A ma is tömegével megjelenő napi- és hetilapok jó részéből dől a bulvár, nincs hiány a nyilvánvaló butaságok és szürreális anyagok közléséből, azonban nagy tévedés volna azt gondolni, hogy régen minden jobb volt, sőt: az 1854-ben indult Vasárnapi Ujság például már a legelső számaiban megjelent elképesztő rövidhírekkel és bizarr (de sokszor valóban valós történeteket elmesélő) anekdotákkal szerzett számtalan olvasót, hat évtizeddel később pedig a fővárosban élő nemzetiségeket pécézték ki egy rasszista húrokat is pengető körképpel.
A helyzet a századfordulón, illetve a Kádár-korban sem változott – a Beatlesről az Új Tükör például kedvesen csak „hülyegyerek-frizurás jazzegyüttesként” írt, két évvel később pedig a Népszavának sikerült párhuzamot találni Krisztus feltámadása és Gagarin repülése között.
Nem Magyarország volt persze az egyetlen hely, ahol az újságolvasóknak a hasonló írások közül kellett kibányásznia a hasznos részeket: tökéletes példa erre a párizsi Voilà magazin, ami szintén nem nélkülözte a szenzációhajhász, a valós információmorzsákat sokszorosára fújva visszaadó írásokat.
A lapnak volt néhány nagyobb sikere a párizsi publikum előtt, egyetlen cikkük sem szólt azonban akkorát, mint Jean Masson 1931-ben írt riportja, melyben egy Budapesttől mindössze száz kilométerre megbújó, hegyoldalba épült faluról számolt be,
Az Ötödik faj (La cinquième race) címen megjelent, tíz egymást követő lapszámban (9.-18.) megjelent, a korban nemes egyszerűséggel csak szörnyekként emlegetett, kényszerűségből sokszor csak cirkuszokban túlélni képes embereket – így a farkasember-történeteket ihlető, túlzott szőrnövekedéssel (hypertrichosissal) élőket – bemutató sorozat ötödik epizódjában feltűnő történet egyetlen pillanat alatt ütötte ki a biztosítékot Franciaországban és Magyarországon is.
A lap néhány vásárlója elküldte ugyanis a kivágott cikket a magyar rendőrségnek, követelve, hogy vessenek véget a szörnyűségeknek, de más levélírók jó eséllyel azt a kérdést is feltették, hogy miként lehetett hosszú éveken át elsiklani egy ekkora probléma felett.
A Voilà-ban leírt történet szerint a Pesten járó Massont egy, a törpenövésűek szerződtetésével és felkutatásával foglalkozó magyar üzletember, Bienental Ottó vitte el a fenyőerdővel borított hegyoldalon lévő településre, melynek
lakói abból élnek, hogy szaporítják a korcs ivadékokat. Még az olyan gyermekeket is, akik normális külsővel jöttek világra, elkorcsosítják, koponyájukat erőszakkal deformálják, tagjaikat kitörik és mindent elkövetnek, hogy azokból cirkuszok számára csodaszülöttek legyenek.
Bienental Ottó (akinek a neve talán nem véletlenül hasonlít a repülést megalapozó Otto Lilienthaléra) a cikk szerint mindemellett
injekciók segítségével majomemberekké tud változtatni egészséges embereket, sőt ennek a falunak az egyik törpéje arra ajánlkozott, hogy összes végtagjait levágatja, ha ezzel biztosítani tudja megélhetését.
Az íráshoz persze fotó is tartozott, hogy a történet még hihetőbbé váljon:
A hírt a magyar lapok közül a Horthy-kor egy ellentmondásos, antiszemita nézeteket valló újságíró-politikusa, Milotay István nevével fémjelzett Magyarság (1931. augusztus 4.) közölte először. Az Egy francia nagy tanulmánya a magyar faj satnyulásáról címet viselő írás szerzője nem fogalmazott túl finoman, noha a nyomorék, a hülye és a szörnyeteg kifejezések a két világháború közti Magyarországon még nem számítottak kimondottan pejoratív kifejezéseknek – ezért is viselhette a nevét hosszú időn át az Alkotás utcai Hülyék tan- és nevelő-intézete, illetve ezért szerepelhetett egy rövidhírben (Hol van a legtöbb hülye?, Pápai Lapok, 1891. szeptember 6.) tizenhatszor a hülye szó.
A Magyarságból újabb részletek derültek ki a minden bizonnyal kevés magyar által olvasott francia cikkről:
A rövid, súlyosan soviniszta írás szerzője – talán maga Milotay? – mindezeket az érveket a franciákra vetítette vissza, sőt, úgy gondolta, hogy
a cseh propaganda-központ bizonyára súlyos pénzekkel honorálta Jean Masson piszkos fantáziáját.
A magyar újságolvasók jó része azonban nem innen, hanem Tamás Ernő néhány nap híján egy évvel később, a Pesti Hírlap 1932. július 31-i számában megjelent, hosszúra nyúló írásából értesült az esetről.
Tamás hónapokon át követte az ügy alakulását, és derítette fel a legkisebb részleteket: megtalálta például Bienenthal Ottó figurájának ihletőjét, az ügyben nyomozó rendőrök által korábban már kikérdezett Bienenfeld Bélát is, akiről kiderült, hogy
40 éves volt banktisztviselő, tartalékos főhadnagy, aki a háború után tért át új foglalkozására és a Magyar Mutatványosok és Érdektársak Országos Egyesületének alelnöke. Az egyesület 1906 óta belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabályokkal működik. A falukban talált törpéket és elvétve még a föllelt csodasziilötteket a község főjegyzője előtt szerződteti és vagy Budapesten a Városliget meg a Népliget mutatványosainál vagy külföldön helyezi el és ezeket a munkaképtelen embereket szerződtetési jutalékkal megélhetéshez juttatja.
Ő fogadta a Magyarországra érkező francia újságírót, és megmutatta neki az egykori Vidámpark elődjének mutatványosait és szörnyekként mutogatott alakjait, így a négyévesen hatvankilós Terézt, illetve a kétévesen 32 kilót nyomó Annust.
A férfi elmondása szerint Masson a bezárás előtt álló párizsi Luna-park (1907–1931) két igazgatójának ajánló névjegyével érkezett, és kijelentette, hogy
könyvet ír a testi rendellenességekről és ezért szeretne fényképeket a magyarországi csodaszülöttekről.
Fény derült a cikkhez mellékelt fotó forrására is:
Arra kérte az impresszáriót, hogy földalatti kunyhókban lakók telepét szeretné látni, de Bienenfeld ide nem vitte ki. Akkor — úgymond — legalább régi házakat szeretne fényképeztetni. Áldor Dezső budapesti fényképésszel kimentek ekkor Tabánba, ahol le is fényképeztek a Kereszt-téren egy régi földszintes házat, amely aztán mint a nemlétező Palicek falu részlete szerepel a riportjában.
A francia nem csak a földszintes épületekkel teli, akár az első magyar bulinegyedként is aposztrofálható Tabán közelgő lebontása miatt utolsó hónapjait élő házról, de Bienenfeldről és egy, a Városligetben lévő törpenövésű nőről is készíttetett közös fotót, majd búcsúzásakor kijelentette:
Masson túl finoman fogalmazott, az írásának ugyanis semmi köze nem volt a valójában látottakhoz. Ő ezt meglepő módon egyáltalán nem tartotta szégyellnivalónak – a Pesti Hírlapban megjelent, mai szemmel leginkább tényfeltáró anyagként aposztrofálható cikk ugyanis a következő sorokkal zárul:
A múlt év őszén Pesten járt és ekkor riportjának egy példányát el is küldte Bienenfeldnek aki elképedve olvasta aztán a riportot, amely nemcsak túlzott egy kissé, hanem tiszta koholmány.
Az ügy a magyar rendőri vizsgálatok és az általa kavart kisebb vihar ellenére végül semmiféle negatív hatással nem volt a Voilà működésére, vagy épp az újságíró karrierjére, hiszen Masson 1936-ban már a világ egyik első kalózrádiója, az évtizedeken át a világ legerősebb, magánkézben lévő adótornyával rendelkező – a Brit-szigeteket ezért teljes egészében lefedő – Radio Luxembourg vezetője volt, a második világháború éveit pedig részben a BBC mikrofonja mögött töltötte.
A cikk utóéletéről a francia és a magyar sajtó is hallgatott, néhány hónappal később pedig jó eséllyel már senki sem emlékezett az egészre.
A Pesti Hírlap cikke eredeti formában itt érhető el.