A háborúkat követő újjáépítési hullámok elsőszámú célja, hogy az otthontalanná vált családoknak minél gyorsabb fedél kerüljön a feje fölé – így történt ez az ostrom után lassan magára találó Budapesten, illetve az 1944-ben amerikaiak, illetve britek által egyaránt bombázott Milánóban is, ahol a házak negyven százaléka összedőlt, vagy súlyos sérüléseket szenvedett.
Az otthonok mellett a legfontosabb gyárakat, sőt, számos műemléket is kis híján porig romboló fegyverek elcsendesedése után számos terv született a helyzet mielőbbi rendezésére – kevés volt azonban annyira egyszerű, illetve olcsón kivitelezhető, mint Mario Cavallè (1895-1982) iglui, amik a nyilvánvaló pozitívumaik ellenére sosem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
A város északi részén, a két világháború között a középosztály számára épült lakónegyedek szecessziós bérházai közt a földből 1946-ban kinőtt nyolc betonépületnél a tervező csavart egyet a tengerentúlon ekkor már jól ismert hasonló épületek elvén, hiszen
mindezt pedig az előregyártott, mintázatuk miatt könnyen egymásba illeszthető lyukacsos téglákkal kifejezetten olcsón váltotta valóra.
A területen végül tizenkét, belső terében a végletekig egyedivé tehető otthon született, ezekbe pedig lakók költöztek, akik néhány évvel később, biztos pénzügyi hátterük újbóli megteremtése után jórészt el is hagyták azokat. Az iglukat a kihasználatlanság, illetve azok értékes telkei miatt a hatvanas években le akarták bontani, egy építész, Luigi Figini azonban időben felismerte a fontosságukat, így nyolcat sikeresen megmentett a következő évtizedeknek.
Ezek közül ma már csak kettő mutatja az eredeti arcát, a többit pedig erősen átalakították – van, amelyikhez új szárnyat ragasztottak, egy másikat pedig egylégterű lofttá alakítottak.
Nem az iglu volt az egész életét a városban töltő, a negyvenes-ötvenes évek legfontosabb olaszországi mozi- és színháztervezőjeként jegyzett Cavallè legfurcsább ötlete: szintén 1946-ban született meg ugyanis a két, emeletes gombaháza, amik úgy néznek ki, mintha egy élőszereplős Hupikék törpikék-filmhez készültek volna:
A házak mindössze két évtizeden át, 1965-ig maradtak a városkép részei, hiszen a házak tulajdonjogát mindvégig megtartó Cavallé fia úgy gondolta, hogy a területet inkább ingatlanbefektetőknek adja át.
Volt azonban valaki, aki nagyon szerette ezeket a házakat, így az azóta eltelt közel hatvan évben valamikor a közeli Novate Milanese egyik utcáján négy, piros pöttyös kalap helyett egyszínű fehéret viselő hasonmása jelent meg. Egyikük már a kétezres évek óta elhagyatottnak látszik, a többi azonban folyamatosan karbantartottnak tűnik:
