Az uszoda világa különös közösség, a régieknek és a nagyoknak jár némi kivételezés. Még lányként elkísértem egy barátomat a Lukács fürdőbe, ahol számos közismert „öregember” úszott („öreg”, persze némelyikük jóval fiatalabb volt, mint én most), így igyekezve testileg, lelkileg karbantartani magát.
Eltelt pár évtized, Kodály Zoltán rég nincs köztünk, ma már én számítok „nagy öregnek” (igaz, nem a zenében, hanem a sportban, de azért ez se rossz érzés), így nekem „járnak” bizonyos szerény kiváltságok, leginkább az, hogy szerte a városban számos uszodában szeretettel látnak, és a napok zömében sikerül is egy-egy órácskát kiszakítanom az úszásra.
A BVSC-uszoda közel van a munkahelyemhez, és még annál is közelebb a szívemhez. Majdhogynem a nagymedencében születtem, ugyanis Anyu mindvégig úszott velem. Aztán a gyerekkorom összes uszodai emléke a Szőnyi úthoz kötődik, sőt, a régi fedett huszonötös medencét még mi, akkori gyerekek kezdtük alapozni, természetesen szakemberek irányítása mellett (azóta elkészült egy másik, modern huszonötös is).
A víz remek, mindig is az volt, a hőfoka is megfelelő (utálok fázni), szóval úgy érzem: a helyemen vagyok. Gyakran megszólítanak szülők, gyerekek egyaránt, jókat beszélgetünk, mondhatni, fürdök a szeretetben és a tiszteletben, amit képtelen vagyok megunni.
A ragaszkodásomat fokozza, hogy családunk legújabb „vízi teremtménye”, Brúnó unokaöcsém és az öccse, Simon is a BVSC-be jár úszni, pólózni, s a medencénél gyakran összefuthatok velük.
Amikor úszom, igyekszem nem zavarni a versenyzőket, értsd, a közönséggel úszom, hiszen emlékszem, aktív versenyzőként mennyire utáltam, ha „kövületek” zavarták az edzés menetét.
A minap is tempózom szépen a kedvenc sávomban, a legszélén, a fal mellett. Már csak száz méterem van vissza a napi penzumból, amikor gyerekcsoport érkezik. Aranyosak, csivitelnek, egymást biztatják. Megjön a két oktató is, az egyik régi ismerős, a másik új lehet. Rám köszönnek jelentőségteljesen.
Értem a célzást: visszaköszönök, s kérdem udvariasan attól, akit most látok először: „Van még négy hosszam, befejezhetem?” Kérdőn néz vissza rám. „Gyarmati Andrea vagyok” – teszem hozzá mintegy indokolva a kérésemet. És rögtön el is szégyellem magam, hiszen azért alapjában azt gondolom, hogy extra elbánás senkinek és sehol nem jár, de attól még persze tud jólesni az embernek egy-egy gesztus.
Az új oktató szintén bemutatkozik, és azt mondja, ha nem a tanfolyamra jöttem (ami meglehetősen nyilvánvaló lehet a mozgásomból, lévén elég szabályosan úszom mind a négy úszásnemben úgy hatvanhét éve), akkor nem maradhatok. Kicsit csalódottan, de némán veszem tudomásul a döntést.
Átslattyogok az utolsó hosszokra a másik medencébe, s közben csalódottságom vidámságra vált; igencsak nehezemre esik nem hangosan felnevetni ezen a faramuci helyzeten. Egy olimpiai érem sem mentesíthet a biztonsági alapszabályok alól: a vízben felügyeletre van szükségem.
Megeshet, egyszer én is úgy járok, mint édesanyám sok évvel ezelőtt.
Császárfürdő, a kilencvenedik életévéhez közelítő Anyu épp a saját reggeli edzésének utolsó hosszát ússza, amikor megérkeznek a kicsik. Egyikük nézi, és odaszól: „Szépen úszol, néni. Régen tanultad?”
„Elég régen, és azóta is imádom csinálni.”
„Nekem is kezd egész jól menni – így a kis srác. – És mondd, néni, hány éves vagy?”
Anyu elárulta.
Mire a srác: „Nahát, és ilyen öregen is még tudsz úszni! Az nagy dolog!”
Anyu napokig boldog volt a dicsérettől.
Eddig tart a történet napos része. Mert a folytatás úgy szól, hogy néhány héttel később egy új ember kiparancsolta Anyut a medencéből, mondván, zavarja az oktatást, „tessék visszajönni két óra múlva”, amin az én világéletében végtelenül büszke anyukám úgy megsértődött, hogy abbahagyta a napi edzéseit. És fizikailag, szellemileg elindult lefelé a lejtőn.
Mázli, hogy nekem most ott volt a másik medence. Ahol az utolsó százon eszembe jutott Kodály, akit segítők csapata kísért a vízig s vissza.
