Mindig a legnagyobb nevettetők a legszomorúbb emberek – hangzik gyakran a közhely, és valóban indokolatlanul sok depressziós, öngyilkos vagy épp színpadon szívrohamot kapó komédiásról adtak már hírt. Elég csak az utóbbi évtized legmegrázóbb példájára gondolni: Robin Williams, az egyik legnépszerűbb komikus 2014-ben vetett véget életének. Jim Carrey szerencsére él, január 17-én tölti be a hatvanat, a róla szóló születésnapi cikk viszont nem véletlenül indul ilyen súlyos témával:
A kilencvenes években egy év alatt a csúcsra pattanó színész előbb szerethető idétlenkedéseivel, később drámai oldalával is bebizonyította, hogy nemcsak Hollywood új bohóca, hanem valóban sokoldalú színész. Később azonban szerepeivel sorra melléfogott, kijelentései miatt egyre gyakrabban keveredett botrányokba, ráadásul színésztársai szerint is kiállhatatlan munkatárs. Az utóbbi években személyes tragédiájával, üdítő tévésorozatos visszatérésével és a Donald Trumpot gyalázó festményeivel került be a köztudatba, de ennél azért jóval több dolog történt vele. Nézzük, honnan hová jutott Jim Carrey hat évtized alatt.
Fedél nélkül, félelemben és nélkülözésben töltött gyerekkor
Carrey hányattatott gyerekkora nyílt titok volt mindig is, a színész gyakran beszélt arról, hogy szüleivel és három testvérével sokszor sátorban és lakókocsijukban voltak kénytelenek aludni, 16 évesen pedig ott kellett hagynia az iskolát, hogy pénzt keressen a családnak. Érthető módon nem épp leányálom állandó nélkülözésben felnőni, 2004-ben őszintén vallott arról, hogy rendkívül sötét gyerekkora volt. Anyagi helyzetük mellett mindezt tetézte az is, hogy édesanyja betegeskedett, és a kis Jim bármit megtett volna, hogy felvidítsa:
Csak azt akartam, hogy neki jobb legyen. Gyakorlatilag csak feküdt az ágyban, és fájdalomcsillapítókon élt. Mindig bementem hozzá, imádkozó sáskákat és egyéb furcsa dolgokat imitáltam, lepattantam a falakról, és levetettem magam a lépcsőn, csak azért, hogy jobb kedve legyen.
A másik meghatározó élménye gyerekkorából a félelem volt. A The Hollywood Reporternek adott interjújában elmondta, hogy állandó rettegésben élt attól, hogy szülei meghalnak, és mivel mindketten erős dohányosok voltak, gyakran zárkózott be rettegése miatt sírva a fürdőszobába a halálukat vizionálva.
A nyomorból előnyt kovácsolt, az imádkozó sáskák imitálásából pedig komikusi karriert: miután szülei rájöttek, hogy kifejezetten tehetséges nevettető, ők támogatták abban, hogy 15 évesen már egy torontói bár színpadán álljon. Carrey érthető módon ki akart törni a kilátástalanságból, hisz elmondása szerint odahaza legfeljebb az acélgyárban dolgozhatott volna, ő pedig határozottan inkább a színpadot választotta igencsak ambiciózus álmokkal: fellépett, parodizált, sőt, extrém hajlékonysága miatt gumiemberként is dolgozott – nem trükk az, amikor filmjeiben indokolatlan pozitúrákba hajtja a testét –, 19 évesen pedig felvételizett a Saturday Night Live 1980–81-es évadához, de végül nem őt választották. Ekkor még nem is sejtette, hogy évekkel később 1996-ban, 2011-ben és 2014-ben is ő fogja vezetni majd az áhított műsort, ahogy azt sem, hogy egyszer majd Joe Bident parodizálhatja benne.
A sikerekkel együtt jártak a csapások is
Bár tehetségesnek tartották, és a showbizniszbe is sikerrel katapultált, az olyan sorozatokban, mint például a The Duck Factory, nem igazán tudtak mit kezdeni Carrey különleges komikusi adottságaival, véget is ért egy évad után. Carrey első évtizede a pályán korántsem volt igazi hollywoodi sikertörténet:
A sorozat befuccsolása után ismét nélkülöznie kellett, ráadásul anyja ekkor már súlyos beteg volt, apját pedig neki kellett eltartania. Ezen a ponton Carrey kis híján kiszállt a showbizniszből. Ekkor kapta meg első főszerepét, a Csak egy harapásban egy vámpírt alakított, sőt, hamarosan már a nagy rendezők is kezdték felfedezni, igaz, még csak mellékszerepekben: Francis Ford Coppola irányítása alatt az Előre a múltba című drámában szerepelt, a Holtbiztos tippben pedig már Clint Eastwood mellett játszott. A kis sikerek után újabb tragédia érte: imádott anyja meghalt, ahogy példaképe, Roger Dangerfield humorista is. Már a komédiázásban sem lelte örömét, Carrey húszas évei közepére a kiégés jeleit mutatta, amikor mentora adott neki új löketet. Példaképével, Sam Kinison humoristával még a legendás Los Angeles-i Comedy Store-ban találkozott, később barátok lettek, majd kis híján együtt is turnéztak.
Kinison sokat segített a fiatal humoristának: azt tanácsolta neki, hogy találja fel újra önmagát, merjen elmenni a végletekig, addig, ameddig senki sem merne. Carrey ekkor kezdte teljesen más, egészen bizarr, már-már experimentalista irányba vinni komikusi módszereit, addigi munkáihoz képest is rettentően eltúlzott eszköztárral, teste és arcizmai maximális kihasználásával úgy, hogy szinte már állatként viselkedett a színpadon. Carrey későbbi pályáját tekintve világos, miről van szó, ezzel a módszerrel alkotta meg az Ace Venturától kezdve a Dumb és Dumberen át A Maszkig a legtöbb szerepét. Carrey mindent feltett egy lapra: az említett három filmet egy éven belül, 1994-ben mutatták be, ez volt a színész nagy éve, lehetőség a kitörésre.
Az Ace Venturára épp egy ilyen excentrikus komikust kerestek mint ő, nem véletlen, hogy fél Hollywood visszautasította az őrült állatdetektív szerepét. Persze ma már szinte felfoghatatlan, hogyan képzelték el a producerek Ace Venturaként Alan Rickmant vagy épp Whoopi Goldberget – egy időben az is felmerült, hogy nőre változtatják a főhős nemét –, ám szerencsére ekkor akadtak rá Carrey-re, akinek komoly kikötései voltak: bele akart piszkálni a forgatókönyvbe, és a karakter kialakításában is szabad kezet kért. Így születhetett meg az az Ace, aki garantáltan tíz perc után a néző agyába ég. A színész tudta, hogy komoly kockázatot vállal, akkoriban egy interjúban elmondta:
Tudtam, hogy ez lesz az a film, amelyet vagy igazán imádnak majd az emberek, vagy teljesen tönkretesz.
Az előbbi történt, Carrey azonnal Hollywood új komédiakirálya lett, amelyet még abban az évben be is betonozott A Maszkkal valamint a Dumb és Dumberrel. A kritikusokat nem feltétlenül győzte meg a csúcsra járatott kreténkedésekkel, a nézők viszont imádták, és az is elvitathatatlan volt, hogy egészen új szintre emelte a filmes komédiázást. Azt, hogy mennyire osztotta meg ezzel a nézőket és a kritikusokat, jól mutatja, hogy 1995-ben Golden Globe-ra és Arany Málnára is jelölték – előbbire A Maszk miatt, utóbbira a legrosszabb új sztár kategóriájában. És ahogy Carrey életére addig is jellemző volt, mikor karrierjében épp szárnyalt, újra beütött a krach: már az Ace Ventura és A Maszk premierje után, de még a Dumb és Dumber előtt meghalt az édesapja is. A színész érthető módon összezuhant, és a média ekkor kezdte ráaggatni a „szomorú bohóc” jelzőt, feltárva azt, hogy a Hollywood legviccesebb új arca mögött egy rendkívül hányattatott sorsú férfi lapul.
Ezúttal azonban nem engedhette meg magának, hogy ismét eltűnjön évekre, és nem is tette. Jött a kötelező szuperhősködés (Mindörökké Batman), az elkerülhetetlen folytatás (Ace Ventura: Hív a természet), egy sor újabb komédia (Kábelbarát, Hanta Boy). Carrey azonban nem elégedett meg azzal, hogy állandóan az agyalágyult bohócokat játssza, vágyott arra, hogy a drámai szerepek is megtalálják. Tudta persze, hogy nem mászhat elő pucéran egy robotorrszarvú hátsójából az egyik pillanatban, és monologizálhat a boldogságról komoly arccal a másikban, a Truman Show viszont tökéletes átmenetet jelentett a komédiák és a drámák közt.
Carrey pedig be is bizonyította, hogy komolyabb szerepekben is lehet rá számítani, Milos Forman rá is bízta Andy Kaufman humorista szerepét az Ember a Holdonban. Carrey brillírozott élete egyik legnagyobb szerepében, ráadásul a 35 évesen elhunyt komédiással sokban hasonlítottak: Kaufman hozzá hasonlóan egy beskatulyázhatatlan nevettető volt, akit kora nem igazán értett még, és neki Carrey-vel ellentétben kibontakozni sem maradt ideje, mert 35 évesen tüdőrákban meghalt. Az Ember a Holdon mutatta meg, hogy amekkora színész Carrey, legalább annyira összeférhetetlen munkatárs. A filmben olyannyira tolta túl a method actinget, hogy mindenkit az őrületbe kergetett, a stúdió pedig inkább elzárta a forgatásról készült felvételeket. Erről szól a Jim & Andy: The Great Beyond című dokumentumfilm, amelyben ő maga narrálja az őrületes hónapokat, elismerve, hogy akkoriban valóban megszűnt Jim Carrey-nek lenni. Ez újabb témát adott a bulvárnak, ráadásul a Mindörökké Batman főszereplői, Tommy Lee Jones és Val Kilmer is azt hangoztatták, hogy utáltak Carrey-vel dolgozni. Így került a szomorú bohóc mellé az összeférhetetlen jelző is.
Az ilyen jellegű drámai szerepek után egyre furcsább volt őt Grincsként és Istenként látni, egyre inkább szomjazták az eziránt fogékonyak az olyan drámai alakításokat, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy az I Love You Phillip Morris. Karrierje viszont meginogni látszott: komikusi szerepeiben már nem volt olyan átütő, ráadásul rettentően rosszul kezdett filmeket vállalni. Nem volt jó döntés magát thrillersztárnak képzelni, a 23-as számban már nem azért nevettek rajta az emberek, mert vicces volt, hanem mert nevetséges, a Dark Crimes című sorozata pedig egyenesen nulla százalékon áll a Rotten Tomatoes-on. A családbarát filmek sem jöttek be neki igazán (Mr. Popper pingvinjei, Karácsonyi ének), Carrey szépen lassan elkezdett kikopni a köztudatból.
A süllyesztőtől rettegő filmsztárok ilyenkor szoktak bevállalni egy folytatást valamelyik klasszikusukból, ez pedig 2014-ben a Dumb és Dumber Kettyó képében érkezett el – bár ne történt volna így. Míg az 1994-es első részben Carrey és Jeff Daniels szerethető idióták voltak, a folytatás elmerült a totális debilizmusban, amelyet aztán altesti poénokkal fojtottak le, hogy biztos legyen az agyhalál. 2016-ban akadt még egy emlékezetes, egyben szimbolikus szerepe is: a The Bad Batch című világvége-thrillerben szinte felismerhetetlen a torzonborz csavargó képében. A remete szerepe Carrey egész karrierjének totális ellentétjét testesítette meg: az energikus és nagyszájú alak helyett itt egy megfáradt, ráadásul néma karakterként csoszogott a vásznon érezhető megtörtséggel a szemében.
Gyíkemberek, oltásellenesség, PR-rémálom
Carrey-t, Hollywood egykori kedvencét leírták, amelyen az sem segített túl sokat, hogy nyilatkozataival és húzásaival egyaránt kiborította a szakmabelieket és a rajongókat is. A Ha/ver 2-höz például elsősorban nem az alakítása miatt köti mindenki a nevét, hanem az általa gerjesztett hisztériával. Carrey ugyanis, miután leforgatta, teljesen elhatárolódott a filmtől, kijelentette, hogy ne várják őt se a vörös szőnyegre, se az interjúkra, ő ugyanis nem fog promotálni egy olyan filmet, amely ennyire erőszakos. Igazi PR-rémálomként tweetelt arról, mennyire megveti a filmet és az üzenetét, miközben sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon, amikor elvállalta a baseballütővel rosszfiúkat szétverő Csillagsáv Ezredes szerepét, hol bujkált a pacifista oldala. Carrey azzal indokolta mindezt, hogy jeleneteit egy hónappal a 2012-es newtowni mészárlás előtt forgatta, ahol egy fegyveres ámokfutó 27 embert – köztük 20 gyereket – mészárolt le egy általános iskolában, és Carrey nem érezte helyénvalónak, hogy egy évvel később egy ilyen erőszakos filmben öldököljön nagy lelkesedéssel. A színész nem foglalkozott az őt ért kritikákkal, sem azzal, hogy a közösségi oldalakon szétszedték őt a döntése miatt.
Megítélésén az sem segített sokat, hogy közismerten azzal a David Icke-kal barátkozik, akinél komolyabb konteógyáros annak ellenére sincsen a világon, hogy a pandémia jópárat kitermelt magából. Az egykori BBC-s sportriporternek köszönhetjük a gyíkember illuminátusokat, de előszeretettel prédikál a koronavírus elleni vakcinában található chipekről is. Carrey emlékezetes harcot vívott még 2015-ben Twitteren vállalati fasizmusnak nevezve a Kalifornia államban bevezetett kötelező védőoltásokat, véleménye szerint ugyanis ezzel csak mérgezik a gyerekeket. Bár emiatt rögtön elkönyvelték oltásellenesnek, gyakran fejtette ki, hogy csak a kaliforniai szabályzás ellen lázad. A koronavírus-járvány két éve alatt közösségi oldalán például egyszer sem nyilvánított véleményt a védőoltással kapcsolatban. Gyakran viccelődött az illuminátusokkal is, amellyel szintén sokaknál kiverte a biztosítékot.
Az, hogy a megbotránkoztató kijelentések csak komikusi fogások vagy valós elköteleződést jelentenek-e Carrey részéről, sosem derül ki, legalábbis erre enged következtetni egy vörösszőnyeges interjúja, amelyben azt mondta, hogy szereti megtalálni a világ legértelmetlenebb dolgaival foglalkozó csoportokat és csatlakozni hozzájuk.
Depresszióját kizsákmányolta Hollywood
Közben Carrey ismét a címlapokon találta magát, ám ezúttal nem egy újabb rossz szerep vagy egy gyíkember megszemélyesítése miatt: 2015-ben akkori barátnője, Cathriona White három nappal azután követett el öngyilkosságot, hogy a színész szakított vele. A csapást Carrey számára tovább fokozta, hogy a nő a színésztől szerzett gyógyszerekkel ölte meg magát, és búcsúlevelében is őt hibáztatta döntéséért, hozzátéve, hogy a színész szoktatta rá a drogokra. A 30 éves sminkmester koporsóját a vállán cipelő Carrey fotói bejárták a világot, és tovább erősítették a színésszel kapcsolatos vélekedéseket: Hollywood egykori nevettetője mély és nyomorúságos gödörben van. A színész már-már visszatérő vendégként fogadta a depressziót, az sem volt véletlen ugyanis, hogy valóban az ő antidepresszánsai voltak a halált okozó pirulák. Carrey korábban nyíltan beszélt lelki nehézségeiről: 2004-ben például egy interjúban bevallotta, hogy hosszú éveken keresztül csak antidepresszánsok segítségével bírt létezni, munkája és a hírnév súlya miatt életének már-már szerves részét képezte a depresszió. Küzdelmét saját létezésével jól összefoglalja az is, amelyet 2018-ban a The Talknak nyilatkozott:
Csak egy eszme vagyok, nem egy ember. Jim Carrey nem is létezik igazán.
Hozzátette, hogy úgy általánosságban senki sem létezik, identitásuk azokból az építőelemekből állnak össze egy sajátos Frankenstein-szörnyként, mint a nemzetiség, vallás vagy a hivatás. Az utóbbi ráadásul rengeteg energiát vett ki belőle, épp emiatt figyelhető meg egy bizonyos minta a karrierjében: gyakran szakítja meg színészi/komikusi pályáját két évre. 2017-ben a Stern Show-ban elmondta, hogy valóban szüksége van a hiátusokra, hogy a szerepei által kifacsart lénye időről időre új energiát gyűjtsön, megerősödjön, saját szavai szerint Rockyként edződjön meg, majd a lehető legnagyobb erőbedobással térjen vissza. Ugyanebben az interjúban osztotta meg saját boldogságfelfogását, amely nagyban rezonál karrierfilozófiájával is: a boldogság kulcsát abban látja, ha teljesen átadjuk magunkat a célunknak.
Könyvet ír, fest, szobrászkodik, de néha azért eljátssza Joe Bident is
Ez volt megfigyelhető barátnője öngyilkossága után is, amelyet követően két évre ismét teljesen eltűnt – nemcsak a világ szeme, de ismerősei elől is, teljes izolációba vonult. 2017-ben egy hatperces dokumentumfilmből az is kiderült, hogy hová: Carrey maga beszélt arról, hogy önjelölt festővé és szobrásszá avanzsált, saját szavai szerint fájdalmát az alkotásban tudta a megfelelő módon kiadni.
A színész múzsája nemcsak saját gyötrelme volt, hanem Donald Trump is: a volt amerikai elnököt hol egyszemű szörnyként, hol egy ló fenekeként ábrázoló festményeket imádták az emberek, még kiállítása is nyílt belőle Los Angelesben.
That night, Donald had a very strange dream. pic.twitter.com/Ki4GCifjON
— Jim Carrey (@JimCarrey) December 19, 2019
A szokásos kétéves kitérő után 2018-ban újabb ígéretes projekttel tért vissza: a Most nevess! című sorozattal Michel Gondry hálás feladatot adott a színésznek: szinte magát kellett eljátszania megtört showmanként a melankolikus dramedyben. Alakításáért még Golden Globe-jelölést is kapott, a kritikusok is méltatták, a Showtime viszont két évad után elkaszálta a sorozatot. Ennek ellenére a legfontosabb dolog így is kiderült: Carrey zsenije még megvan, korai lenne leírni őt.
Az sajnos nem mondható el, hogy a sorozat begyújtotta volna a színész karrierjéhez rögzített rakétákat, egyelőre a Sonic, a sündisznó két része szerepel csak azóta a filmográfiájában (a második részt idén áprilisban mutatják be), amely karrierjének 7–8 évvel ezelőtti, nem túl dicső korszakát idézi meg a felejthető gyerekfilmes szerepekkel. Ha nem is árasztják el egyelőre ismét filmszerepekkel, nem hagyja elveszni a kreatív energiáit, és más területekbe pumpálja azt: továbbra is fest, producerkedik, és ha kell, az SNL-ben parodizálja Joe Bident. Másfél éve még könyvet is írt saját élményeiből: a Memoirs and Misinformations című első regényét Dana Vachonnal közösen írta, amelyben nem más a főszereplő, mint ő maga. Főhőse egzisztenciális válságban jutott Hollywoodban, ráadásul még a világvége is a küszöbön van, ezeken keresztül lavírozva mesél küzdelmeiről a színész alteregója. Feltűnik benne fél Hollywood, Rodney Dangerfield ráadásul rinocéroszként, Carrey önmagát nem meghazudtolva azt nyilatkozta a könyvről, hogy „semmi sem valódi, ami a könyvben olvasható, de minden igaz”.
A könyv borítója abból a screenshotból készült, amelyet Carrey magáról lőtt Hawaii szigetén, amikor megszólaltak a vészhelyzetet jelző szirénák. A színész tíz percig azt hitte, hogy valóban felrobbantják a szigetet, az elmúlással kapcsolatban érzett nihil látható az arcán, amelynek aztán az vetett véget, hogy kiderült: csak gyakorlat volt. Nem ez az első könyve, igaz, ez az első regénye: 2013-ban How Roland Rolls címmel a gyerekeknek írt könyvet egy kis hullámról, akinek legnagyobb félelme az volt, hogy eléri a partot. Emellett a zene felé is kacsintgat: The Weeknd nemrég megjelent albumán is közreműködik, mint a számok közt hallható műsorvezető – az énekessel évek óta jó barátok.
Carrey tehát nem tűnt el, csak átalakult: művészi ambícióit egyre terebélyesíti nagyon gyakran terápiás céllal, és úgy néz ki, tényleg jobban van, 2018-ban azt nyilatkozta, hogy a súlyos depressziós korszakát már maga mögött hagyta. Ez az átalakulás jól is áll a színésznek, elvégre nem tátoghat valaki még hatvanévesen is a fenekével, a Most nevess! pedig több mint kecsegtető ígéret arra, hogy Carrey nem a kilencvenes évek idióta vicceinek lejárt lemeze, hanem érdemes még odafigyelni, mivé érett meg benne hat évtized élménye.
