióink az emberiség történetével kapcsolatban. Senkit ne tévesszen meg a hatalmas olló, ami a technikai civilizáció és a történelmi magatartásmodellek között nyílt ki. Nehogy azt gondoljuk már, hogy most, a 21. században, a technikai civilizáció fantasztikus találmányai mellett mások lettünk vagy mások vagyunk, mint ezelőtt kétezer vagy ötezer évvel. Ugyanolyanok vagyunk. Csupán nagyobb energiák és technikák állnak a rendelkezésünkre a pusztításhoz. Ezek az energiák ugyanakkor ki is segíthetnének minket a slamasztikából, amibe tudatlanságunkban belekormányoztuk saját magunkat.
A címéhez híven a Rémtörténetekben halott szereplők, kísértetek is felbukkannak.
Visszatérnek.
Ön hisz a visszajáró kísértetekben?
Oscar Wilde például a lehető legmulatságosabban írja meg a maga kísértethistóriáját. De a mulatságos is valóságos. A vámpír az vámpír. Létezik a vérszívó állat, és létezik a vérszívó ember. Amit nem kell feltétlenül szó szerint érteni, de a szó áttételes értelmében természetesen igaz. A kísértés, a megszállottság, a vérre menő kizsákmányolás pszichológiájának vastag realitása van. Egyrészt a képzetvilágban, mágikus képzeteinkben, abban, ahogy tartunk tőle, félünk valamitől, amit nem ismerünk vagy mit is kívánunk másoknak merő bosszúból. Másrészt megvan a realitása a valóságos napi életben is. Aki elveszített már valakit, tudja, hogy az illető, akit elveszített, és aki nagyon közel állt hozzá, apja, anyja, nagymamája, felesége, férje, vagy éppen a saját gyermeke, akkor ezek a személyek nagyon hosszú ideig, akár örökre jelenvalók maradnak. Az az általános tapasztalat, hogy egy évig biztosan nem lehet tőlük megszabadulni, még akkor sem, ha valaki akarná. Ebből lett a rituális gyászév. És valakinek minél több az elkövetett vagy vélt hibája, vétke, bűne, mulasztása az eltávozóval szemben, annál kevésbé tudja elengedni vagy a jelenlétét elhárítani. Élő halottal tölti a napjait. Ilyen értelemben ez nem hit kérdése, hogy én hiszek-e a visszajáró lelkekben vagy nem hiszek, hanem az emberi élet lélektani realitása. Ha pedig valaki minduntalan visszatér, vagy eleve el sem távozott, mert például nem engedem el, nem tudom elengedni, akkor miért ne látnám valóságosan. Talán több helyütt megírtam, elmondtam, hogy kamaszként különböző nők után futottam az utcán, mert a halott anyámat véltem bennük felismerni. Fizikai valójában láttam meg őt az utcán. Aki már nem volt. S amikor az arcukba is belenéztem, nagyon nehéz volt felismerni a tévedésemet.
Pszichikai folyamatokról beszélünk, és könyvbe egy szereplőn keresztül bele is szövődik a pszichológia szakzsargonja. Ugyanakkor megkapjuk a vallási megközelítést is.
És annak a zsargonját.
Mégpedig egy nagyon cseles, szofisztikált zsargont, ami egy vallásellenes diktatúra idején keresi a kiskapukat arra, hogyan beszéljen lélekről, gonoszról, démonokról.
És miként honosít meg egy hamis beszédhasználatot, ami egy későbbi korszak csapdája lesz. Amelyben immár sem az ördögöt, sem az ördögűzést nem lehet nevén nevezni. Tehát nem lehet azt mondani, hogy vannak bizonyos dolgok és jelenségek, amelyek a tudományos megismerés terepein kívül helyezkednek el. Ha nem lehet valamit vagy valaminek a hiányát a nevén nevezni, akkor nem is létezik, s így nem is lehet hatékonyan védekezni ellene.
Létfontosságú tehát, hogy nevükön nevezzük a dolgokat?
Nem vagyunk meg nélküle. Ha a gonoszt, mint olyat kivesszük a szótárunkból, akkor magát a fenomént, a fenoménról való diskurzust rekesztjük be vagy lökjük tévutakra. Ideológiai, politikai, vagy egyszerűen fogalomhasználati tévutakra.
Milyen rémtörténetekbe borzongott bele gyerekkorában?
Nagyon szerettem rémtörténeteket olvasni, Walter Scottot, Szerb Antalt, Edgar Allan Poe-t kevésbé, de például Puskint, vagy akár Oskar Wilde-ot vagy Leacock paródiáit. Kastélytörténeteket, kísértethistóriákat, mindazt, amit az angol kultúrkörben gótikus irodalomnak neveznek. Jókainak is van egy ilyen regénye. Talán még Walter Scottnál is rémesebb, mert angol szerzőknek mindig humoruk van hozzá, a humornak pedig feloldó hatása. Jókainál viszont nincs humor, csak a nyers, alföldi rémvilág egy elhagyott tanyán, amivel még nagyobb hatást gyakorolt rám. Ja, hogy akkor olyan is van, aminek nincsen tréfás vagy romantikusan elvarázsolt oldala. Nem is bírtam abbahagyni az olvasást, egy éjszaka alatt befejeztem.
Aztán nem mertem eloltani a villanyt, mert a sötétben annyira jelenvaló volt ez a humortalan gonosz szellem, amint a szabad tűzhely kürtőjén viszi magával az élőket.
A sötét jobb táptalaj a képzeletnek, mint a világosság, hiszen egy pillanat alatt újrateremti mindazt, amitől félünk?
Nem egyszerűen újrateremti, a fényhez és a sötéthez mágikus alapviszonyunk van, és a gonosz jelenléte ezt a tudást csúfolja meg. Gyerekkorunkban megtanítják nekünk, hogy a napba nem szabad belenézni. Ha valakit nem tanítanak meg erre, öreg hiba, mert tönkremegy a látása. A fény elvakítja az embert, ha akarunk sem tudunk belemenni. A sötét viszont egyenesen csábos. Hagyatkozhatunk a felfedezésére, a tapogatódzásra. Botorkálva haladunk előre, ami telítve van bizonytalansággal és a lehetőségek tömegével, egyszerre vonzó és félelemkeltő. A fény nem ilyen, egyértelműen határos. A fény egy bizonyos határig az élet, az Isten, a teremtés hasonlata.
Fény és sötétség kontrasztja uralja Bosch apokaliptikus képeit is, ami azért jutott eszembe, mert épp a Rémtörténetek olvasása közben láttam a budapesti kiállítást. A magasztos, az abszurd és a rettenetes ott is szerves egységet alkot.
Bosch szörnyűsége hasonlóan reflektív, mint az angoloké. Iszonyatos mennyiségű humora van hozzá, plusz egy teljes, középkorból fennmaradt világkép paródiája. Ebbe minden belefér, a hétköznapoktól kezdve a szent és az obszcén. A budapesti kiállítást sajnos nem láttam még, de én nem vagyok olyan kiegyensúlyozott szemlélő, mint ő, annyira végletes sem.
Milyen értelemben?
Vannak a művészettörténetben meg az irodalomtörténetben abszolút alkotók, akiknek az életművébe nem tudunk emberi léptékkel, kritikailag beleszólni. Annyira paradigmatikusan jönnek össze különböző történelmi, tapasztalati, szaktudásbéli áramlatok egyetlen emberben, hogy se hozzátenni, se elvenni nincs mit belőlük. Bosch ilyen, akárcsak Bach vagy Shakespeare. Se a korral nem magyarázható, se azzal, hogy az anyukája adott-e neki pofont, mikor elcsente a töpörtyűt, vagy nem adott. Valami egyszerűen létrejön, amihez nincs mit hozzászólni.
A könyv fő helyszínét adó falu fiktív, de a történet beazonosíthatóan a Dunakanyarban játszódik. Milyen volt a képzelet segítségével visszalátogatni életének egy korábbi, meghatározó helyszínére?
Nem látogattam vissza oda, a képzeletemben maradtam. A saját képzeletem nincs konkrét helyekhez kötve. Sem Békéscsabához, sem Kisoroszihoz, sem Budapesthez, sem Gombosszeghez, sem Teheránhoz. Utóbbiban például még soha nem jártam, mégis, ha akarom, Teherán, ha akarom, Békéscsaba lesz a helyszínem.
Van, hogy épp a valóság nyomja el a képzeletet? Egyszer mesélt arról, hogy míg kisoroszi szomszédja, Mészöly Miklós, szeretett elvegyülni a természetben, ön inkább lefüggönyözte a padlás ablakát, hogy ne lássa a Dunát, mert zavarta az írásban.
Ebben nem volt különbség közöttünk. Olyan lenyűgöző volt a kilátás a kisoroszi szőlődombról, hogy ha szemben ültem vele, akkor nem volt kedvem se íráshoz, se olvasáshoz, se semmihez, csak a bámuláshoz. A gondot az jelentette, hogy egy kis faházban írtam, ahol nem tudtam nem szemben ülni vele. Erről beszélgettünk Miklóssal, aki válaszként Cendrars-t idézte, aki bizonyos helyeken csak a természetnek hátat fordítva tudott dolgozni. Nem ismertem Cendrars-t, de innen jött az ötlet, hogy a látványt elzárjam magam elől egy vietnámi rizsfóliával, amit akkoriban napozó alkalmatosságnak használtak. Átderengett rajta valamennyire a táj, ami még így is csodálatos volt, néha fényképeztem is.
Az íráshoz ugyanis belső képek kellenek – a képzelet képei, nem pedig a realitás képei.
A képzeletet lehet aztán ellenőrizni a realitáson, fiatal koromban sokszor meg is tettem. Amit elképzeltem, eljátszottam a tükör előtt, mint egy kipróbáltam a mozgásábrát, hogy anatómiailag stimmeljen. Próbálkoztam a különböző érzelmi kifejezések képével, vagyis pofákat vágtam. Ma már ez a segédeszköz nem kell, de olykor még most is kipróbálok dolgokat. A realitás bezavar ilyen értelemben a képzeletnek, mert a képzelet túlmegy azokon a lehetőségeken, amelyek a realitás számára adottak. A hátam közepét nem tudom megvakarni.
A műveit is átható hűvös tárgyilagosság és analitikus hajlam mindig jól megfér a teljes sorsokat és településeket teremtő képzelőerővel? Vagy előfordul, hogy egymásnak feszülnek?
Egy életen át gyakorlatoztatott kölcsönösség. Egyiket a másikkal állandóan ellenőrzöm: a tapasztalatot a képzelettel, a képzeletet a tapasztalattal. Az irodalom lehet a tapasztalati anyagok műfaja, a képzelet műfaja, vagy a kettő együtt. Minél közelebb van a tapasztalathoz, annál dokumentatívabb, és minél messzebb van tőle, annál inkább fantázia. Én igyekszem középutat találni, még olyan pontokon is lekötni tapasztalatokkal a képzeletet, amikor mások szabad utat engednek neki. Egyébként a tapasztalati anyag egész ellenőrzési rendszere az irodalomból származik, de nemcsak a szépirodalomból, hanem a tudományos irodalomból. Mások tapasztalatából, abból, hogy mit mondanak a sötétségről, vagy mit mondanak az ördögről. Ennek a történeti rétegei messzire visszanyúlnak az időben. Ha az indiai, egyiptomi vagy japán tapasztalati anyaggal foglalkoztunk, négy-ötezer, vagy akár nyolcezer évre is. Ilyen esetben rettenetes mennyiségű tapasztalatot mozgósítunk, amikor ellenőrzünk valamit. Ugyanígy teszünk a képzeleti anyaggal is, ami alatt nemcsak az irodalmi, vagy képzőművészeti fantáziát értem, hanem a tudományos fantáziát is. Például azt, amikor Einstein azt mondja: valószínűsíthető, hogy van fekete lyuk. Aztán eltelik majdnem száz év, amíg a tudomány a fekete lyukat lefényképezi.
A képzelőerő tehát a tudományban is éppolyan fontos, mint a művészetben.
Legalább olyan fontos. Sőt, odáig mennék, hogy az, akinek a képzelőereje megbicsaklik és alábbhagy, veszélyessé válik saját maga számára és a környezete számára is. Súlyos bűnözők és pszichotikus emberek általában a képzelőerő súlyos deficitjével élnek. Csorbul az empátiás képességük is, nem tudják elképzelni a fájdalmat és szenvedést, amit cselekedeteikkel másoknak okoznak.
„Az íráshoz energia kell, sok energia” – mondta a Világló részletek megjelenése után, utalva arra, hogy ilyen nagy formákra már nem érez erőt magában. A Rémtörténetekre hol talált energiát?
Ez egy kisebb struktúra, sokkal kevesebb anyagot mozgat. Tulajdonképpen olyan anyagokat hasznosítottam újra, amiket korábban különböző okok miatt már megmozgattam. De energiafelhasználásban így is túlmentem a lehetőségeimen.
Sokat kivett önből?
Igen, de hát ez senkit nem érdekel.
Még azt árulja el, hogy van a kertjében álló vadkörtefa, amit többször megörökített írásban és képen is?
Elég rossz állapotban van szegény, gyakorlatilag csak a felső harmada él már. A többi a klímaváltozás áldozatául esett. De nem ő az egyetlen, a mi kis területünkön belül is eléggé elképesztő ütemű változás ment végbe az elmúlt két évtizedben. A növényzet gyakorlatilag kicserélődött, a kultúrnövények, a vadon élő növények. Soha nem látott rovarok jelentek meg, viszont eltűntek a lepkék, a legyek, nincs többé tücsök, sikló, gyíkot sem látok. Alig van sün, alig maradt mókus, baglyot legalább két éve nem hallani.
Ez a fa jóval az ön születése előtt ott állt, és ön azt remélte, hogy túl is éli önt.
Nem reméltem, tudtam. Hiszen a fák túlélnek bennünket, de ez csak egy bizonyos határig lehetett igaz. Olyan mértékben beleszóltunk a fák, vagy a minket körülvevő természeti világ életébe, ami óhatatlanul keményen visszaüt. Most a természeti környezet egésze szól bele a mi életünkbe. S ettől aztán romokban a tudásom is.
És ha nem a globális folyamat szimbólumaként fogjuk fel, csak mint egy fát, amihez kötődik érzelmileg: ennek az idő előtti pusztulását is tudja tárgyilagosan nézni, vagy azért szomorúsággal tölti el, amikor megpillantja a kertben?
Ez egyoldalú érzelmi kötődés. Tehát nem hiszem, hogy a fa bármilyen kötődéssel rendelkezne velem szemben. Egyetlen tulajdonosa a Teremtés. Én a szónak csak a bibliai értelmében vagyok felelőse, amennyiben ezt rám bízta volna az Úr, de hát ezzel a felelősséggel én nem tudok egyedül gazdálkodni. Többféle praktikus tanácsot kaptam, például azt, hogy a ráfutó borostyánt vágjam le, meg azt is, hogy a ráfutó borostyán jót tesz neki. A ráfutó borostyánban madarak laknak, de a madarak is jóval kevesebben vannak az utóbbi időben. Bizonyos fajták eltűntek, fogalmunk sincs, hová mehettek. És nem csak a számuk, a méretük is csökken.
Nem tudom, mi az oka, vajon a túlélést szolgálja-e, de a cinkék például a harmadukra zsugorodtak. Igaz, követem őket, mert minél öregebb vagyok, annál kisebb leszek én is.
Elnézést, hogy makacsul visszatérek a kérdéshez…
Én meg makacsul mellébeszélek.
De tényleg érdekel, hogy érez-e szomorúságot, amikor kinéz az ablakon?
Érzek, hogy ne éreznék, ám lehet, hogy ez csak az öregember szomorúsága, hogy valamitől el kell búcsúznia, amiről azt gondolta, túléli őt. De miért ne élné túl? Inkább visszavonom, mert mégis azt gondolom, hogy igazán nem illethető ezzel a szóval. Ez nem szomorú, ez nem szomorúság.
Van rá megfelelő szó?
Én nem találtam. Mint ahogy arra sem találtam, mit kéne ahelyett mondanom, hogy érzelmileg kötődőm ehhez a fához. Életének nagyjából a 120. évében léptem be a történetébe. Régre visszanyúlik ez a történet, amit elmeséltettem magamnak a helyiekkel. Meg is írtam valamennyire. Kötődésem kétségtelenül van, de hát még egy csomó más dologhoz is kötődik az ember, amitől búcsút kell vennie.
Nádas Péter új regénye, a Rémtörténetek, a Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg.
