Kevés írónak adatik meg, hogy hőse örök fogalommá válhat, de Helen Fieldingnek sikerült: Bridget Jones születésekor egybeforrt a szingliség fogalmával, és nem nagyon látszik rá esély, hogy ez valaha megváltozna. Így aztán a szinglifogalom mindig Bridget Joneshoz viszonyul majd, a szingliirodalom pedig épp úgy a Bridget Jones-regényfolyamból bújt ki, amint az orosz realisták Gogol sokat emlegetett köpönyegéből.
Ugyanakkor az utóbbi időben nem nagyon bújt ki onnan senki említésre méltó – egyszerűen más történetekről kellett beszélnie a női íróknak. Dolly Alderton számára tehát adódott egy piaci rés, amibe ő pont bele is illett: évekig a Sunday Timesban vitt egy randizásról, kapcsolatokról, szakításokról szóló rovatot afféle való világbeli, brit Carrie Bradshaw-ként, így a saját élményein túl is tekintélyes mennyiségű története gyűlt össze arról, hogy miken mennek keresztül hasonló korú nőtársai a párkeresés során. Így aztán akkor is tudnánk valamelyes hitelt adni a Szellemek című regényében megfogalmazottaknak, ha egyébként nem látnánk zavarba ejtően hasonló helyzeteket a saját életünkben és barátnőink körében is.
A Szellemek Nina Dean története, aki – micsoda meglepetés – egyedülálló harmincas nő, és, amint az a szingliregényekben alapvetés, ambiciózus, önmegvalósító ember. Ha azt mondtuk, hogy minden szinglikötet Bridget Joneshoz viszonyít, akkor álljon is itt mindjárt egy fontos különbség: Nina e követelménynek maximálisan meg is felel: karrierjében kimondottan sikeres, ráadásul munkája külső szemmel nézve igazán menőnek is számít, ő ugyanis gasztroíró, és épp új könyvén dolgozik. Hogy előző kötete mekkora siker volt, azt szépen lefesti, hogy annak bevételeiből megszerezte az Y generáció Szent Grálját, a saját lakást is. Szóval Nina élete rendben van anyagilag és szociális értelemben is, legalábbis első látásra: vannak barátai, szülei nemcsak élnek még, de el sem váltak, Nina még az exével is kimondottan jóban van.
Az már más kérdés, hogy közelebbről megnézve egyik fronton sem ennyire sima a helyzet. Az említett ex épp házasodni készül, ami szoros barátságuk gyengülését vetíti előre, egykori legjobb barátnője teljesen eltávolodott tőle, mióta kertvárosi feleség és anya lett. Emellett Nina szülei csak aggodalomra adnak okot, anyja a kapuzárási pánik női verzióját vonultatja fel őrült divathóbortokkal és megszállott nyüzsgéssel, apja pedig a korai demencia aggasztó jeleit mutatja, és ha ez nem lenne elég, hősünknek otthon sincs nyugta, irritáló alsó szomszédja ugyanis sportot űz abból, hogy az agyára menjen. Nina ebben a kiinduló helyzetben dönt úgy, hogy mindennek ellenére most már szívesen elkezdene ismerkedni, ebben pedig jóbarátja, a szintén szingli – abból is egy archetipikus, trendi, divatmániás egyed – Lola bátorítja, leginkább az aktuálisan menő randiappok közötti navigációval. A randiappon hamar akad is egy érdekesnek tűnő férfi, Max, akivel randi lesz a csetelésből, a randi pedig jól is sikerül, a kapcsolat szárba szökken, minden a lehető legjobban alakul – egy pontig. A barátnő, Lola pedig szinte pontról pontra ugyanilyen történetbe keveredik kis időbeli elcsúszással.
A regény egy év története szülinaptól szülinapig, ebbe az időbe pedig belefér románc és szívtörés mellett szülőkért aggódás, veszekedések, önismereti felismerések, afféle igazi felnőtt barátságválság, szomszéddráma, múltidézés, kínos leánybúcsú és egy sor egyéb – tehát nem csupán a pasin vekengés teszi ki a történetet, ami jó. Ugyanakkor még ezzel a sok kis történéssel együtt is sokkal inkább helyzetismertetés-hangulatfestés ez, mintsem klasszikus értelemben vett történet. Nina belső haladása lényegesen fontosabb, mint az az egyébként nem is túl nagyszabású út, amit megél ez idő alatt – és még ennél is fontosabb az a korkép, amit mindeközben a regény felrajzol.
Nem túl fényes ez a kép. A nagyvárosi – itt londoni, de igazából nincs ez nagyon másként Budapesten sem – harmincasok élete kissé különbözik férfiaknál és nőknél. És isznak, meglehetősen sokat isznak – ami egyébként szintén nem újdonság, generációm egyedülálló nőtagjainak teljesen természetes a rendszeres magányos alkoholfogyasztás, csak éppen, mint a jól szituáltak alkoholproblémáiról, úgy erről sem esik szó. És bár ezt egyébként a Bridget Jones is megtette, mégis jó, hogy arról, hogy egyébként mennyire sokat isznak a nem alkoholistának tűnő felnőttek is, szó esik.
De egyébként is meglepően sok nagyon is reális és fajsúlyos problémát beemel a könyv, ami komoly előrelépést jelent a zsánerben. Alderton valamiféle párhuzamos szálként szándékolta a demens apa történetét szerepeltetni – ami egyébként a regény legjobb része –, és ha arányaiban nem is sikerült ennyire egyenlően, a történetszál így is fontos, mert a realitásba kapcsolja a románcot, ami oly sokszor úgy szerepel ezekben a szingliregényekben, mint egy teljesen különálló, mindent túlkiabáló entitás. Itt viszont a főhősnek valójában messze nem a párkapcsolata alakulása körül forog a világ – a szülőféltés réme például ennek a korosztálynak az egyik legreálisabb gondja, amihez képest ghostoló férfiak packázásai bármilyen fájdalmasak, mégis csak kispályás ügyek.
Ugyanígy van ez a harmincas évek elején történő életszakaszváltás miatt megváltozó baráti kapcsolatokkal is: a házasodó/gyerekszülő/elköltöző barátok eltávolodásának fájdalma, az elveszítésüktől való sokszor nagyon is jogos félelem legalább annyira gyötri a szingli nőket, mint a társkapcsolat hiánya. Hogy az egyedülállók és a házasok közötti, szinte vallási alapú szembenállás mennyire áll a realitás talaján, az már más kérdés: ezen a fronton a regény úgy túloz, hogy az árt a kötetnek, ilyen játszmákat nemigen tudunk elképzelni sokéves barátságokban.
Ugyanakkor az igazi mélyre nyúlás lehetőségével nem él: a magány ordításáról, az örökös egyedül helytállás kimerítő voltáról, ami a hosszú szinglilétben igazán nehéz, nem tud, nem mer beszélni. És, miközben érthető – hisz nem magányra teremttettünk –, hogy feminizmus, #TimesUp és társaik ide vagy oda, azért a happy end mégis csak a férfitárs megtalálása lenne, azért lassan a megtalált, élő párkapcsolatok nem ritkán brutálisan nehéz kihívásainak meghaladásáról is olvasnánk már. Nina például ebben a regényben egy ponton azon mereng, hogy ő bizony nem a rózsaszín ködös párkapcsolati mindennapokra vágyik, hanem arra is, amikor az igazi kőkemény őskáoszon kormányozzák át közösen a hajót a férfival – de azért érdekes lenne egy belső monológ az említett őskáosz magjából, amikor épp nem látni a kiutat. Persze az nem lenne szingliregény – és a Szellemek már így is továbblépett legtöbb elődjén azzal, hogy sem kötelező happy endbe, sem annak elmaradása miatti sebnyalogatásba nem kényszerítette bele magát.
Dolly Alderton Szellemek című regénye a XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg, itt lehet beleolvasni.
