Jim Carrey az utóbbi években nem a filmjeivel, inkább botrányaival és eszementnek tűnő nyilatkozataival került be a hírekbe. Például az olyanokkal, mint amikor lételméleti fejtegetéssel sokkolta a riportert a New York-i divathét vörös szőnyegén, pedig csak egy egyszerű sablonkérdést tettek föl neki. A határok feszegetése persze nem új hóbort nála, hanem régi komikusi ars poetica. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint a Jim & Andy: The Great Beyond — Featuring a Very Special, Contractually Obligated Mention of Tony Clifton című dokumentumfilm, amelynek sztorija még annál is őrültebb, amennyire a címből sejteni lehet.
A hónapokig tartó performanszról persze volt egy-két sajtóhír, és eddig is keringtek legendák. Most viszont végre láthatjuk a színfalak mögötti felvételeket is, és ezek alapján leszögezhető: egy hajszálnyit sem túloztak a korabeli beszámolók, sőt! Nem véletlen, hogy a Universal kategorikusan megtiltotta, hogy bármi nyilvánosságra kerüljön az anyagból, mert rettegtek, hogy mindenki seggfejnek tartja majd Carreyt, aki ezzel nemcsak a karrierjét teszi tönkre, de a filmnek is árt.
És mi tagadás, Carrey tényleg seggfejként viselkedett, élete legnagyobb rendezői kihívása elé állítva ezzel Milos Formant és a teljes stábot, amelyet láthatóan sokkolt, hogy a színész a forgatáson kívül sem lép ki szerepéből. Mindenkivel Andynek hívatta magát – kivéve persze, amikor épp Kaufman hírhedten tapló alteregója, Tony Clifton bőrébe bújt. A reggelente házához érkező sofőrnek már így mutatkozott be, sminkelés közben pedig gyakran kötekedett a filmbeli apját alakító színésszel, vagy a többi családtaggal.
Elmondhatatlanul bizarr, ami történik
– hangzik el többször a filmben, akár Forman, Danny de Vito, Paul Giamatti vagy épp Andy Kaufman valamelyik régi ismerőse szájából.
Vagyis Carrey az egész forgatást egy gigantikus Kaufman-fellépéssé varázsolta. A 70-es, 80-as évek nagy anti-komikusa ugyanis épp arról volt híres, hogy nem megnevettetni, inkább zavarba ejteni akarta közönségét. Főleg azzal, hogy felrúgott minden szórakoztatóipari szabályt és tudatosan elmosta a határokat szerep és valóság között. Ennek lett az eredménye, hogy rajongói még a tüdőrákját sem voltak hajlandóak elhinni: 1984-es halála után sokáig reménykedtek, hogy visszatér, és kiderül, hogy a betegség és a temetés is csak egy gondosan megtervezett geg volt.
Az Ember a Holdon egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Andy gyanakvó barátait és barátnőjét győzködi arról, hogy ez most tényleg nem vicc, hamarosan meghal. Carrey megszállotságát jelzi, hogy még ezt a kemény jelenetet is reprodukálta kollégáival egy forgatási szünetben – ez azonban már Danny de Vitónak is sok volt, el is küldte őt a francba. Arról nem is beszélve, hogy sikerült addig hergelnie a Kaufman nemezisét alakító pankrátort, amíg az elvesztette a fejét, és a teljes stáb szeme láttára ment neki Carreynek a forgatáson. Kórház lett a vége, amivel nemcsak a stúdiófőnökökre hozta rá a frászt, de a botrányt kiszagoló médiát is az újabb Kaufman-geg öntudatlan részesévé tette.
Ám az agybaj mellett akadtak felemelő pillanatok is.
Mintha csak egy hollywoodi forgatásba csomagolt, bizarr csoportterápiát látnánk. Az első számú páciens azonban nem Kaufman lánya, és még csak nem is Milos Forman, hanem maga Jim Carrey volt. A Jim & Andy ugyanis az ő kétségbeesett önkereséséről szól, nem pedig egy húsz éves forgatás zseniális anekdotáiról, vagy arról a kérdésről, hogy tényleg szükség volt-e a stáb megkínzására a film elkészítéséhez. Mert az igazán érdekes történet a kamerák mögött játszódott. Ezt érzékelteti a Netflix-doksi fókusza is azzal, hogy Carrey az egyetlen beszélő fej a filmben, rajta kívül nincs más kortárs megszólaló.
Ő pedig elmeséli, hogy a 90-es évek nagy sikerei után hogy jutott emberi és művészi válságba. Az álmai teljesültek, ott állt mindennel, amire ember vágyhat a világon, és mégis üres és boldogtalan volt. Újra fel akarta találni magát, és ebben jött neki kapóra először a Truman show, majd az, hogy hosszú időre eltűnhetett gyerekkori hőse, Andy Kaufman személyiségében.
Amíg ő lehettem, jól voltam, mert megszabadulhattam magamtól. Szabadságra mentem Jim Carreyből. Átléptem egy ajtón, aminek nem tudtam mi van a másik oldalán. Most már tudom: minden.
– mondja átszellemülten Carrey, akinek ez egyfajta spirituális élmény volt. Utána persze annál gyötrelmesebb volt visszatérni régi énjébe, a jól ismert pózok és problémák közé.
A Jim & Andyben nyilatkozó komoly, szakállas és kissé megtört Carrey persze nem kevésbé kifürkészhetetlen, mint az a 98-as őrült, aki Kaufman bőrébe bújt. Higgadtabb és bölcsebb, de nála sem lehet tudni, mit gondol egészen komolyan. Akárcsak a divathét vörös szőnyegén, itt is lelkesen filozofál a szabad akarat hiányáról és az életünket rabul ejtő illúziókról, mint például a haza, a család, vagy a személyiség téveszméi. De nehéz elválasztani a keresetlen őszinteséget a gátlástalan mítoszépítéstől.
Ritkán mosolyodik el, de még ilyenkor is árad belőle valami mély szomorúság. Mintha a mai napig nem tudott volna igazán megbékélni azzal a szereppel, amit az élet osztott rá, és most unottan turkálna az álarcok között, amelyeket a hétköznapok során magunkra öltünk, hogy sikeresek és szeretetre méltók legyünk. A trükk persze az, hogy az egyetlen menekülőutat épp a megfelelő szerep kiválasztása és végletes túlhajtása jelenti.
Talán ezért jutott eszembe közben annyiszor Philippe Petit, a gerillamódszerekkel dolgozó artista elképesztő története, amelyet az Ember a magasban című dokumentumfilmben láthattunk. Mert a halálugrás Andy Kaufman személyiségébe hasonló, mint a World Trade Center felhőkarcolói között éjjel kifeszített drótkötélen szaladgálni, míg tériszonyos rendőrök fenyegetőznek a kötél két végéről.
Egyszerre van meg bennük a kényszeres magamutogatás és a végtelen magányosság, a monumentális ambíció és az egótól való totális megszabadulás vágya, ezért éppolyan inspiráló, mint amennyire irritáló, amit művelnek. Akárcsak Petit, Kaufman és Carrey őrült kötéltánca is arra mutat rá, milyen szűkös határok közé szorítjuk magunkat a hétköznapi szerepeinkben. A Jim & Andy szinte erősebben közvetíti ezt az üzenetet, mint az Ember a Holdon, amelynek a forgatásáról szól.
Jim, te hogy kezdenéd ezt a filmet? – kérdezi tőle felütésként a rendező, Chris Smith, mire ő csak mordul egyet, majd azt feleli:
Ha rajtam múlna, nem kezdődne sehogy, már rég benne lennénk. És vége se lenne.
Borítókép: YouTube/Netflix
