Az ukrajnai Kramatorszkban éjszaka rájártak a vadak az azonosításra váró emberi holttestekre

Tájkép orosz harckocsikkal

A gránát becsapott a panelház tetejébe, én pedig hinni kezdtem Istenben.

A fények kihunytak a szobában. A plafonról por szitált a földre.

Második becsapódás. A katona a szobában megszokásból keresztet vetett, a társa ásított.

Harmadik.

„Onnan lőnek”, mutatta az egyikük. Fehér fénycsíkok az ukrán éjszakában.

Őket már nem rémítették halálra az oroszok torkolattüzei. Megszokták.

Röhögve kártyáztak a kétemeletes ágyakon, a főhadiszállásnak rekvirált panelház hetedik emeletén.

Körülöttünk szétlőtt, elhagyott falvak a nappalok gyomorforgatóan édeskés szagában.  Lelőtt disznók, csirkék, tehenek tetemei rohadtak a kertjeikben. Emberek már nem voltak sehol.

Az ukrán katonák jól szórakoztak a halálfélelmemen. Le akarták fotózni, ahogyan egy szál alsógatyában felveszem a golyóálló mellényt, bekapcsolom a sisakot.

Azzal vigasztaltak, hogy „csak akkor van baj, ha az ablakon jön be a gránát, ilyen meg ritkán van.”

Nem igazán nyugodtam meg. Golyóálló mellényben, sisakkal a fejemen feküdtem végig az éjszakát.

Utólag belegondolva tényleg komikus látványt nyújthattam. A mai napig nem tudom megmagyarázni, miért gondoltam, hogy bármit segít a helyzetemen, ha menetfelszerelésben vagyok, amikor felrobban velem egy ház emelete.

Nem tudok másra gondolni, csak a rítusra. Abban a pillanatban szentül hittem, hogy a FIJ4-es golyóálló mellényem majd megvéd a 30mm-es orosz gyújtógránátoktól. Ezzel az erővel  imádkozhattam is volna.

Egy háborúban mindenkinek lesznek rítusai. Annak is, aki nem hisz semmiben.

Kabalák és szerencsetalizmánok, érthetetlen cselekvéssorok szorítják rendszerbe a frontvonalon szolgáló katonák életét. Szkeptikusokból  legtöbben egy háborúban vállnak hívővé.

Avgyijivkában tanúja voltam, hogyan szólogat be a sorozott újonc ukrán kiskatona idősebb társának, aki a mellényére ceruzával rajzolta a Szűz Mária és a szentek képét. Az élcelődés addig tartott, amíg az újonc meg nem kóstolta az ágyúzást. Néhány nappal később az ő mellényén is a valamelyik ortodox szent bámulta a szakadár Donbasz zöld cserjéit, golyó lyuggatta falvait.

Valamit mindenkinek kezdenie kell azzal, ha az életben maradása esetleges. Nem tudod befolyásolni, becsap-e  a gránát a panelház ablakán,  eltalál-e a golyó.

Nem tudjuk elfogadni a halál rettenetes esetlegességét.

Megmagyarázhatatlan dolgokat teszünk, amikről elhisszük,  az életben maradás felé mozdítja  esélyeinket. Kivétel nincs. Avgyijivka mellett egyszer végigálltam egy misézést, amit a katonáknak tartottak egy elhagyott faluban. A szakadárok folyamatosan lőttek, de rajtam kívül senki sem gondolta, hogy bármi is történhet a mise alatt.

„Isten már mindent előre eldöntött”, mondták mosolyogva.

„Akkor miért imádkoztok?”

„Hogy meggondolja magát.”

Tragikus véletlen vezetett odáig, hogy végigtudósítottam az ukrán konfliktust.

Mindkét kijelentés magyarázatot igényel. Az ukrán konfliktus eufemisztikus megnevezése annak, hogy Oroszország a helyi tiltakozók „megsegítésének” ürügyén megszállta a Donbaszt, amikor a Kijevben kitört, pro-EU forradalom kapcsán úgy tűnt, Ukrajna hintapolitikájának vége szakad.

Valamint: a szerkesztőségben történetesen egyedül én jártam korábban fegyveres konfliktusban.

Ez elég volt a főszerkesztőmnek, hogy hamarosan egy Kijevbe tartó repülőgépen találjam magam. Nem számított, hogy egy hangot sem beszélek oroszul, és a térséget sem igazán ismerem. Legalább felszerelésem volt.

Tanácstalanul bolyongtam a Majdan téren és fotóztam. A tüntetők középkori csatára készülődtek a rohamrendőrökkel. Gépkocsialkatrészekből hegesztett buzogányok, maszkok és terepszínű ruhák lepték el a teret, mintha mindenki hazament volna átöltözni az attakra.

Aztán jött az attak. Nekem pedig szerencsém volt.

Nem az összecsapással. Azzal, hogy közben összebarátkoztam egy ukrán újságíróval, aki mindenben a segítségemre volt. Ő tett fel a Szimferopolba tartó vonatra, amikor kis zöld emberek szállták meg a Krím-félszigetet. Bár felségjelzésük nem volt, mindenki tudta, hogy az orosz különleges alakulatokhoz tartoznak. Két oroszul és angolul jól beszélő észt újságíróval együtt tartóztattak le a vasútállomáson, majd engedtek szabadon, hogy tudósítsunk a népszavazásról. Átlátszó urnákban, felhúzott kalasnyikovok mellett szavazott a Krím Oroszország mellett. A tatár imámot lenyűgözte, ahogyan az arabot töröm. A hivatalos interjún kívül elárulta, egyébként megkérték, hogy a szavazás alatt maradjon otthon a népe – már ha nem szeretné, hogy leplekbe csavarva hozzák haza őket.

Szevasztopolban a kadétképzőt még tartották az ukránok. Kedélyesen beszélgettem a kiképzőtiszttel, aki nevetve mondta,  nem húzták fel az orosz zászlót, nem is áll szándékukban.

Lehetőleg majd a kezéből vegyék ki a szolgálati oldalfegyverét, amikor már nem él.

Valószínűleg így is történt. A félszigeten a legtöbb ukrán katonai támaszpont átállt.

Amikor Oroszország bevonult a Donbasz régióba, az Azov nevű önkéntes katonai alakulat mellől tudósítottam Mariupolban. Ennyi fegyveres neonácit még nem láttam egy rakáson. Nem csak ukránok voltak, egész Európából érkeztek a szkinheadek, hogy revansot vegyenek az oroszokon. Egyformán terrorizálták az ukrán és az oroszajkú lakosságot.

Mariupolban egy besorozott kiskatona a folyamatos ágyúzás mellett a városba vezető ellenőrzőponton biztosított arról, hogy tulajdonképpen az embernek nincs szüksége alvásra. „Nézzem meg, ő sem alszik vagy tíz napja”, mondta, és ahogy elnéztem, enni sem evett. Bajonettel szurkálta az új lyukakat a derékszíján.

Télen egy kárpátaljai magyar katona, „Bob bácsi” vitt Debalcevébe. A várost körbezárta az orosz hadsereg a szitáló hóesésben. A civil lakosság fehér szalagot tűzött a kocsik ablakába – erre nem lőttek a szakadárok a városból kivezető úton. Hideg volt, látszott a kollégám lehelete, amikor közölte, hogy ő ugyan nem megy be a katlanba. Menjek egyedül, ha meg akarok halni. Nem mondtam neki, hogy gyáva, amikor a mentősök bevitték Kramatorszkba.

Debalcevében „Bob bácsi” és én együtt ebédeltünk a város utolsó ukrán álláspontján a katonákkal.

Avgyijivkába vittem dokumentumfilmest, aki a besorozott kárpátaljai magyarokról forgatott. Külön egység van Kramatorszkban a halottak földi maradványainak azonosítására – minden mező, erdő tele volt emberi testekkel. A holdfényben rájuk jártak a vadak, nehezen ment az azonosítás. Ha sikerült, megkönnyebbültek a családok. A halottakat meg lehet gyászolni, az eltűnteket nem.

Már tűzszünet volt. Ez azt jelentette, hogy mikor a nemzetközi felügyelők ellenőrizték a kettészakadt ország belső határait, nem lőtt senki sem. Ilyenkor síri csend volt mindkét oldalon, csak a tücsköket lehetett hallani az üvöltő nyárban. Miután a felügyelők visszamentek légkondicionált kocsijukon a hoteljeikbe, minden kezdődött elölről – igaz, nehézfegyvereket már nem vetett be egyik fél sem.

A New York Timesnak az ukrán önkéntes mentők egyik macskájáról írtam cikket. Gyanakodva méregettek, mikor leszálltam a vonatról. Hiába akkreditált a kormányzati sajtóiroda, ez nem jelentette azt, hogy nem vagyok kém.

Bizalmatlanok voltak, amíg a tábor kabalamacskája össze nem barátkozott velem. Morfiumnak nevezték, beleevett a levesembe. Ez elég volt a kétméteres baltaarcú ukránoknak, hogy a nap hátralévő részében régi orosz terepjárók vezetését tanítgassák, bevigyenek a frontra, hogy a rekvirált panelházban aludjak a katonákkal, a becsapódó gránátok mellett. Egy macska ugyanis nyilván el tudja dönteni az emberről,  tisztességesek-e a szándékai.

Tormás ukrán pálinkát ittam Kijevben és mellé sózott halat ettem, mikor újgenerációs fiatal ukrán politikusokkal interjúztam. Őszintén remélték, hogy Ukrajnának van jövője, esetleg helye Európában. Lelkesen magyarázták,  jó lenne már végleg elszakadni Oroszországtól.

Elszakadni a mai napig nem szakadtak el. A Donbaszban kikiáltott népköztársaságok állnak, ezek a bábállamok pedig garanciák arra, hogy évtizedekig elhúzódjon a konfliktus.

A nyugat nem áll bele az ukrán háborúba, az oroszok is csak éppen annyira, hogy ne legyen belőle nemzetközi konfliktus. A harcok változó intenzitással, de folyamatosak a Donbasz régióban. Tartós békét senki sem remél.

(Amikor ezt a szöveget írtam, még nyoma sem volt annak az eszkalációnak, ami napjainkban zajlik Ukrajna határain. Csak remélni tudom, hogy Oroszország nem rohanja le Ukrajnát.)

Jászberényi Sándor: 10 év háború

Kalligram, 2022