Egy kocsma mosdójánál lett egymásé a híres író és a híres írónő

„Nem tudom, te mit gondolsz KisBé novelláiról, de a Molyon teljes joggal szedték darabokra. Most mondd meg, miért kell minden újságírónak könyvet írnia? Jogos a felvetés. Az egzisztenciális krízis még nem ok az önmegvalósításra.”

Egy alacsony, fekete bajszos fickó beszélt hozzám. Szerencse, hogy már három vodka-tonik bennem volt, így csak egy buborék mögül figyeltem a történteket, és a szeme közé nevetni sem volt erőm.

„Bámulatos” – válaszoltam neki, amit láthatóan nem értett, de mosolyából arra következtettem, jóleső érzéssel töltötte el, hogy valamilyen formán pozitívan értékeltem a megnyilvánulását.

Igyekeztem nem berúgni, sosem ittam sokat rendezvényeken, ügyeltem arra, milyen képet mutatok magamról. De ahhoz sem volt kedvem aznap, hogy megjátsszam magam, így úgy döntöttem, megfigyelek.

Kis csoportokban álltak az emberek, borospohárban forgatták az italt, a másik kezükkel pedig kétpofára tömték magukba az aprósüteményt. Bennragadt a morzsa a szakállukban és az orrszőrükben, de nyilván ezzel rajtam kívül senki nem foglalkozott, hiszen neves művészek, hát lehetnek éppenséggel koszosak és büdösek is.

Felismertem jó párat közülük, észre sem vették, ahogy stikában keringek körülöttük, és hallgatom, miket mondanak. Szerettem volna elcsípni egynél több pozitív mondatot, de nem sikerült sajnos. Hacsak a „megérdemelte, amit kapott” nem számít annak.

A fiatalok az ösztöndíjakról beszéltek, arról, kinek adjanak helyet még maguk mellett, az idősebbek pedig az ösztöndíj után ácsingózó fiatalokról és a továbbra is tehetségtelen kortársaikról, akiket, szerencsére már elkerül az ihlet. Szép volt látni az egymás felé vetett kedves, kimért pillantásokat. Még szebb volt, amikor a pia mennyiségének növekedésével ezek a pillantások már sem kedvesek, sem kimértek nem voltak.

Ott volt pár ember, akit ismertem személyesen, abban is maradtam magammal, hogy továbbra is ilyen rendezvényeken kívül szeretném őket látni. Ritkán.

Ahogy ezen méláztam, feltűnt az egyik híres írónő, nem árulom el neked, kicsoda, elég, ha annyit tudsz, ő is nagy nővédő, aktivista, életvezetési tanácsadó, milliók csodálják, és nála van a leghosszabb sor a dedikálásokon. Gyönyörű nő, ez sem hátrány.

„Tudtad, hogy megverte a volt férjét?” – szólalt meg egy hang mögöttem, mire olyan hirtelen hátra fordultam, hogy kilöttyintettem a maradék vodkát a poharamból. „Hozok másikat!” – mosolygott, és most már felismertem. Gyönyörű pali volt, az egyik kedvenc szerzőm. Tamásnak hívták. Nem értettem, miért beszél hozzám.

„Szerettem a kötetedet” – mondta, miközben átnyújtott egy pohár vodka-tonikot citrommal. „Bárcsak ugyanezt mondhatnám a tieidről – válaszoltam, amire olyan képet vágott, hogy azt hittem, menten elájul. – Nyugi, csak heccellek, nagyon szerettem a Vívódást.”

Megkönnyebbülés suhant át az arcán, én meg hozzátettem: „Most pedig már igazán kifejthetnéd, hogyan is történt az a férfiverés.”

Megtudtam, hogy az írónő nagyon szeret másokat bántani, perverz örömét leli benne. Meg kellett volna lepődnöm, hogy a bántalmazás elleni szószóló ilyen tisztátalan és gonosz, de csak azt tudtam rá mondani: „Igazán sajnálom”. „Ne sajnáld, mondta az író. Látod azt a sok embert körülötte? Várj, várj még egy kicsit. Most látod, hogy hátranéz egyikük. Mindjárt rám fog vigyorogni, miközben a szemét forgatja.”

És valóban így történt. Valamiért roppant mód szórakoztatott az előadása, és kicsit kevésbé éreztem rosszul magam a könyvem sikertelensége miatt.

„Én már nagyon unom magam itt. Nincs kedved elhúzni innen?”

El sem akartam hinni, hogy ez a mondat nekem szólt, örömömben válasz nélkül indultam a kabátomért, és pillanatokon belül előtte teremtem. „Az első kör az enyém.”

Hajnali háromig ültünk a kocsmában, egyik cigit szívtuk a másik után egy hátsó részben, a pultos Tamás barátja volt. Az ötödik vodka körül lehetett, amikor bevallottam neki, milyen kettős érzés fűz a könyvemhez, amit egyszerre imádok és gyűlölök. „Olyan, mintha a gyereked lenne. Ez teljesen természetes érzés” – nyugtatott, és a kezemre tette a kezét. Nagy, melegbarna szeme volt hosszú szempillákkal, magas volt, és vékony, arca tökéletes csontozatú. Pont az esetem.

Nem tudom, miért, de szerettem volna megölelni. Helyette kértem magamnak még egy vodkát, neki pedig sört és Unicumot. Hirtelen megnyílt a csap, és elmondtam neki magamról mindent, a szüleimet, Teót, az elbaszott munkáimat, a rossz érzéseimet. Nem szakított félbe, hallgatott. Amikor befejeztem, elmesélte, hogy a felesége, egy híres színésznő, megcsalta, és amúgy a Vívódás szerinte egy nagy kalap szar, mert még akkor született, amikor boldog volt. Én is csak hallgattam, majd felálltam, megigazítottam a szoknyámat, végighúztam mindkét tenyeremet a combomon, és elindultam a pulthoz még egy körért. Éreztem, hogy ő is feláll és jön utánam. Hátranéztem, ő megállt, és nem mozdult. Elkanyarodtam a mosdók felé, miközben a vállamon át hátrafele pillantgattam. Jött utánam.

A mosdók egy kis szűk folyosón voltak, senki sem volt ott rajtunk kívül. Valószínűleg a személyzeti szinten lehettünk, és hétköznap este lévén csak Tamás csapos barátja üzemeltette a helyet. Megálltam a félhomályban, és hátamat a falnak vetettem, fejemet felszegtem, becsuktam a szememet, és mélyeket lélegeztem. A következő, amit éreztem, Tamás keze volt a combomon, ott, ahol az előbb még én igazítottam meg a ruhámat. Onnan siklott felfelé a derekamra, majd a mellemre, és végül a nyakamon állapodott meg. Lenéztem és megcsókoltam, pár másodperc múlva pedig azon kaptam magam, hogy az övét bontogatom. Lehámozta a bugyimat, és már egymásban voltunk. Tíz percig tartott, de utána olyan nyugalom áradt szét a testemben, hogy még sokáig nem tudtam megmozdulni. Harminchat évet kellett várnom arra, hogy ilyen történjen velem.

Tamás elindult a pult felé, és kikért még egy kört. Mikor visszaértünk az asztalhoz annyit mondott: „Mennem kell. Holnap én viszem a gyereket az oviba.”

Herczeg Szonja: Szeretlek, mégsem szeretlek 

Scolar, 2022