Kultúra

Így hurcoltak el rabszolgának egy 12 éves fiút

24.hu
24.hu
Vikingekkel matinézunk.

Nem emlékszem sokra az elhurcolásom előtti időkből, de szeretem azt hinni, hogy boldog voltam akkoriban. Gondolatban gyakran végigjárom a régi ösvényeket, hiszen még most is emlékszem rájuk. Olykor megállok egy tiszafa alatt, és belélegzem a fű és a meleg lápvilág illatát. Látom magam előtt a fák sűrű lombkoronáján itt-ott áttörő napsugarakat, melyek a levelektől zöldes fénybe vonják az erdőt. Szinte érzem, ahogy sütik a bőrömet, miközben a bokrok között sétálok. A lábszáramat páfrányok simogatják, a tenyeremnek íj feszül, a csípőmnek tegez. Sűrű ligetbe érek, a lábam mélyre süpped a nedves mohaszőnyegben. Szökőár idején a tenger egészen idáig elmerészkedik, és amikor visszahúzódik, moszatok, kagylók és rákok fúrják le magukat az aljnövényzetbe. Aztán hirtelen az öböl végében találom magam, a parton állok, és a tajtékzó hullámokat nézem. A magasban sirályok köröznek. Egy ideig őrzik az égboltot, aztán a nyílt tenger felé röppennek, vagy a mögöttem terpeszkedő erdőségbe.

Tőlem jobbra homokföveny húzódik, ott áll apám és Ulfham mindössze egy kőhajításnyira. Apám ősz haja csapkod a szélben. Inas felsőtestét kissé ferdén tartja, mint mindig, mégis szilárd és erős, és arra gondolok, hogy semmi nem ingathatja meg ezen a világon. Ulfham épp ugat valamit, de nem mozdul apám mellől. Mindig ezt csinálja. Apám bólint, legalábbis innen úgy látom, aztán lehajol egy kagylóért. Továbbmegyek az öböl északi csücske felé kanyargó ösvényen, és felkapaszkodom a kerek sziklákon. Fiatal vagyok még, csak gyerek, de a testem hajlékony, a karom és a lábam erős. Átvetem a vállamon az íjat, és fürgén, félelem nélkül mászom a nagy sziklán, mert tudom, hogy apám figyel a homokfövenyről. Aggódik, nehogy bajom essen, mert csak én maradtam neki, de éppen ezért meg kell mutatnom, hogy képes vagyok rá, hogy olyan erős vagyok, mint ő. Hamarosan, mikor eljönnek értem a gazda fiai, hogy a hajóra kísérjenek, apámnak tudnia kell, hogy készen állok.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A szikla tetejéről belátom az egész fjordot. Mellettem régi, düledező őrhely. A háború utáni első években apám minden éjjel itt virrasztott, és valahányszor hosszúhajót látott, tüzet kellett gyújtania.

Leülök az öreg tető alá, hátamat a falnak vetem, és a víz felé révedek. A tenger és az égbolt határát fürkészem. Hajszálvékony és egyenes, mint a kard éle. Oda megyek majd. Ahol a tenger és az égbolt találkozik. A világ túlsó felén, messze nyugaton egy sziget emelkedik ki a hullámok közül. Björn, a bátyám tavaly nyáron ment el. Idén én következem.

Nem időzöm sokáig a rozoga tető alatt. Újra talpon vagyok, futásnak eredek, borókaágak karcolják a lábamat és a hasamat. Nem emlékszem, mi van rajtam. Talán egy egyszerű szövetruha, melyet megkötöttem a derekamnál. Mikor a domb túlsó felére érek, meglazítom az íj végére tekert zsineget. A zsineg végén kampó lóg, egy nagyobb tövisből faragtam. Összetörök egy csigát, és felszúrom rá.

Sokáig hasalok a lapos sziklán. Látom magamat a víztükörben. Hosszú, csapzott hajam az arcomba lóg, mely még mindig kissé kerek és gyermeki, de már nem sokáig. Kezdek férfiasodni: az állkapcsom vonala határozottabb, a járomcsontom szélesebb, a szemem mélyebben ül, mint régen. Kéksége szinte világít napbarnított bőröm sötétjében.

Olykor látok egy-egy halat a kampó körül. Néhányan olyan közel úsznak a felszínhez, hogy farokuszonyukkal elmossák a tükörképemet. A kampó körül sündörögnek, de túl kicsik ahhoz, hogy megérje kifogni őket. Az ilyeneken szinte nincs is hús. Megrántom a zsineget, hogy elriasszam őket.

*

Sok évig mindössze ennyire emlékeztem a fájdalom előtti évekből. Egy kisfiú horgászkalandjára és az apjára, aki kagylót gyűjt a parton. Hosszú ideig nem is volt más emlékem azokból az időkből. Évekkel később azonban visszatértem gyermekkorom elveszett földjére, és megkerestem a gímszarvasok és őzek taposta ösvényeket és az őrhelyet, melyet apám épített. És akkor emlékezni kezdtem.

Bizonyára elbóbiskoltam a lapos sziklán. Mikor felébredtem, minden nagyon csendes volt. Nem aludhattam sokáig, mert a nap még mindig magasan járt az égen. Hanyatt fordultam, és hirtelen megláttam egy férfit apám őrhelyén. Rongyos bőrnadrágot viselt, de felsőteste csupasz volt, kék csíkokkal szabdalt. Engem nézett. Megfordult, kiáltott valamit egy olyan nyelven, amelyet sosem hallottam azelőtt, aztán megindult felém.

Emlékszem, futni kezdtem. Szikláról sziklára ugrottam, le a túlsó homokföveny felé. Elestem, a térdemet megvágták a kavicsok, de rögtön felpattantam, és rohantam tovább. Három férfi követett, az egyik fejszét lóbált a kezében, a másik kettő félmeztelen, nyakukban rabszolgagyűrű. Szikláról sziklára ugrottak, egyikük úgy vonított, mint egy kutya. Mikor már a sarkamban voltak, belevetettem magam a vízbe. Megpróbáltam elúszni, de utolértek, megragadták a hajamat, és a hullámok alá nyomták a fejem.

Addig tartottak a víz alatt, amíg elvesztettem az eszméletem. Mikor elernyedt a testem, kirángattak a tengerből és átvittek a sziklákon, vissza a homokfövenyre, ahol Ulfham várta a szívében nyílvesszővel, hogy elvigye a következő dagály. Az öböl déli oldala felé tartottak, elöl a fejszés harcos, mögötte az engem cipelő két szolga.

Apám a sziklák közé építette a házunkat, és amikor elkészült vele, arra gondoltam, hogy még a gazda hosszúházánál is pompásabb. Más talán a domb szélcsendes oldalán építkezett volna, de nem az én apám, akinek sosem lankadt az ébersége. Fél szemét mindig a fjordon tartotta, mert hosszú élete során megtanulta, hogy az ellenség mindig onnan érkezik. Kivéve aznap. Akkor a sűrű fák közül lopakodtak mögé. Idős apámnak, még ha értett is a kardforgatáshoz, egyedül semmi esélye nem volt velük szemben.

*

Mikor magamhoz tértem, az oldalamon feküdtem, a kezemet összekötözték a hátam mögött. Először a fel-alá járkáló férfiakra figyeltem fel. Néhányan a gerendára akasztott szárított halakat gyűjtötték össze, egyikük apám tiszafa íját próbálgatta. Megfordultam, és megláttam apámat. A ház oldalában ült a falnak támaszkodva. A mellkasát nyílvessző ütötte  át, nehezen lélegzett. Combján és felkarján mély, sötétvörös vágás húzódott. Keze vértől mocskosan remegett az ölében.

Megpróbáltam felállni, de a nyakamba akasztott kötél megfeszült.

– A tanyasiak azt mondták, hogy egykor a ladejarl oldalán harcoltál – hallatszott a hátam mögül. Apámhoz beszéltek. – Mit keresel itt, Vingulmorkban?

Apám nem válaszolt.

– Ez itt a te kölyköd?

– Még gyerek – emelte fel a fejét apám. – Hagyjátok meg az életét.

A férfi vakkantott valamit a szolgáknak, azok pedig mellém léptek, és megragadták a karomat. Váltottak néhány szót egymás között azon az idegen nyelven, aztán ketten leguggoltak apám mellé, és felállították a fal mellé.

– Thorstein – szólt apám. – Ne nézz ide!

Még mindig nem láttam, ki beszélt hozzá. Pengét szorítottak a torkomhoz, és az egyik idegen előrelépett. Láncingét vér színezte vörösre. Szó nélkül kihúzott az övéből egy hosszú, görbe kést, és apám hasába döfte.

Apám meg se nyikkant, miközben felvágták, csak a lába remegett kicsit. Csendben ült azután is, hogy visszaengedték a földre. Csak akkor csordult ki a könnye, amikor észrevette, hogy figyelem. Korábban soha nem láttam sírni.

– Gyújtsátok fel – adta ki az utasítást a láncinges férfi.

Az egyik szolga bement a házunkba. Hallottam, ahogy a tűzhelynél kotorászik, ahol a homokba ástuk a parazsat, hogy kitartson estig. Két másik szolga felrángatta apámat a földről. Láttam, hogy mondani akar nekem valamit, de a láncinges férfi gyorsabb volt: odalépett hozzá, és a hasába nyomta az ujjait. Apám felnyögött, levegőért kapkodott. Mikor a férfi kihúzta a kezét, valami feketét tartott benne, olyan volt, mint egy véres kötél. Rápillantott, aztán a késsel a falra szögezte.

– Indulj – vakkantotta. – Lódulj már!

És apám elindult. Egy lépés után meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson. Még egyet lépett, levette rólam a tekintetét, összegörnyedt és elhányta magát. A láncinges férfi azonban nem hagyta, hogy megálljon, újra ráüvöltött, és apámnak tovább kellett mennie, megállás nélkül, mintha nem venne a tudomást a hasából kilógó belekről. Amikor egy egész köteg buggyant ki belőle, fél térdre esett. Még egyszer utoljára rám pillantott, aztán az oldalára dőlt, és nem kelt fel többé.

A rabszolgák berángatták a házba, és ott hagyták. Ahogy elhúzták a pengét a torkomról, rögtön apám felé iramodtam, de megragadták a karomat, és magukkal vittek.

*

Emlékszem, még visszanéztem a házra, miközben átvonszoltak a parti sziklákon, és láttam a tető fölé csapó lángokat. Követtem elrablóimat az erdőbe, aztán a patak mellett megálltunk. Vízzel kínáltak, de nem fogadtam el.

Áthurcoltak a földeken, és megérkeztünk a gazda tanyájára. A hosszúház romjai között itt-ott még lobogott a tűz. Mindenütt felkoncolt testek feküdtek, az öreg gazdát felakasztották egy fára. A lányait nem láttam, de Hilda az udvar közepén ült hasonlóan megkötözve, mint én. Az alsóruháját a derekáig felszakították.

Bevittek a kovácsműhelybe, és ráverték a rabszolgagyűrűt a nyakamra. A festett testű szolga vörösen izzó vasdarabot szúrt a gyűrűn lévő lyukba, és meghajlította egy fogóval. Emlékszem, mozdulni sem mertem, mert féltem, hogy megéget. A gyűrűre kötelet erősítettek, nekem pedig ki kellett várnom, amíg Hilda nyakára is bilincset tesznek. Aznap őt is rabigába fogták.

Még aznap este az evezőpadhoz láncoltak. Láttam már hosszúhajót korábban, és apám gyakran elszalajtott a tanyára, hogy figyelmeztessem a többieket, ha észrevett egyet a közelben. Akkor azonban mindig a partról figyeltem, a többi fiú közül, ahogy az érkezők kirakodják a hordókat és a bőröket a partra, miközben egy ezüst karpereces férfi parancsokat osztogat nekik a hajóorrból, és büszkén kiabálja, milyen lágy selymeket, édes borokat, csillogó üveggolyókat és erős acélpengéket hozott nekünk messzi földekről. Néha rabszolgákat is láttunk: korbácstól és forró vastól edzett hátú, gyűrűzött nyakú férfiakat, asszonyokat és gyerekeket.

Most olyan lettem, mint ők. Amikor az evezőpadhoz láncoltak, és elnéztem az árbóc felé, három törött nyílvesszőt láttam a padlón. Tudtam, hogy ez a hosszúhajó nem olyan, mint azok, amelyeket korábban láttam. Ez harci hajó volt. Hallottam már róluk a bátyámtól és a gazda fiaitól, de én magam sosem láttam még. Azt hittem, akkorák, hogy képesek kettétörni egy kereskedőhajót, de ez még azoknál is keskenyebb volt. Az evezőpadok faltól falig húzódtak, nem hagytak közöttük helyet, mint a nagyobb hajóknál. A fejszével felfegyverkezett harcosok berakodták a zsákmányt, egy tunikás, csuhás férfi pedig engem bámult az árbóc mellől. A nyakában lógó apró fakeresztből rájöttem, hogy szerzetes. A gazda egyszer hagyta, hogy egy ilyen ember vízbe merítse a fejét. Apám akkor csak a szemét forgatta.

Rajtam kívül még hat rabszolga volt a hajón, mindegyik kicsit idősebb nálam. A nyakamban lógó láncot összekötötték az övékkel: a rabszolgagyűrűkön egy kisebb karika lógott, ehhez erősítették hozzá a láncot. Így, ha valaki hevesebb mozdulatot tett, a többieket is magával rántotta. Hildát is felhozták a hajóra, és leültették a zsákok és ládák közé, amíg a harcosok előkészítették a hajót az utazásra.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy a hajó az éj leple alatt surranhatott be az öbölbe, különben apám észrevette volna. A férfiak hajnalban elosontak a tanyáig, ellopakodtak a lovak karámja és Loth sólyomketrece mellett, és ahogy fejszéik és sisakjaik megvillantak a reggeli napfényben, gyilkolni kezdtek, mint a vadállatok. Bizonyára gyorsan történt, és nem ütköztek nagy ellenállásba – egyébként eljutottak volna hozzánk a hangok a síkságon át.

A láncinges férfi is fellépett a hajóra. Akkor még fiatal volt, magas és széles vállú, és még szép is lehetett volna, ha nincs olyan apró, gonosz disznószeme. Megállt a hajóorrban, és végignézett a rabszolgákon és a zsákmányon. Elégedettnek tűnt. A szerzetes odalépett hozzá, és a homlokához nyomta a keresztet:

– Krisztus urunk áldjon meg téged és a kardodat – mondta rekedten. – Ámen.

Aznap este kihajóztunk. Tizenkét éves voltam.

Bjorn Andreas Bull-Hansen: A viking – Egy jomsviking története

Fordította: Török Ábel

Animus, 2021

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik