Kevés megosztóbb épület található Magyarországon a budai Várnegyedben álló Hiltonnál, hiszen a negyvenötödik születésnapját nemrég ünneplő szálloda modern tömbje nem csak a Vár, de az egész budai oldal képét is befolyásolja, mégpedig sokak szerint egészségtelen mértékben.
A negatív véleményt az emberek jó részének fejében a szobrászati díszeket csak ritkán hordozó, a historizáló épületek tagolását nem követő modernnel szembeni ellenszenv indokolja, mások pedig úgy gondolják, hogy számos társához hasonlóan ez az épület is elválaszthatatlan attól a politikai korszaktól, amiben született, így egyáltalán nincs helye a városban.
A helyzet ennél persze jóval bonyolultabb, hiszen a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) házi tervpályázatán győztes Pintér Béla és Sedlmayr János munkájaként három év alatt felépült, kapuit az első vendégek előtt 1976. december 31-én megnyitó Hilton valójában környezetére figyelve illeszkedik a rendelkezésre álló területre, okosan kitöltve annak 38 ezer négyzetméterét.
A szomszédos Halászbástyával, illetve a Mátyás-templommal versengeni nem akaró, azok arcát üvegfelületeikkel visszatükröző, sőt, némiképp meg is idéző homlokzatnak, illetve a szobáknak a tervezésekor Pintér a feltárható, illetve még álló műemléki épületrészeket mind beépítette a végső kiviteli tervbe, így nem csak megmentette, de hasznosította, sőt, be is mutatta azokat. A hotelbe 28 lakosztály, 295 szoba, 18 vendéglátóegység, valamint a különtermek mellett virágüzlet, ruhabutik, MALÉV- és IBUSZ-iroda, sőt, még a Tower étterem is elfért, amit Pintér a középkori Miklós-toronyba helyezett.
Kevesen tudják, hogy a néhány héttel ezelőtt fővárosi építészeti védettséget kapó, az eredeti 323 helyett immár 333 szobás Hilton nem az első ötlet volt a Budapest ostroma után jórészt foghíjjá vált telek beépítésére, hiszen a Rákosi-érában, majd a Kádár-kor elején is iskolát akartak építeni a helyére, sőt, a hatvanas évek végén rövid időre egy kisebb szálloda terve is napirendre került. Ismeretlen Budapest sorozatunkban ma ezt a három tervet mutatjuk be.
Nyolc évszázadnyi történelem
A domonkosoknak a tatárjárás után már itt álló, a XIV. század hajnalán egy rendtudományi főiskolának is helyet adó kolostora, valamint temploma Buda 1541-es török elfoglalásakor szerzett súlyos sérüléseket, az Oszmán Birodalom a templomot, illetve annak tornyát azonban Hüszrev pasa dzsámijaként hasznosította, így az 1686-os visszafoglalás után az jó állapotban került újra egyházi tulajdonba.
A kolostorról ugyanez már nem volt elmondható, így előbb egy élelmiszerraktár, majd a jezsuiták, később pedig a bencések által irányított, egészen 1936-ig működő gimnázium létesült a helyén. A tömb másik felében létrejött épületbe előbb egy kollégium, majd 1784-ben az udvari kamara költözött, ami 1849-ben a Császári és Királyi Pénzügyigazgatóságnak adta át a szobákat. Ennek az intézménynek a kiegyezés után a Pénzügyminisztérium vette át a helyét, ami egészen a Szentháromság téren álló épületének megszületéséig itt működött.
Az 1944–1945-ös ostrom után az épületekből csak néhány fal, illetve a templom egy része maradt épen, a helyreállítással pedig az állam egyáltalán nem sietett, hiszen a Miklós-torony megmentésére, illetve rekonstrukciójára 1965-ig kellett várni, a körülötte az égnek meredő falak közt pedig egészen 1973-ig, a Hilton építésének megkezdéséig folytak régészeti munkák.
Mindezek fényében kisebbfajta csoda, hogy volt egyáltalán mit megmenteni.
Iskolát a Várba
Az első magyarországi nyomdát 550 évvel ezelőtt épp itt, a tér egyik oldalán életre hívó Hess András nevét őrző tér Duna felé eső oldala a háború után leginkább egy romhalmazra hasonlított, így a Várnegyedben lévő foghíjak beépítési tervei közt ez is előkelő helyet foglalt el.
Sorra készülhettek tehát el a legkülönbözőbb beépítési koncepciók, az állami tervezővállalatok irattárainak egy része azonban sajnos egy-egy lendületesebb lomtalanítás áldozatává vált, így a korai évekből csak egyetlen ötlet maradt fenn:
A korábban Budafok-Tétény, majd Csepel főépítészeként is hosszú időn át működő Polinszky Tibor Gyula által a szemetesautók elől mentett mappa szerint az akkor még Ince pápáról elnevezett térre egy sarkán zárterkéllyel, illetve napórával is rendelkező, a templomtoronyhoz nem csatlakozó épületet álmodtak:
Ez a vázlat talán sosem hagyta el a tervezőiroda épületét, sőt, jó eséllyel részletes tervek sem készültek hozzá – ellentétben az évtized végéig három tervvel is előálló Zalaváry Lajos (1923–2018) munkáival, amikről a szakma legfontosabb lapja, a Magyar Építőművészet (1960/1.) is beszámolt.
A hosszú cikk szerint a közlekedőfolyosót az épület szélére helyező, a várbeli lakóházakhoz hasonlóan magastetős első verziót azért vetették el, mert túlságosan takarta volna az akkor még romos tornyot, a Duna felé néző tantermekkel, illetve a tér felé néző közösségi helyiségekkel rendelkező másodikkal pedig a szűk, újból a középkori szintig mélyített udvar volt a legnagyobb probléma.
A végső verzióval Zalaváry minden kételyt eloszlatott, hiszen a telek kisebb arányú beépítésével, illetve az utcaszintről négy lépcsőfokon át elérhető visszaugratott földszinti résszel a környező műemlékeket kiemelkedni hagyó iskola tantermei két oldalról belső megvilágítású, széles folyosókhoz – úgynevezett középzsibongókhoz – csatlakoztak volna, a Miklós-torony, illetve a temploma északi falának középkori ablakai vagy az esetleg teljes egészében helyreállítandó templomhajó még jobban érvényesülhettek volna.
A kétemeletes, lapostetős iskolaépület beosztása ma is jól működhetne: az alagsorban kapott volna helyet a légterével a földszintbe nyúló tornaterem, a szertár, az öltözők, illetve a konyha, felette a közös használatú helyiségek, így az ebédelő, az előcsarnok, az úttörőhelyiség, a tanulószobák, a szolgálati lakás, valamint a tanári és igazgatói szoba, míg a két emeleten a középső zsibongóra fűzött tantermeket találhatták volna a diákok.
A terv szerint játszóudvarként
amit részben a föld alatt, egy háromemeletnyi magasságkülönbséget áthidaló lépcsősoron át érhettek volna el a diákok.
Esélyük sem volt
A rajzoknak nem volt esélye a megvalósulásra, hiszen a különböző sajtóorgánumok szerint a kiégett romok közé az állam az ötvenes évek derekán még valamilyen hivatalt vagy tudományos intézetet akart költöztetni, a tervek azonban folyton meghiúsultak,
pedig milyen pompás lenne szállodának!
– jósolta meg előre 1957 januárjában a Népakarat (Népszava) újságírója.
A kép a következő években sem tisztult: a Népszava 1960 októberében arról írt, hogy a Várban sorban szépülnek meg a viharverte épületek, az ekkor már az Állami Nyomda tulajdonában lévő területen azonban semmi sem történik – annak ellenére, hogy az I. kerületi tanács felszólította a saját tulajdonában lévő vállalatot a helyzet mielőbbi rendezésére.
A Magyar Nemzet 1963 júniusában már egy kimondottan ígéretes fejleményről számolt be, hiszen a romok ekkorra a Geofizikai Kutató Intézet kezébe kerültek, ami nem csak tanulmánytervet készített a helyreállításra, de arról is döntött, hogy 1964 második felében meg is indítja a műemlék saját székházává való alakítását.
Az ambiciózus terveket végül a kormány hiúsíthatta meg, hiszen a napilap két évvel később, 1965 júniusában már arról adott hírt, hogy a romos rész, illetve a szomszédos foghíj a Belkereskedelmi Múzeum tulajdonába vándorolt, ami azt a cél tűzte ki, hogy 1970-ben már üzemelő szálloda álljon a Mátyás-templom tövében.
A Mathias Rex névre keresztelt projekt terveit szintén Zalaváry – akinek legfontosabb munkáit korábban már bemutattuk – szignózta, majd a Magyar Építőművészet (1968/4.) mutatta be:
A részletes cikk szerint a tervező a régi épület homlokzatainak, illetve a Duna-parti sarok egy részének megmentése után lebontotta volna a kifagyott és kiégett romos falakat, majd az így nyert kontúrokon építette volna fel a 192, kétágyas és 15, galériás szobát, illetve húsz, nagy méretű, két- vagy háromágyas lakosztályt magában foglaló, szintenként közös fürdőszobát, illetve egy, a Mátyás-templomra néző sarki eszpresszót is rejtő szállodaépületet, amibe a rekonstruált templomtéren át léphettek volna be a vendégek.
A középkori padozat bemutatását, illetve a templom nagy részének erre a szintre való lesüllyesztését is tartalmazó terv kitér a területen feltárt és helyreállított gótikus ajtóra is, amin át a kerengőudvar folyosója lett volna elérhető, míg a Miklós-torony földszintjére drinkbárt, a két emeletre pedig a lakosztályok sarokszobáit költöztették volna.
A fenti rajzon az egykori templomtól balra látható új épület a vendéglátóegységeket, illetve a szórakozás tereit biztosította volna, hiszen a földszinti cukrászüzem, illetve az emeleti konyha körül cukrászdát, éjszakai bárt és több éttermet is találhattak volna az utcáról vagy a templomhajó felől nyíló ajtón át belépők.
A mélygarázzsal is ellátni kívánt hotel létrejöttét az 1969-ben aláírt Hilton-szerződés hiúsította meg, aminek részeként a nevét a vasfüggöny mögött elsőként a Várnegyedben kifüggeszteni akaró amerikai óriás kérte a szobaszám emelését, így a tervezést a nulláról kellett újrakezdeni.
A várakozás azonban végül meghozta a gyümölcsét, a Hilton pedig a műemléki helyreállítások és a modern építészet egyik legszerencsésebb keverékeként azóta is büszkén áll a történelmi városnegyed szívében.
