Mohos Márton / 24.hu
Kultúra

Thuróczy Szabolcs: Kikészít, hogy egy tanár annyit keres, amennyit egyesek elkapucsínóznak luxuséttermekben

Nem akar közéletről beszélgetni, de önkéntelenül is belefolyik – ugyanakkor eszébe sincs a Facebookon véleményvezért játszani. A kiemelt szerep felelősségéről, a rossz helyre született, elveszett tehetségekről, a külföldre menekülő generációkról Thuróczy Szabolccsal beszélgettünk.

Sokszor említi interjúiban, hogy nincs már kedve a közélettel foglalkozni.

Igen, mert annyira nehéz már izgalmasat mondani erről. Illetve most teljesen inkognitóba is vonultam a saját országomban, mert azzal védekezem az egészségem megóvása érdekében, hogy nem olvasok az interneten semmi közéletet, belpolitikát, külpolitikát, mert már reggel fél 8-kor anyáztam sokszor. És most már egy hónapja nem olvasom a híreket, csak könyvet olvasok és zenét hallgatok. Ez a közöny, ez az apátia a legrosszabb, de a gyerekeim miatt észnél kell lennem, óvnom kell magamat. Ha ez struccpolitika, akkor az.

A besúgó című sorozat kapcsán beszélgetünk, ami a ’80-as évek második felében játszódik, és ha nem is pont annyi idős, mint a sorozat főszereplői, de ön ekkor volt fiatal. Akkor kevésbé feküdt rá a mindennapokra a politika?

1985-ben tizennégy éves voltam, és nagyjából a sport töltötte ki a mindennapjaimat, sportsuliba jártam. ’86-ban kezdtem a gimnáziumot, így ez az egész miliő, amit a sorozatban megteremtettek, abszolút ismerős volt, egészen nosztalgikus érzés. De az a karakter, amit én játszok, nem volt nagyon jelen Nyíregyházán, és amiről szól, abból is keveset éreztem. Egy-egy május elsejei felvonuláson adogattuk egymás kezébe a Lenin-képet, hogy ki dobja el, én nem viszem, én sem viszem! Meg voltak például teljesen értelmetlen dolgok. Menetdal-versenyek, ahol lopkodtuk az ifjú gárdisták kezéből a fáklyát, meg stadionokban egyszerre kellett tornázni meg zászlót mozgatni, mint most Észak-Koreában, és akkor arra gyakoroltunk. Meg virágkarnevál, ahol kamionok tetején krizantémból kiraktak egy ökröt. Meg Nyíregyházán jonatán fesztivál, ahol almából építettek biciklit, szóval valami brutálisan értelmetlen dolgok voltak. De azért csináltuk. Aztán ott volt a Kék fény, a Derrick, a szombat esti filmkoktél, a cirkusz világa, a Szexmisszió című lengyel film. Az ember megpróbálja a nosztalgiáról leszedni azt a mézes-mázas dolgot, és megnézni, mi az, ami igazán jó volt.

És mi volt tényleg, igazán jó?

Például a ’80-as években rendkívül izgalmas volt a színházi világ, a kaposvári színházzal, a fiatal Katona József Színházzal, és rendkívül izgalmas volt a filmes világ. Gothár Péter, Bacsó Péter, Szabó István, Fábri Zoltán, Huszárik, jöttek az ifjú, feltörekvő, underground filmesek, Xantus Jánostól kezdve Tarr Béláig. Akkor még ezt nyilván nem tudtam, de a ’80-as évek végén már ezeket tapasztaltam. Őrülten rajongva jártunk alternatív koncertekre, feljártunk a Fekete Lyukba, vagy ott volt a Human Rights Now koncert ’88-ban, nyolcvanezer ember volt a stadionban, köztük én is, Bruce Springsteen, Peter Gabriel, Tracy Chapman, Youssou N’Dour, Hobo. Ezek óriási dolgok voltak, hozták a friss szelet. A televíziózásnak is volt egy nagyon komoly kultúrája Déri Jánostól Antal Imréig.

Mohos Márton / 24.hu

Szóval a diktatúra jelei a hétköznapokban nem is voltak egy kiskamasz számára érzékelhetők?

Nem, egyáltalán nem. Legalábbis nekem egy vidéki városban, mert például Budapesten, ha, mondjuk, az egyik szülő az egyik minisztériumban dolgozott, akkor biztos, hogy másféle megvilágításban volt mindez. És nehogy azt gondolja bárki, hogy én visszasírom Grósz Károlyt vagy Kádár Jánost, de visszatekintve mégis azt gondolom, hogy emberibb volt az a fajta társadalmi felállás, ami akkor volt.

És nem volt jellemző ez a mostani zsíros lojalitás sem, hogy sarokba vagy szorítva, ha nem teszed le valaki mellett a voksod, ha meg leteszed, akkor minden lehetőség adott, hogy érvényesülj te is meg a feleséged is, a gyerekeidet meg külföldi egyetemre járathasd. Mondjuk, eleve miért nem Minszkbe vagy Alma-Atába viszik tanulni a mostani nagyon gazdag politikusok a gyerekeiket? Milyen érdekes, hogy Genfben vagy Amerikában tanul mindegyik.

Ezek nagyon ellentmondásos, hazug dolgok. És közben szökdösnek a művészek Oroszországból Nyugat-Európába, meg az összes színházrendezőnk, akiket szeretek, az Nyugat-Európában él vagy dolgozik. Lám, hiába nem akarok, önkéntelenül is belefolyok a közéletbe. De nagyon újra kell gondolnom és építenem magam, hogy mit fogok én csinálni itt a következő nyolc–tíz évben.

Mert esélyesnek látja, hogy az a kiemelt szerep, amiben most sokat forgató, a sokadik HBO-sorozatban szereplő színészként van, az kicsússzon a lába alól?

Semmire nincs garancia. Mindig a következő munkára koncentrálok, hogy az még van, és nem nyammogok – nem is nyammoghatok, mert el vagyok kényeztetve –, de egyáltalán nem biztos, hogy ez így lesz három vagy négy év múlva. Főleg, hogy csak olyanban veszek részt, ami igazán izgat, mert nagyon visszavetne, ha elvállalnék olyat, amiben nem érzem jól magam. Az öt perc után a forgatáson is látszik az arcomon: nem tudok úgy dolgozni, ha nem értek egyet azokkal, akik rendezik, akik írják. Csak azért, mert ennyi és ennyi pénzt kapok érte, nem vállalok el ilyesmit, mert azt gondolom, hogy az olyan lenne, mintha lerugdosnám magam a lépcsőn a pincébe, és aztán újra fel kell megint mindent építenem. Jobb ezt úgy tartani, hogy amit nem érzek hitelesnek, azt nem vállalom el. Így nem is volt eddig nagyon girbe-gurba, vállalhatatlan dolog, amit csináltam, így ötvenéves koromra. Most próbálom azt a koncepciót felépíteni, hogy kevesebbet játsszak színházban, és ha van rá lehetőség, többet forgatni inkább. Bár a Bödőcs-estemet, amit Tibinek köszönhetek, meg Keresztes Tominak, azt nagyon élvezem, és nagyon szívesen fejlesztgetem még a mai napig, pedig most már lassan egy éve játszom.

Ha már színház: most is, de korábbi interjúkban is említette, hogy egy picit most kevesebbet játszik Pintér Béla társulatával, az újabb bemutatóikban nem is vesz részt. Viszont a neve eléggé összeforrt a társulattal, és bár most van ez a közéleti kimerültsége, azért Pintér Béla egy kőkeményen közéletbe beleálló, akár aktuálpolitizáló szerző. Azért ment a társulatába annak idején, hogy na, akkor beszéljünk a sűrűjéről?

Nem volt bennem ilyen, hanem Béla hozta azt, ami őt feszítette, és mindig a következő produkcióra koncentráltunk. Az első darabja, amiben játszottam, a Népi rablét, az autentikusnak és a giccsnek egy különös esküvőjéről szólt, és nagy erővel hatott ránk is. A következő produkcióban, a Kórház-Bakonyban benne volt az orvosi vagy a kórházi morál kritikája, a Sehova kapuja a szektáknak adott egy nagy pofont, aztán az Öl, butít az alkoholizmusnak, és így tovább. Béla hozta a történeteket, és ami igazán izgatta, avval foglalkozott. És mindig annyira húsba vágó volt, meg annyira élesen, pontosan tudott megfogalmazni dolgokat, hogy megkerülhetetlen színházi ember lett. Mondjuk, szerintem régen is az volt, csak most még többen tudnak róla.

Mohos Márton / 24.hu

Miközben a választásaival – hogy Pintér Bélánál játszik, vagy hogy mozgóképen mikben vállal szerepet – elég egyértelmű az értékrendje, illetve, ha kérdezik, nem bújik ki a válaszadás alól, mégsem vette fel a színész-véleményvezér vonalat, mint néhány kollégája.

Szerintem életveszélyes a Facebook, mert annak, hogy valaki belelkesedik három whisky vagy két sör után, és ír valamit, fontoskodik, vagy játssza az agyát, annak ritkán van jó vége.

A hirtelen indulatoknak a pontatlan megfogalmazásából áll a közélet is. Valaki ír valamit, arra másvalaki reagál, hogy mi köze van ennek a mi életünkhöz? Semmi az égadta világon. Lejárt lemez, hogy egy művésznek reagálni kell a körülötte lévő világra, de amit csinálok, az a válasz arra, hogy én mit gondolok ebben vagy abban a kérdésben. És persze van, akinek jól áll, hogy véleményt formál, de ez az egész nekem életveszélyes terep. És ráadásul nem csak arról van szó, hogy nyolcféle igazság létezik, hanem arról is, hogy mindez teljesen hatástalan. Semmi nem történik egy poszt hatására. Persze, ha el lehet érni, hogy hatezer ember mégiscsak kap étkezést, mondjuk Iványi Gábornál, akkor ki kell állni, persze, de nem tudok adni neki negyvenmillió forintot. Sajnos. Ez a Facebook-hebrencskedés meghal abban a pillanatban, amikor elolvasod, és nincs semmiféle következménye. Pedig engem is annyira idegesít sok dolog, hogy ordítok magamban. Hogy egy hajdúdorogi pedagógus vagy az Eötvös gimnázium pedagógusa is kétszáznyolcezret keres, ami körülbelül annyi, amit elkapucsínóznak luxuséttermekben reggelente bizonyos emberek, az nemhogy felháborít, hanem kikészít teljesen, megalázó, aljas, pofátlan dolog, amit én is látok, csak nem tudom jól megfogalmazni. Mert nem vagyok szónok, nem vagyok Bibó István, nem vagyok kulturálisan annyira intelligens, hogy ezt pontosan meg tudjam fogalmazni. Ha indulatba kerülök egy társaságban, akkor időnként talán bele tudok pontosan találni, hogy mi az, ami fáj, de semmilyen döntés nincs a kezünkben.

Beszéljünk kicsit a Meg se kínáltakról! Bödőcs Tibor könyvét monodrámában állították színpadra. Bödőcs több helyen elmondta, hogy az ő fejében a regény főhőse, Oszkár az ön hangján szólalt meg. Valóban fel lehet fedezni közös pontokat a karakter és ön között: Oszkár egy lélekben festőművész szobafestő, ön is szokta nyilatkozni, hogy iparos, miközben azért mégis csak színházművészetben utazik, plusz van ez a mindenkivel barátságos imidzse is, ahogy Oszkár is mindenkinek a haverja. Milyen élmény volt ezzel a hőssel foglalkozni?

Igazából engem az izgatott, hogy hány ilyen élet hal meg a kocsmában, hány ilyen rendkívül tehetséges ember, akár agyban vagy dumában, akiről a saját pici közegén kívül soha nem tudja senki, hogy micsoda kvalitás van benne, egyszerűen csak rossz helyre született. Ahol az apja azt mondja, hogy majd csak kinövi ezt a hülye rajzolgatást, ahol a művészet értelmetlen időhúzás, míg hogyha megépít egy zuhanyzót, vagy lenyírja a füvet, megeteti az állatokat, annak van látszatja meg értelme. Elgondolkodtató, hogyan alakulhatott volna Oszi története, ha mondjuk, egy rajztanár édesanyja van, és itt élnek a VI. kerületben. Lehet, hogy a Képzőre jár – ahogy Oszi is jelentkezett, de a felvételi előtt egy nappal részegen beverte a fejét egy otellós hordóba, és kómába került. Szóval ez, amikor eleve predesztinálva van egy embernek a sorsa, a lefelé csúszás, és semmi esélye ebből a közegből kimozdulni. Több százezer ember van így, és mintha Tibi ennek állítana emléket.

Hogy értelmetlenül mennek tönkre sorsok azáltal, hogy ki se derül, hogy valaki miben tehetséges, és hogy ettől a folyamatos pressziótól az ember az alkoholhoz menekül, mint ahogy több millió magyar. És amikor látjuk a kontrasztját, hogy bizonyos emberek életmódtanácsokat adnak mókusaggyal, akkor elgondolkozik az ember annak a kettősségén, hogy egy olyan tehetségnek, mint ez a Magyar Oszkár, azoknak az maradt, hogy a Deák-kúriát is tatarozta már.

És közben meg olyan csodálatos mondatok vannak a szövegben, ahogy mondja ez a Magyar Oszkár, hogy „sok házaspárnál festettem, láttam olyanokat, mintha részegen rendelték volna egymást a neten”. Ennél nyersebben, pontosabban, szűkebben megfogalmazni a lényeget, az szerintem olyan, mint ahogy megfogalmazta Ady Endre, hogy disznófejű nagyúr.

Száz év alatt nem sok minden változott.

Semmi nem változott! Most, hogy a könyvekbe menekülök, fedezek föl egy csomó izgalmas szerzőt. Például egy francia nyelvészt, aki 1925-től ’35-ig itt élt, és írt egy könyvet az akkori élményeiről, és nem tudom elmondani, hány olyan párhuzamot találtam, ami alapján semmi nem változott. Hogy Hatvany gróf mennyire lenézően fogadta, mint egy akkori oligarcha, hogy mennyire ellenszenves volt neki, hogy a zsidó barátjával beült egy kávézóba, és kiküldték őket. Az olyan szintű felkorbácsolása az érzelmeknek, az a populizmus, ahogy az 1920-as, ’30-as években működött, az szembejön a mai napig, és senki nem tanult semmiből, nem is akart. Semmilyen szinten nem változik az, hogy akit gyűlölnek, azt gyűlöljük, akit szeretni lehet, azt meg elfelejtjük.

Mohos Márton / 24.hu

A Meg se kínáltakban az is nagyon fontos, hogy úgy beszél a tömeges szalonalkoholizmusról, ahogy nem nagyon szoktak. A mindennapos sörike-pálinkáról, amivel úgy azért elműködgetnek az emberek, és amit a kultúránk részének tartunk.

Könnyű ezeket mondani. El van ez a téma mismásolva, pedig, mit tudom én, Nemes Nagy Ágneséknél is fogyott a konyak rendesen az összejöveteleken, meg nem látni olyan felvételt, ahol ne cigarettáznának. És ez a fajta csendes alkoholizmus a legrosszabb, mert folyamatosan emészt föl, és nem érzed, hogy problémád lenne vele, mert ugyanazt csinálja a másik is. De a halállal játszik mindenki, ahogy ebben a darabban is, amikor még az utolsó pillanatban is a kórházban a nővérkének mondja, hogy egy nagyfröccsöt szeretne, miközben már szövettanról, áttétről meg túlélési esélyekről beszél az orvos. Olyan szintű keserűség van ebben a monodrámában, amit nagyon szeretek, és Tibinek az a fantasztikus életismerete, hogy három-négy mondatban megfogalmaz egy sorsot, akár jelzőkkel, jelzős szerkezetekkel, akár különösen fura szürreális képekkel. Sokat szoktunk sms-ezni éjszaka, de a választás után kicsit elfogyott a humorunk, most kezdünk megint felébredni ebből az egy hónapos kómából.

Említette, hogy Oszinak az a tragédiája, hogy oda született, ahova. Most a választások kapcsán nagyon sok szó esett az úgynevezett nagybetűs és idézőjeles „Vidékről”. Ugyan már Budapesten él, de nyíregyházi, és gondolom, így azért olyan nagy meglepetések nem érték, mint amivel tele volt hetekig a Facebook.

Minimális kapcsolatom van Nyíregyházával, a szüleim élnek ott. De szerintem nevetségesek ezek a nagy felismerések, meg az, hogy mennyire burokban, de nem is egy, hanem nyolc burokban éltek emberek. Igazából a gépezet jól működött, remélem, a megfelelő emberek megkapták érte az extra prémiumot, és lesz idejük kipihenni a kemény munkát Zanzibáron. Semmiféle meglepetés nem érhette az embereket, mert nyolc-tízezer forintok sokaknak rengeteget számítanak, és ezzel visszaélni a leggátlástalanabb és legaljasabb dolog. De én azon döbbentem meg egyedül, hogy megdöbbentek. Miben lehetett volna hinni? Az ember elfárad ebben a küzdelemben, ha sokat foglalkozik ezzel. Koncentráljunk inkább a belső családi létezésre, próbálva a gyerekeid útját jól segíteni, nem irányítani, és hogy ne az legyen, hogy arannyal van kikövezve a pokolhoz vezető út, hanem ők jöjjenek rá, hogy mit akarnak, hol akarnak külföldön tanulni. Mert ez a téma, hiába viccelünk meg mosolygunk rajta. 2014-ben volt egy népszámlálás Romániában: huszonhárom millió ember volt, most tizennyolc. Ötmillió ember ment el hét-nyolc év alatt.

Mi meg azt mondjuk, hogy ez a tízmilliós ország, miközben lassan kilencmillióan leszünk, most 9,4 millió, és megint el fog menni két-háromszázezer ember a tizennyolc és huszonhat éves korosztályból Amszterdamtól Genfen át Madridig, Portugáliáig, Amerikáig. Lesz több száz diaszpóra, akiknek még élvezet azt a kapcsolatot tartani, hogy olvassák a Telexet, a 24.hu-t, de közben meg, ha kimennek az utcára, akkor nem azt látják, hogy több tiszteletet a magyaroknak, Brüsszel!

És ezzel ő is óvja magát. És próbál egy olyan életet felépíteni, ahol lehet, hogy kisöpör mindent a fejéből és próbál beilleszkedni az ottani kultúrába. Szóval szerintem a következő éveknek ez lesz a nagy dilemmája, hogy ki hogyan építi fel külföldön az életét. És akinek meg nincs lehetősége, akkor az pedig itt próbál érvényesülni a lehetőségekért. Vagy beáll a sorba, és egy tízes létrafokon a hetes lépcső lesz, vagy a kettes, és próbál mindig feljebb jutni egy-egy nagyobb nyalással, hogy jobb egzisztenciát tudjon teremteni a családnak. Aztán, ha nagyon gátlástalan, akkor magas pozíciót teremt, ha meg csak szolidan gátlástalan, akkor nem is érzi problémának, és az elkövetkező évtizedekben soha nem fogja azt a kérdést feltenni magának: tisztességes voltam-e vagy sem.

Ha már lehetőségek: engem mindig nagyon érdekelt, hogy azoknak a színészeknek, akiknek ilyen nagy a láthatósága, mint most önnek, milyen ez a nagyon szem előtt lévő, sok figyelmet kapó helyzet. Mennyi ebben az öröm meg a kegyelmi állapot, és mennyi a nyomasztás, a felelősség?

Nagyon fontos, hogy a feleségem mindig próbál visszalökni, amikor ebben a közegben, ahol a nárcizmus és az egoizmus különös csavart tud az ember életébe tenni, ne azzal példálózzak, hogy nézd meg, hozzá képest én mennyivel szolidabb vagyok. Az mindig jó, hogyha visszarántják az embert a földre, és ő ezt megteszi. Szerintem fontos, hogyha az embert sokan megállítják az utcán, akkor azzal a közvetlenséggel találkozzanak, amiből látszik, hogy nem vagyok sokkal másabb, mint ők, a művész nem egy elérhetetlen ember, mert ebből is érzik, hogy amit csinálok színházban vagy filmen, annak van szíve, van lelke, van dühe, van fájdalma, és van kapcsolata olyan emberekkel, amilyeneket ők is látnak maguk körül. Az ember jót akar csinálni. Hofi még a nyolcszázadik előadás után is izgult, és izzadt a homloka, és örömmel nézte, hogy mennyien vannak, és kígyózik a sor. Ez a zsizsgés nem múlik el az emberben. És ha azt gondolom, hogy még kíváncsiak rám, akkor a szívem-lelkemet még jobban belerakom, mert akkor talán adhatok megint valamit. De ez csak később, a halálom után fog kiderülni, hogy ezek miket jelentettek egy generációnak, mondjuk egy Aranyélet, egy Besúgó, egy Tiszta szívvel, egy Csicska. Úgy gondolom, hogy kimaxoltam azt, amit gondolok a világról – a rendezők által. És én ezért szeretek alkalmazott lenni – mindig kérdezik, hogy rendeznék-e színházat, filmet, de biztos, hogy nem, mert valahogy az én agyam az nem úgy van összerakva, nem az a dolgom. Egyszer mondta egy interjúban Cserhalmi György, hogy amikor felhívja egy filmrendező, és azzal kezdi hogy „csinálok egy filmet”, akkor már le is rakja, mert nem csinálok, hanem csinálunk! Ez nekem nagyon tetszik, szívesen gondolok erre, hogy valaki így gondol a filmezésre hetvennégy évesen, ebben van valami a régi legjobb iskolából. Mert a most elkészült filmek, amikben nincs igazi érték, azok mind a szemétdombon fogják végezni, azokra senki nem fog emlékezni. Miért mindig egy Tanúra vagy egy Isten hozta, őrnagy úrra, vagy egy Psychére, Megáll az időre emlékeznek? Mert valós, igazi, komoly értékeket képviselnek.

Mohos Márton / 24.hu

Cserhalmit többször, több interjúban említette.

Igen, igen.

Nagy példakép?

Fontos, igen, az egész életműve megkérdőjelezhetetlen. Ő is mennyiféle filmrendezővel dolgozik! És nem mondták azt, hogy ó, unjuk már a Cserhalmit, vagy az Andorai Pétert, vagy a Básti Julit, az Udvaros Dorottyát, a Madaras Józsefet, a Kállai Ferencet. Megkérdőjelezhetetlen az életműve, és biztos csinált hülyeségeket, de a lényeg, az soha nem múlt el. És egyre kevesebb ilyen színész van. De az igazi tehetséget nem lehet sokáig bújtatni, lehet nyolc évig víz alá nyomni, tíz évig, de előbb-utóbb előbukkan akkor is. Till Attilával tizenöt éve vagyok barátságban, imádom, és most próbálunk összehozni egy filmet, mint a Csicskát tíz éve, és mindent ki kell találni ahhoz, hogy minimál-minimál költségvetésből meg tudjuk csinálni. Körülbelül annyiból akar filmet forgatni, mint egy felesleges díszletelem az Operaházban. De nem lehet nyolc éveket várni – a Tiszta szívvelt 2014-ben forgattuk, azóta nyolc év telt el, négy filmtervet adott be, de úgy látszik, semmit nem jelent az, hogy a Tiszta szívvel nyert tizenöt nemzetközi díjat. Hogy mit csináltál korábban, jót vagy hiteleset, annak semmi következménye nincsen, hanem Deutsch Tamás olyat mondhat Enyedi Ildikónak, hogy kussoljon, ne nyilatkozzon külföldön, mert most kapott pénzt – mintha ő adta volna a saját bankszámlájáról. Hát egy ilyen megnyilvánulás már ’82-ben vagy ’77-ben is kínos lett volna. Egy Enyedi Ildikóval akarsz beszélgetni erről a dologról? Aki több mint tíz évig nem forgatott filmet, és évekig lehetett ezért depressziós, és ha nincs a Terápia az HBO-n, akkor őt nem rágatja ki senki az apátiából? És csinált azóta két filmet, de azokat az éveket ki fogja visszaadni neki? Akkor lett volna a legtermékenyebb. Mindig az van, hogy valakik kitalálják, hogy majd ők megmondják, hogy ki tehetséges, ki nem, de aztán meg nem ők döntik azt el, hanem a néző. A nézői ítélet sokkal pontosabb.

A nemzetközi piacon, főleg Amerikában most a néző nem is csak a tehetség alapján dönt, mert már nem fér bele, hogy emberileg vállalhatatlant engedjen meg magának a művész, akármilyen tehetséges.

Ha van egy színésznek egy tragédiája a családjában, és nézed őt a színpadon, és erre gondolsz, az nem jó. Ahogy Kevin Spacey az Amerikai szépségben a jelentéktelen apát megcsinálta, az a legnehezebb a világon, mert semmiféle szélsőség nincsen a szerepben, és azt úgy megcsinálni… Az az ember egy fantasztikus színész, és nem tehetjük meg azt, hogy sósavat öntünk mindenre, ami őt jelenti, mert majd a túlvilágon elszámol a bűneivel és kegyetlenségeivel, amit érzelmileg vagy fizikailag tett másokkal. De ha ebből indulunk ki, akkor itt eldől négyszáz dominó! Minden irányba. Mert csomó mindent soha nem is tudunk meg. Ráadásul Magyarország akkora, mint egy külváros Kínában, és azt gondoljuk, hogy akkora tényezők vagyunk mi a világon – egyáltalán nem vagyunk nagy tényezők. Egy szolid ország vagyunk, fájdalmas történelemmel, fájdalmas döntésekkel, és vannak kiemelkedő tudósaink, művészeink, orvosaink, sportolóink, tanáraink néhány – és ennyi. És él a nép mellette jobbágyként. Ennyi a mi történetünk, nem több.

Apropó, történet: tavaly év végén töltötte az ötvenet. Készített leltárt? Megveregette a vállát azért, ami sikerült, elkönyvelte, ami nem?

Emlékszem, mikor volt egy személyi igazolványom, amin az állt, hogy 2021-ben jár le, röhögtem rajta, hogy jézusmáriám, 2021, hol van az még, hát 2021-ben ötvenéves leszek. És mindig összehasonlítottam, hogy apám hol tartott, hogy nézett ki, mit csinált, milyen erőben volt, és azt mondtam, ez nem is olyan rossz. Danténak van ez a gyönyörű kezdése az Isteni színjátékban, hogy „az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém”. Nagyon fájdalmas lenne, hogyha így kéne megélnem. Azt gondolom, hogy az igaz utat próbálom keresni a magam eszközeivel. De semmiféle leltárt nem készítettem, mert az nem az én feladatom, és nem is érdekel. Csak arra vágyom, hogy aki körülöttem van, a legfontosabbak egészségesek legyenek, mert, ha baj van, mint például most a háború, az valahogy kitisztítja a fejeket, akkor eltörpül minden más, amiről eddig az ember félrebeszélt. És igazából, ha dolgozhatok szabadon a nekem fontos emberekkel, akkor én már boldog vagyok.

Vedd kézbe a 24.hu legemlékezetesebb tartalmait!
Izgalmas arcok, kihagyhatatlan történetek
Keresd az újságárusoknál, vagy rendeld meg az mc.hu/riporter oldalon!
Megrendelem

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.