A kéménybe rejtette a pénzt az özvegyasszony – örökösei a halála után sok évvel találtak rá a bankókkal teli nejlonzacskóra

Etus, Ajuszi ikertestvére egy néhány éves Magyarországon lakás után Gáborjánból visszaköltözött Nagyváradra a kisebbik lányához, Valihoz. Kétezerhúsz március 4-én volt a nyolcvanhatodik születésnapjuk, ekkor is meglátogattuk. Hazafelé jövet ezúttal úgy döntöttünk anyám lányaival, húgomékkal, hogy nem viszem vissza Pestre, a fővárosba, ahol eddig lakott, nagyobb biztonságban lesz itt, ebben a csaknem világvégi kicsi, dimbes-dombos faluban, ahol vannak már ismerősei, a kétszáznyolcvan lelket számláló Márkházán (nekem Marokháza). Szemben a Buda-hegy, közöttünk a Kis-zagyva, a patak, amely annyira szűkvizű, hogy nem hallatszik a csörgedezése.

Ajuszi nyolcvanhat múlt, én hatvanhét leszek. Soha ennyi időt nem töltöttünk együtt – kicsi gyerekkorom óta. És nem beszélgettünk ennyit soha, legfeljebb magzat koromban, amelyre én nem emlékezem.

Sudár magas anya volt, most talán ötven kiló. Meghajlik, görnyed, kicsi, telve olyan energiával, ami talán már nem is az övé.

Július 22., szerda Beszélgetünk. „Nyári vakáció volt, mi Etussal egész nyáron kint voltunk Rózsinéninél a hegyen. Egyszer azt mondja, menjünk le Fugyiba petróleumért. Adott egy kosarat, annak az aljára egy papírba becsomagolta a pénzt, rárakta a két egy literes üveget. Elindultunk hárman. Gyönyörű szép, verőfényes nyári nap volt. Mentünk mezítláb az ösvényen lefelé a Köröshöz. Manci tudta az utat a komphoz. Amikor megérkeztünk a partra, a komp sehol, még a túloldalon szedte fel az embereket. Ezen az oldalon is várták vagy négyen, öten. Unatkoztunk. Manci azt mondta, üljünk le a partra és áztassuk a lábunkat. Hát leültünk. A part mellett álló víz volt. Megjött a komp, fel akarunk állni, de megy ki a lábunk alól a homok. Hiába kapálóztunk, attól csak rosszabb tett. Semmi kemény a talpunk alatt. Gondolhatod. Az emberek a kikötőben csak nézték, ahogy küzdünk, nem mertek közelebb jönni, mert ők is belecsúsznak. Etusnak meg nekem már nyakunkig ért a víz, Manci kapálózott, hol elnyelte, hol nem. Mi tizennégy évesek voltunk, Manci tíz, mi lényegesen magasabbak, mint ő. Jött a komp a túloldalról, egy öreg bácsi volt a kompos. Mi már a Körös közepén voltunk. Valahogy oda manőverezett, volt egy vastag rúd a kezében, amit valahol nemrégiben vághatott ki a bicskájával. Lenyújtotta nekünk, és ránk kiabált, hogy kapaszkodjunk. Mind a hárman. Érted?! Hát kapaszkodtunk. Én voltam az első, mögöttem Manci, utolsó Etus. És kihúzott az öreg a partra. Nem fel a kompra, hanem a partig. A kosár a másik kezemben, azt nem engedtem. Az emberek a parton megtapsolták.

Na, de most mit csináljunk? Így, csurom vizesen nem mehetünk be a boltba. Kezdtük magunkon két kézzel kicsavarni a ruhát. Meg a másikét is, de nem. Olyan gyorsan, hiába sütött a nap, nem száradt. Elmentünk a boltig, de nem mentünk be, nem mertünk. Álltunk az ajtó előtt. Kijött a boltos. Minket nem, csak a Mancit ismerte. Hát, mi történt veletek. Mondjuk. Beleestünk a Körösbe. Na, add ide a kosarat. Odaadtam. A pénz elázott, de megvolt, és a boltos megszárította. Pontosan annyi volt, amennyibe került a petró, nem kellett visszaadni. Olyan bolt volt faluban, amiben mindent lehetett kapni, olajat, cukrot lisztet, gyufát, légyfogót, sarlót, kaszát, szöget, mindent, petrót is. Megtöltötte az üvegeket. Gyerünk vissza. Ugyanazzal a komppal. Nem száradtunk meg hazáig se. Rózsinéni a kapuban várt. A házvégéből, nem is, az istálló végéből le lehetett látni a komphoz. Látta, hogy sokan vannak, valami történhetett, de mi? Hát ti? Hogy néztek ki? Elmondtuk. Hát Mancikám, neked tudnod kellett volna, hogy nem szabad. De hát mit tehetett arról egy 10 éves gyerek. Nem árultuk el, hogy az ő ötlete volt. Na, Rózsinéni nem bántott, csak sopánkodott. Egész nap sopánkodott. A lényeg, hogy a petró megvolt.”

*

„Bagolytüdő. Tudod mi az? Aszaltgyümölcs vízben felfőzve. Rozsinéni nem akarta, hogy a Manci eltanulja az iskolában a sok hülyeséget. Falun másképpen látták a városiakat. Sok helyen nem akarták, hogy tanuljanak, maradjon paraszt, ahhoz nem kell iskola. Kérdeztük, hogy ehetünk bagolytüdőt. Hát persze, azért csináltam mondta Rózsi néni.

Mi gyerekek kiválogattuk a hibás gyümölcsöt, felaprítottuk. A nagyokat négybe, az aprókat kettőbe. Szilvát, almát, körtét. A meggyet meg a cseresznyét kimagvaltuk. A padlásra vezetett fel a létra. Behúzódtunk a sarokba, ott válogattunk. Manci, Rozsinéni unokája nagyon jól csinálta. Parasztlány volt, mi idétlenek.

Rózsinéni, amikor kenyeret dagasztott, hát jó sokáig kellett csinálni, mindig azt mondta, hogy akkor van kész, amikor izzad a plafon. Mi gyerekek néztünk fel a plafonra, de az nem akart izzadni. Aztán mutatta a homlokát, itt a plafon. Nagyon sokat dolgozott szegény öregasszony, nem tudtunk elmenni a temetésére. Nem tudom miért. Nem értesítettek? Nem tudom. Nagyon szerettük.

*

Mancinak az anyja, a Margit lepasszolta Mancit az anyjához, Rózsinénihez, ő nevelte. A családi pletyka szerint Margit kurva lett, született is a kurválkodásból egy fia, aki csavargóéletet élt. Margit nem törődött többet Mancival, talán nem is látta felnőtt korában Rózsinéni haláláig, mert akkor eljött, kellett a vagyon.

Négy éve levágták térdből az egyik lábát. Meglátogattam. Mancit. Borzasztó. Kerestem a piacon, ahol árulni szokott, nem találtam. A szomszéd asztaltól mondta egy kofa, hogy nem jön többet, mert amputálták. Cukros volt. Nagyon jó zakuszkát csinált. Kerekesszékben tolta az unokája az udvaron. Parasztudvar, képzelheted. Nem kell képzelned, te vittél ki hozzá. Tyúkszar, libafos. Az nekem már nem kell.”

*

„Sanyi bácsi, Rózsinéni veje hívott szüretelni. Na, gyertek szüretelni! Mentünk apáddal. Ti még kicsik voltatok, nem is tudom, kire hagytunk benneteket. Nova  volt, nova szőlő [Noah]. Na, azt nem szerettem. Potyogott. Legközelebb vigyünk lepedőt, mondta apád, ezeknek nem jutott eszibe. Minek? Majd meglátod. Az még sokára lesz. Jövőre. Addig elfelejted. Nem felejtette el, vittünk lepedőt. Leterítettük a tőke alá, a földről nehezebb volt összeszedni a bogyót. Csak arra nem gondoltunk, hogy túl nagy a lepedő, és éppen azér nem fér a tőke alá. Nem azért, mert kicsi lett volna, hanem mert nagy volt. Kiröhögtek.

A bor belőle erősebb volt, mint a többi. Sanyi, Manci férje nem ivott, de a Janibácsi, az apósa, Rózsinéni férje, az igen. Ment le a pincébe, ha nem volt otthon a felesége, Rózsinéni. Aztán babla-babla-babla. Nem járt a szája. Semennyire.

– Na, mi van Jani, voltál a pincében? – kérdezte tőle, amikor hazajött.

Az meg csak babla-babla-babla. Annyi esze nem volt, hogy elrejtőzzön, mielőtt az hazajön, nem, ő mindig a lába elé. Milyen buták a részegek, Janibácsinak is beszédkényszere volt.

Amikor kicsi gyerekként Etussal náluk nyaraltunk, nem emlékszem, hogy ivott volna, igaz, a pincét se láttam soha, oda nekünk nem kellett lemenni.

Janibácsi örült, ha vendégek voltak náluk, mert akkor egy ágyban aludhatott a Rózsinénivel. Tudod, milyenek a falusi ágyak, keskenyek. Na, oszt azon.

Julisnak nem volt férje, korán meghalhatott, mert én nem ismertem. Lehet, hogy rézgáliccal halt meg az is. Nem tudom. Nagy lator volt az öreg Janibácsi is, szerette a lányokat, de ki nem?! Annyira, hogy még a sógornőjét is elcsábította. Egyszer megy haza Rózsinéni a piacról, Váradról ki a hegyre. Puttony a hátán, mindent eladott, eladta a gyümölcsöt mind. Bemegy a házba, nincs ott a Janibácsi. Nincs sehol. Hát hol van?! Szólítja. Nem válaszol. Keresi. A háztól a hegyről lefelé volt egy út, egy ösvény, ami kőből volt kirakva. Mint itt nálad, hogy is hívják, na?! Terméskő. Vagy ötven-hatvan lépcső lefelé a kútig, amit nem használtak, mert messzire volt, és felfelé kellett a vizet cipelni. Nem is volt jó a vize. Hát ott kamatyoltak a kút mögött. Takarásban. De Rózsinéni láttak őket fentről. Pont oda látott. Erre nem gondoltak, oszt csinálták. Ki tudja hányszor meg mióta, de akkor lebuktak. Rózsinéni odakiáltott nekik: Tarka legyen a malacotok! Na, azt meghallották.

Hát Juliska a Rózsinéni testvére volt, és nem Janibácsi ment hozzá, hanem ő jött Janibácsihoz. Soha többet nem állt vele szóba. A saját testvérével.

Az orosz katonák jól megpocsékolták Juliskanénit, Gálnét, mert a férje után Gál, de az már nem élt akkor. De nem csak megpocsékolták, hanem loptak is tőle. Hát egyedül volt, azt csináltak vele, amit akartak. Nem mondom, hogy szegény.

Jó bora volt az öregnek, otelló [Othello ], meg nova [Noah].”

*

Július 30., csütörtök. Beszélgetünk. „Palival egyszer elmentünk arra. Apád már nem élt, de Pali akkor még élt. Kirándultunk. Gondoltam, meglátogatjuk Rózsinéni házát. Jaj, de sokat kirándultunk Palival. Apáddal nem lehetett csak horgászni. Az nem kirándulás, dög unalom. Ülsz a vízparton, éget a nap vagy bőrig ázol, bámulod a vizet, oszt vagy igen, vagy nem.

Mentünk Palival végig a házsoron, aztán bent az erdőben, aztán megint a házsor előtt. Furcsa volt, mert utoljára gyerekként jártam arra, és fogytak a házak. Mi történt? Rózsinéniéké volt az utolsó ház. Tanyasor. Hát itt volt. Most nincs itt, sehol semmi. Mintha ledóze… dozerelták, Hogy hívják? Izé. Mintha ledózerolták volna. Se a ház, se az istálló, se a szénatároló, se a kemence. Se a barackos. Semmi. Mondom, mintha ledózerolták volna. A fákat is az udvaron, a tehénistálló mögötti körtefát, már akkor is öreg volt. Szutykos nyári körte. Megvártuk amíg megbarnul, még a trágyadombról is összeszedtük, az istállóablaktól dobták oda a tehéntrágyát. Nem tudom ki tette, de valaki biztosan. A kerítést, a kapu előtt volt egy öreg hársfa, azt is. Manci nem engedte volna, hogy a férje. Azt nem engedte volna.

A többi házra alig emlékeztem. A Kenyeres Sanyibácsié volt az első a soron, jobbra a házak, balra az erdő. Sanyibácsi és a fia, aki szintén Sanyi, ugyanahhoz a szomszédasszonyhoz jártak kupakolni, özvegyasszony volt. Sanyibácsi felesége, Teréz néni már nem volt alkalmas, annyit dolgozott. Mint állat. Nem tudtak egymásról, csak az özvegy tudta, hogy az apa meg a fia. Na, egyszer találkoztak az udvaron: az egyik jött, a másik ment. Az öreg Sanyi elzavarta a fiút. Nem fordítva. Az meg ment. Ez mind a háború után, amikor a fiú rendőr volt Váradon. Hát, aztán ott lakott egy másik rendőrrel, azt mondták, az is magyar. Hogy mehet magyar rendőrnek?! Hát ment. Nem jut eszembe az özvegy neve. Ha agyonütsz se jut eszembe. Itt ne lássalak többet! Így. Sötét dolgok történtek a hegyen éjszaka. Na de kellett hozzá éjszaka meg sötét.

Kenyeres Julis néni háza még állt, messziről még látszott. Nem mentem közelebb. Ki tudja… Nem voltak gyerekei, a férje öngyilkos lett, rézgálicot ivott. Tudod mi az? Gondolhatod, ő volt a szomszéd, legalább ötszázméterre Rózsinéniéktől az erdő szélén. Mint a mesében. De nem mese volt.

Előbb Jánosbácsi halt meg, Rózsinéni később követte. Amikor Rózsinéni is meghalt, a lányuk, Margit, Manci anyja megjelent, kereste a pénzt. Mert volt pénzük, azt Margit is tudta, Manci anyja. Jöttek haza a Janibácsival a piacról Rózsinéni kiválogatta és elrakosgatta a pénzt. Senki sem tudta hova, de ő el. A nagy papírpénzeket becsomagolta. Mi láttuk, gyerekek, hogy forgatja, ide-oda rakosgatja, petróleumlámpa mellett, de mi sem tudtuk hova rejti. Viharlámpájuk is volt a szekér alá. Eltemették, a pénzt akkor sem találta Margit, pedig kereste. Aztán egyszer, Manci már felnőtt, férjes asszony volt, takarították a kéményt. Kinyitották azt a kis ajtót, hogy megkotorják. Ott volt a pénz, sok-sok nagy papírpénz egy nájlonzacskóban. Semmit sem ért.

Hogy Margittal mi történt nem tudom. Korán elköltözött a tanyasorról, megszületett Manci, nem tudta, ki az apja, az anyjára, Rózsinénire hagyta. Neveld. Hát az nevelte. Margit csak csavargott, hol itt, hol amott tűnt fel. Szült egy fiút is, azt Rózsinéni már nem vállalta. Abból is csavargó lett, a börtönt is megjárta, mint az anyja, Margit. Manci nem tartotta a kapcsolatot, a börtönben sem látogatta. Rózsinéni küldte, de nem. Az anyád! Manci akkor se!”

Kőrössi P. József: Ajuszi

Noron Libro 2022