Gyarmati Andrea: Egy mosodás mentette meg a pesti vizes vébé 100 pillangóját

Utálok vasalni.

Pontosabban: szeretem, ha a dolgaim, köztük a ruháim is rendben vannak, de vasalni nincs türelmem. Vasalni számomra kész kínszenvedés, s ha néha nekiállok, utolsó húzásra tuti, hogy belevasalok egy jókora gyűrődést az aktuális blúzba, szoknyába.

A minap hallottam egy egészen spéci gőzvasalóról, ami szinte (de sajnos tényleg csak szinte) magától vasal.

Azonnal egyeztettem egy szakértővel (értsd, egy ismerős varrónővel), majd eldöntöttem: kerül, amibe kerül, vásárolok egy ilyen csúcsgőzvasalót.

Épp a születésnapom körül járunk, így kivételesen az a kérdés is kipipálva, hogy „mit kérsz szülinapodra, anyuci”. (Persze furdal a lelkiismeret, hogy indokolatlanul komoly kiadásba verem szegény fiamat.) Kiválasztom a persze színben is megfelelő modellt (nőként a szín még kocsivásárlásnál is alapvető szempont), és boldogság önti el a szívemet, hogy micsoda minőségi változás áll be az életemben.

Hazaviszem a csodavasalót, rögtön üzembe helyezem, s lássatok csodát: boldogan és könnyedén vasalok! Még a ruhák is szemmel láthatóan élvezik a helyzetet.

Csakhogy pár alkalom után köhögni kezd a vasalóm lelke, a gőzfejlesztő, majd egész egyszerűen elapad a gőzforrás. Próbálkozom a vízkőtelenítő funkcióval, de hiába.

A számlát és a jótállási jegyet persze nem lelem.

Nem adom fel, elautózom a vásárlás helyére. Az út előtt természetesen nem öntöm ki a vizet a vasaló e célra rendszeresített tárolójából, és pár deci folyadék kifolyik a kocsiban, amit dühömben komplett Niagarának látok, de valahogy csak megérkezem az üzlethez.

A vevőszolgálaton kedvesen fogadnak, nem akadnak fenn azon, hogy nincs meg a számla.

Csodálkozom.

Nem kapok ki, nem tolnak le, hogy a dokumentáció nélkül menjek a dolgomra, oldjam meg magam a gondjaimat. Hanem azt mondják, hogy emlékeznek a vásárlásra, és szépen kikeresik a gépben.

Kerekedik a szemem, hogy fontos a problémám, fontos vagyok én magam is.

A csodamasina megy a garanciális szervizbe, én meg haza. És az egész napomat beragyogja, hogy normálisan foglalkoztak velem.

Még egy tanulságot is leszűrök: az én gyermekorvosi munkám is szolgáltatás, és ahogy a vasalósok szeretettel fordultak hozzám, a problémás vásárlóhoz, úgy nekem még ezekben az agyonterhelt, járványos időkben is kötelességem úgy viselkedni, hogy a betegek és a szülők jó érzéssel távozzanak a rendelőből.

Kutatok az emlékeimben, utoljára mikor volt hasonló élményem, mint a „vasalósoknál”.

Néhány éve a vizes világbajnokságon érmet adhattam át az egyik szám győzteseinek. Jó előre kiválasztottam a legszebb kék ruhámat és a hozzá illő cipőt, hogy méltó szettben mutatkozzam az eseményen. Aztán a nagy nap délelőttjén észrevettem, hogy randa folt éktelenkedik a ruhámon. Szombat volt, a 100 pillangó döntője, aminek az érmeit, mivel a számot kék vízben úszták, nem lehetett nem kék öltözetben átadni. Teljesen kétségbeestem, hogy vége a világnak.

Utolsó szalmaszálként felhívtam az ismerős tisztítóst, aki meghallgatta a történetemet, átérezte a bajomat, és annak dacára, hogy a szabadnapját töltötte, bejött, és extra gyorsan kitisztította a ruhát. A maga módján így tisztelgett az úszók előtt. (Meg egy kicsit tán előttem is.) Mondhatni: rávasalt a lelkemre.