Itt a gesztenyeszezon, a borongós hangulatra és a földön heverő termésekre való tekintettel a Netflix szeptember 30-ra időzítette dán krimisorozatát, amelyben mindent megad az északi krimik kedvelőinek: nyomasztást, izgalmat és egy olyan gyilkost, aki nagyon sajátos névjegyet hagy megcsonkolt áldozatai mellett.
Az utóbbi években a Netflix amellett, hogy két marékkal emeli be egyes nemzetek sorozatait a kínálatába, hogy aztán kifogjon egy-egy világsikert – mint amilyen például A nagy pénzrablás –, gyárt is eredeti szériákat: többek közt a belgáknak és a spanyoloknak is megvan a maguké, sőt, augusztus végén jelentették be, hogy forog az első orosz Netflix-sorozat. Ennek fényében már-már fájóan kevésnek tűnik, hogy az évtizedek óta rendkívül magas minőségen pörgő dán filmipar ellenére A gesztenyeember eddig mindössze a harmadik sorozata a streaming-szolgáltatónak a Gyilkos eső (The Rain) és a Napéjegyenlőség (Equinox) után. A két nyomasztó, természetfelettiekkel operáló sorozat után már igazán kijárt egy igazi dán krimi is,
Søren Sveistrup neve akár garancia is lehetne a sikerre, hisz nem akármilyen sebességgel rúgta be a siker ajtaját a The Killing eredetije, a skandi-noir klasszikus Egy gyilkos ügy megírásával, amelyet aztán rohamléptékben adaptáltak az amerikaiak is. Épp ezért volt aztán óriási csalódás, amikor a 2017-es Hóember bombasiker helyett csak latyakos hülyeség volt, pedig egy Michael Fassbender-Jo Nesbø- Søren Sveistrup trióval lehetetlennek tűnt egy ekkora mellélövés. A forgatókönyvíró egy évvel később, 2018-ban nyargalt át a sorozatok és filmek világából a könyvekére, és kamatoztatta is rögtön tapasztalatait, miközben látszólag lélekben mégis a mozgóképes terepen maradt: A gesztenyeemberrel rögtön olyan könyvet írt, ami a képernyőre termett.
A sorozat a könyvet meglehetősen hűen követve lök be az események sűrűjébe, az első részben nagyrészt a dán neveket bogozza a néző, miközben valaki egy levágott kezű női holttestet hagy egy játszótéren egy kis gesztenyefigura társaságában. A krimihagyományokat követve két nyomozó kapja az ügyet, akik látszólag nem is állhatnának távolabb egymástól: Thulin, az egyedülálló édesanya, aki épp áthelyeztetné magát aktatologatónak, hogy teljesen elhanyagolt kislánya mellett lehessen, és Hess, akit épp kirúgott az Europol, és csak muszájból tölt el rövid időt Koppenhágában. A körülmények miatt mindketten a lehető legnagyobb fásultsággal vetik bele magukat az ügybe, látszik is rajtuk, hogy mielőbb túllennének rajta, ám a rejtélyes szadista még utoljára jól megtornáztatja őket, és újabb végtagvesztett nőket meg gesztenyeembereket hagy a városban. Közben nagyon úgy tűnik, hogy egy népszerű politikusnő egy éve meggyilkolt lánya is érintett lehet az ügyben, a még régebbi időkben játszódó kezdő flashback pedig egyértelműen jelzi, hogy egy évtizedeken átívelő bűncselekmény-sorozatról van szó.
Miután a nyomozók tudatosítják magukban, hogy ezt a munkát lehetetlen lesz fél lábukkal az ajtóban elvégezni, inkább a legnagyobb erőbedobással vetik be magukat. A nyomozással egyidejűleg remekül épül fel a karakterívük: Thulin magabiztos keménysége mögött megismerjük a gyermekét hanyagoló anya szomorúságát és a hétköznapi életre képtelen munkamániást, Hess flegma nemtörődömsége mögött egy traumába belerokkant férfi és egy óriási szív rejlik. A kettő közül az utóbbi a sorozat egyik legjobb karaktere annak ellenére, hogy sokáig kifejezetten ellenséges színben tűnik fel, végső soron viszont ő ösztönzi a nyomozást. Mikkel Boe Følsgaard kifejezetten jó munkát végez, bár a szakáll és a szemüveg mögött elsőre nehéz felismerni, hogy ugyanez az ember játszott Mads Mikkelsen mellett az Egy veszedelmes viszonyban.
A gesztenyeember mindenben követi a klasszikus receptet: a nyomozópáros kölcsönös ellenszenvét az összecsiszolódás, a nyomozás megakadását a megoldás követi, mégis maradéktalanul izgalmasan vezeti végig a nézőt a cselekményen azzal a hamisítatlan skandináv krimis hangulattal, ami azonnal bekúszik az ember bőre alá. És mindezt nagyon precízen követi, a sorozat ugyanis mintaszerűen kebelezi be az embert, tartja egyszerre izgalomban és nyomorban, miközben azért valahol nagyon jól is szórakozik. Végig izgalmas és lebilincselő, a hat egyórás rész pedig éppen ideális hosszúság ahhoz, hogy egy ilyen terjedelmű regényt feldolgozzon, és végig gúzsba kösse az ember gyomrát.
A gesztenyeemberben minden megvan, ami miatt rajongani lehet a borongós, sötét északi krimikért. Igazi lelki hullámvasútra küldi az embert: az elején még nevet a félelmetesnek egyáltalán nem látszó figurákon, és bár a sorozat nem okoz súlyos gesztenyefóbiát, sokkal borzasztóbb dolgok vonják a nézőt a hatása alá. Az pedig, hogy egy skandináv krimi még mindig képes érzelmeket kiváltani, mindenképpen biztató az elmúlt közel két évtized túlzó krimidömpingjének tükrében. Akármilyen jó is a műfaj, érezhetően fulladt ki azzal párhuzamosan, ahogyan a sikeres krimiszerzők ontották magukból a regényeket, amelyek aztán kötelező jelleggel kötöttek ki a vásznon, képernyőn.
Az elmúlt években szerencsére mintha alábbhagyott volna a lendület az irodalomban és a mozgóképes alkotásokban is, ami jótékonyan tompította a skandináv krimi-túladagolást, vélhetően ez is közrejátszik abban, hogy a Netflix új sorozata olyan élmény, mintha az ember egy rég nem látott, kedves ismerőssel találkozna.
A kérdés, hogy a Netflix és a streaming-ipar mit tesz majd a sorozat nézettségi adatait látva: futószalagon gyártja-e a skandináv krimiket, vagy tiszteletben tartja annyira a műfajt, hogy ne áldozza fel a minél nagyobb nézőszám elérése érdekében?
A gesztenyeember (The Chestnut Man), 2021, hat epizód, Netflix. 24.hu: 8/10
