A propagandafilmek nem feltétlenül rossz filmek. Attól még, hogy egy film története, valóságábrázolása egyértelműen igazodik egy adott politikai célhoz és ideológiához, a film alkotói – lévén művészek, nem kampánymenedzserek – kimozoghatják maguknak azt a teret, amelyben újító, nagyszerű, emlékezetes módon képesek használni a médium nyelvét. Ma senki nem vitatja, hogy Eisenstein Patyomkin páncélosa vagy Dovzsenko Földje a filmművészet halhatatlan klasszikusa, azzal együtt – vagy annak ellenére –, hogy a bolsevik párt történelmi narratíváját és világszemléletét hirdetik. Nem szokás kétségbe vonni azt sem, hogy az Amerika hőskora korszakos remekmű, sem azt, hogy velejéig rasszista.
Mióta a film létezik, a politika megpróbálja felhasználni a saját céljaira. A közvetlen politikai megrendelésre készült vagy egy politikai párt által formált történet továbbmesélésére vállalkozó filmek még gyakoribbak olyan országokban, ahol a filmgyártó cégek hosszú évtizedekig állami tulajdonban álltak, és amikor nem, akkor is alapvetően függtek az állami támogatásoktól, a törvényi szabályozástól. Ilyen ország Magyarország, ahol nemsokára bemutatnak egy propagandafilmnek tűnő művet, Keith English rendező Elk*rtuk című alkotását. (Sokatmondó, hogy a magyar sajtóban egyelőre senki nem English munkájaként, hanem Kálomista Gábor producer filmjeként hivatkozik rá.)
Egyelőre nem láttuk az Elk*rtukat, de azért vélhetjük propagandisztikusnak, mert producere a korábbi években és e film reklámkampánya során is egyértelművé tette politikai meggyőződését, kijelentve, hogy maga is osztja a jelenlegi kormánypárt narratíváját a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc megítélését illetően. Hozzátette azt is, hogy az Elk*rtukat politikai elkötelezettsége miatt akarta leforgatni. És ugyancsak propagandisztikussá teszi a filmet, hogy a 2022-es országgyűlési választások kampányidőszakában mutatják be.
Amíg várakozunk, érdemes áttekinteni, milyen fontos propagandafilmeket ismerünk a magyar filmtörténetből. Egyúttal igyekszünk elválasztani egymástól a gyakran összemosódó fogalmakat: propagandafilmek, kurzusfilmek és történelmi parabolák közül válogattunk.
„Magyarország felett Trianon kövér keselyűi várták, hogy egészen halottak legyünk”
Lenin agyonidézett kijelentése, miszerint „minden művészet közül számunkra legfontosabb a film”, 1919-ben a magyar filmszakma fordulatát is meghatározta. A Tanácsköztársaság hónapjai alatt a filmgyártó cégeket összevonták és kollektivizálták. Rövid volt az idő ahhoz, hogy komolyabb propagandafilmek szülessenek, de néhány azért készült. Közülük a leghíresebb a némafilmkorszak sztárrendezője, Kertész Mihály által jegyzett Jön az öcsém, ez a mindössze 11 perces, lázas agitáció.
A sűrű kisfilmben lőporfüstös csatajelenet után kerülünk közel a főhőshöz, akinek a börtön magányában erősödik meg igazán a világnézete. Családjához hazatérve már együtt örülnek a világforradalomnak. A filmet a Tanácsköztársaság bukása után betiltották és elkobozták, csak a rendőrség archívumában maradt fenn, rendezője pedig Ausztriába, majd Hollywoodba távozott. Politikai ügyekben a második világháború alatt foglalt állást legközelebb, de azok a filmjei, például a Casablanca, a Jön az öcsémnél sokkal híresebbek lettek.
Miközben Kertész és néhány másik európai emigráns rendező Hollywoodban készített náciellenes filmeket, a világháborúba belebonyolódó Magyarországon 1939 után újra egyre több politikai propagandafilm készült, természetesen a jobboldali, irredenta kormányok világnézetét visszaigazolandó. Noha a filmgyártás ekkor már a Turul Bajtársi Szövetség tagjai által vezetett Filmkamara berkeiben folyt, nem készült túl sok propagandafilm – a szervezet inkább a zsidó származású filmesek kiszorításán munkálkodott. Az erőteljesebben propagandisztikus filmek közé tartozik a nemzet, a „faj” megújításának lehetőségéről is elmélkedő, a „vér és föld” ideológiáját hirdető Dr. Kovács István, amelynek felütésében a Páger Antal által játszott hős elmeséli:
Faluról jöttem szabad magyar földre, amikor még abban a faluban a csehek voltak az urak, és Magyarország felett Trianon kövér keselyűi várták, hogy egészen halottak legyünk.
A nemzetet itt és egy másik filmben, a Szerető fia, Péterben is a paraszti sorból származó magyar férfi lesz képes megújítani. Az ekkoriban készülő propagandafilmek inkább a vidéki magyarságot dicsőítették, nem a zsidóságot támadták, de azért utóbbira is akadt példa: Bánky Viktor Őrségváltása szélsőségesen antiszemita darabja a magyar filmtörténetnek.
A magyar film forró szívű esztergályosai
1945 után, de még a kommunista hatalomátvétel előtt a filmről filmre újjáéledő magyar filmgyártást is egymással versengő politikai ideológiák befolyásolták. Propagandafilmnek e kettőt nem nevezhetjük, de világos, hogy a Szőts István rendezte Ének a búzamezőkről inkább a népi, parasztpárti ideológiához, míg Radványi Géza Valahol Európábanja a szociáldemokrata gondolathoz állt közelebb. A koalíciós idők megbékélést, társadalmi összefogást sürgető darabjai ezek, ám a filmcenzúra a kommunisták hatáskörébe került, így olyan film is akadt, amelyet éppen hasonlóan békülékeny végkicsengése miatt tiltottak be.
Hirsch Tibor a Filmvilágban tesz említést Gertler Viktor Hazugság nélkül című filmjéről, amely „szépen kijelöli a megnyugtatóan békés politikai irányt. Természetesen nem a silány forgatókönyvvel, nem a történet elemi közhelyességével, miszerint gazdag lány szegény fiút szeret, hanem azzal a befejezéssel, amikor a gazdag lány, műkedvelő koreográfus (…) eltáncolja egy modernista szvitben a maga szerelmét, és a vonakodó apa, bankár és földbirtokos, megértvén a lánya intelmeit, egyben az idők szavát, tenyerébe csap a lánykérő esztergályosnak. Mondjuk ki, rábólint a koalícióra, a »koalíciós időkre«! Harsány zárómonológban hirdeti, hogy megértett mindent, hogy rendben van ez így, rendben is marad hosszútávon, antifasiszta tőkés és munkás szövetsége az országépítésben.”
Ahogy a kommunisták néhány röpke év alatt kiszorították a többi pártot, úgy a filmek világnézete is irányba állt.
Mondanánk, hogy 1948-tól Sztálin haláláig tartott a magyar politikai propagandafilm aranykora, de vonakodunk „aranykort” emlegetni olyan filmekkel kapcsolatban, mint a Teljes gőzzel, az Ifjú szívvel, a Különös ismertetőjel, a Rákóczi hadnagya vagy a Különös házasság, hogy csak néhányat említsünk.
A felsoroltak egyébként történetükben, miliőrajzukban teljesen különböznek egymástól, de egyként a Rákosi-rendszer ideológiáját hirdetik. Az Ifjú szívvel hőse
– végül rájön, tanulnia is kell, hogy a szocialista embertípus mintapéldájává emelkedhessen. Máriássy Félix Teljes gőzzelje áll a legközelebb ahhoz, amit „rákosista thrillernek” nevezhetünk, lévén szabotázsfilm, amelyben Nyugatról próbálnak keresztbetenni a magyar vasút építési munkálatainak.
Ezek jelen idejű történetek, a kommunista párt kultúrpolitikájának azonban az is fontos irányelve volt, hogy a múltban találja meg a jelen ideológiájának előképét, és történelmi események saját szempontú bemutatásával igazolja az aktuális politikai célokat. Ezért készített egyházellenes, marxista propagandát Mikszáth Kálmán lenyűgöző regényéből, a Különös házasságból a háború utáni magyar filmtörténet egyik legtehetségesebb és leginkább elvtelen rendezője, Keleti Márton, amihez Háy Gyula forgatókönyvírónak finoman szólva át kellett helyeznie az eredeti mű hangsúlyait. Ezért nem a nemesembert, hanem a parasztfiút teszi főhőssé a forgatókönyvírói kollektíva a Bán Frigyes rendezte Rákóczi hadnagyában, és emiatt készült anyamelodrámai színezetű mozgóképes emlékmű a világháború alatti kommunista ellenállásról Várkonyi Zoltán rendezésében: a Különös ismertetőjel.
Ahogy a Sztálin halála utáni enyhülés időszaka fokozatosan nagyobb teret hagyott az alkotóknak, úgy a termelési és szabotázsfilmek, vígoperettek és a mának üzenő történelmi filmek is átadhatták a helyüket az árnyaltabb történeteknek és finomabb megközelítéseknek. A Körhinta is arról a kérdésről szól, hogy miért éri meg belépni a termelőszövetkezetbe, de nem erre a konfliktusra emlékszünk belőle, hanem a Soós Imre és Törőcsik Mari karakterei között szövődő szerelemre, a szédítő táncjelenetre, a felgerjedő indulatokra.
56-ban visszajöttek volna a földesurak, vagy mégsem
Ám hiába a Körhinta és a magyar filmművészet újjászületését jelző más filmek, a Kádár-rendszer első éveiben 1956-ról ugyanúgy csakis a párt álláspontját hirdető propagandafilmek készülhettek, mint 1953 előtt a kulákok gaztetteiről vagy a züllött Nyugat szabotázskísérleteiről. A hétpróbás Keleti Márton rendezte Virradat még a régi rend képviselői, a visszatérésre készülődő földesurak nyakába varrta az „ellenforradalmat”, ám utóbb a párt mégsem így keretezte a történéseket, a film tehát hamar elavulttá vált.
A Virradat nézője úgy érezhette, mintha a régi rend jött volna vissza október 23-án. Csakhogy 56-ot úgy bemutatni, mint a régi rend lázadását, amit aztán az újjászerveződő munkáshatalom sikeresen visszavert – ez a verzió aligha lehetett Kádár ínyére, mert egyértelműen Rákosival azonosította volna őt.
Kádár tényleg semmiben sem hasonlított az elkergetett diktátorra, sem nézeteiben, sem mentalitásában – írja Schubert Gusztáv a Filmvilágban, egyúttal rámutatva, hogy a propagandafilm mennyire kiszolgáltatott a folyton változó politikai elbeszéléseknek. Az Éjfélkor, Révész György filmje jobban illett a kádári megtorlást követő konszolidáció szellemiségéhez. Hőse, a színész János disszidálni készül 1956 szilveszterén, végül azonban mégsem tudja elhagyni az országot, hiszen neki – már csak hivatása miatt is – másutt nincs helye a világon.
Helyettük tere nyílt a politikai rendszerrel folytatott értelmiségi vitáknak, például Szabó István vagy Kósa Ferenc filmjeiben. A hatalom inkább arra ügyelt, hogy elnyomja a túlzottan kritikus hangokat. Ezért tiltották be az Eltüsszentett birodalmat 1956, vagy Magyar Dezső Büntetőexpedícióját 1968 után – a cenzúra továbbra is működött, csak éppen a politika máshogy használta a filmet, mint korábban. Támogatták Jancsó Miklóst, hogy történelmi parabolákat készítsen, bennük a diktatórikus berendezkedések általános kritikáját megfogalmazva, mert Jancsó óriási hazai és nemzetközi tekintélyre tett szert. Hogy dolgozni hagyták, éppen a Kádár-rendszer békülékenységét, az „emberarcú szocializmus” működését hivatott bizonyítani. Ezt az ördögi logikát aztán Jancsó olyan filmekben leplezte le, mint a rendező születésének századik évfordulója alkalmából lapunkban is frissen méltatott Szerelmem, Elektra.
Gyurcsány-paródia aprópénzből, Gyurcsány-thriller egymilliárdból
A rendszerváltás után újra – a korai magyar hangosfilmkorszak ideje óta először – ismét magánkézbe kerültek a filmstúdiók. Ám a magyar film továbbra is állami támogatásból készült, és az aktuális kormányzati kultúrpolitikának fontos témákra mindig jutott pénz. Ma már legfeljebb a film- és politikatörténészek számára érdekesek azok a filmszakmai belső konfliktusok, amelyek miatt bizonyos filmek – mint Koltay Gábor Honfoglalása – nem részesülhettek a Magyar Mozgókép Alapítvány által szétosztott forrásokból, hozzájutottak viszont más állami pénzekhez. A Honfoglalást például a Magyar Televízió, a Postabank és a Szerencsejáték Rt. támogatta, Koltay későbbi történelmi filmjét, a Sacra Coronát ugyancsak az MTV és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Az első Orbán-kormány alatt Koltay említett filmjein kívül A Hídember készült kurzusfilmként, amely a közalapítványi filmtámogatási rendszeren kívül, a millenniumi kulturális költségvetésből kapott egymilliárd forintot. Az addig legdrágább magyar film ugyanúgy éles értelmiségi vitákat váltott ki azzal, hogy mit és hogyan mutat be a történelemből, mint a valamivel hamarabb bemutatott A napfény íze. A Hídember soha nem volt propadandafilm, ellenkezőleg: túl óvatos, túl képeskönyvszerű, viszont pontatlanságokkal teli feldolgozása maradt Széchenyi István életének.
Ugyanígy messze van a propagandafilmtől a 2002-ben hatalomra jutó kormány kurzusfilmjeként számon tartott Sorstalanság, amivel kapcsolatban megint elsősorban művészeti és nem politikai szempontú kifogásokat emelhetünk. Koltai Lajos filmje inkább volt Kertész Imre remekművének giccses illusztrációja, mint bármilyen politikai program eszköze, és a rosszízű kurzusfilm kifejezés csak azért tapad hozzá, mert ugyanúgy kiemelt állami támogatásból készülhetett, mint korábban A Hídember, vagy szintén 2002 előtt Káel Csaba Bánk bánja. Ezek a filmek elsősorban a finanszírozási hátterük miatt sodródtak közel az igazi propagandafilmekhez, illetve azért, mert megmutatták, milyen témák fontosak igazán a készülésük alatt regnáló kormányoknak, amelyek aztán tettek róla, hogy iskolás gyerekek jelentős csoportjai járuljanak hozzá e filmek nézőszámához.
Dézsy Zoltánnak a Nemzeti Kulturális Alap és a Polgári Magyarországért Alapítvány adott némi pénzt az Elment az öszöd Gyurcsány-paródiájára, de hogy mennyire keveset, az mindenki számára egyértelmű lehet, aki belenézett ebbe a filmbe. (Dézsy 2010-es tévéfilmje, Az ügynökök a paradicsomba mennek egy fokkal jobban sikerült, igaz, nem is a jelenben, hanem a rendszerváltás környékén játszódott, ebben a cikkben írtunk róla bővebben.)
Politikailag is kényes bűnügyi témáról, a kézilabdázó Marian Cozma meggyilkolásáról készített a tényekkel meglehetősen szabadon bánó „kreatív dokumentumfilmet” Kálomista Gábor. A Szíven szúrt országot joggal nevezhette az Origo filmkritikusa „hirtelen felindulásból elkövetett filmnek”, de az ugyancsak alacsony költségvetésű, dokumentumfilmes formavilágot követő munka nem vonzott széles közönségrétegeket. Márpedig az a hatékony propagandafilm, ami sokakat érdekel.
Éppen ezért tűnik izgalmas kísérletnek Kálomista Elk*rtukja. Nyilvánvaló, hogy ezúttal nem olyan szegényes kivitelezésű, kevés nézőt megcélzó filmről van szó, mint Dézsy munkái vagy Kálomista saját korábbi filmje, a Szíven szúrt ország esetében. Az Elk*rtuk több mint egymilliárdos költségvetésének csak a kisebb része származik az alanyi jogon járó adóvisszatérítésből, a többit nem közvetlen állami támogatásból szedte össze a producer. Mégis világos, hogy a magánfinanszírozás ellenére ezúttal valóban a lehető legszélesebb közönséget megcélzó filmről beszélhetünk.
Ha hozzávesszük, hogy az Elk*rtuk esetében a rendszerváltás után készült kurzusfilmekkel ellentétben közelmúltbeli eseményről van szó, nem pedig régen halott történelmi figurákról, úgy Keith English rendezése egészen újszerűnek tűnik a magyar filmben.
