EIKE SCHROTER/NETFLIX
Kultúra

Ments meg, Uram, minket a vallási fanatikusoktól!

Mike Flanagan a létező legelcsépeltebb közhelyből készített súlyos és meglepő sorozatot. Nem kellett hozzá más, csak egy lepukkant kis falu, néhány kiégett ember és egy új pap, hogy egy idő után megkérdőjeleződjön, kitől félünk jobban: a sötétben lopakodó démontól vagy a bibliai idézeteket harsogó tanárnőtől? Az Álom doktor rendezőjének biblikus horrorsorozata, a Mise éjfélkor a Netflixen debütált.

Mike Flanagan sosem tagadta, hogy Stephen King köpönyegéből bújt elő: elismerte, hogy mikor John Bellairs gótikus gyermekregényeiről valami keményebbre váltott, úgy beszippantotta King világa, hogy azóta sem jött ki onnan. Hatodikos volt, amikor barátaival leforgatták a saját, húszperces Az adaptációjukat a hátsó kertben – Flanagan azóta utólag már elnézést is kért Kingtől, amiért nem egyeztetett vele a jogdíjakról. Bár King úgy ért a horrortörténetek megírásához, ahogy kevesen, a vászonra adaptálása mégsem olyan egyszerű, ahogy azt hinnénk: a remek alapanyag ellenére minden jól sikerült King-adaptációra jut tíz pocsék. Flanagan egyből a megfilmesíthetetlennek tartott Bilincsbennel kezdett meglepően jól, a Ragyogás folytatásaként megjelent Álom doktorral pedig egyenesen a lehetetlenre mondott igent a klasszikus által valószínűtlen magasságokba helyezett elvárások ellenére.

Flanagan valóban azon kevés szerzők egyike, akik nemcsak szeretik, de értik is Kinget, ráadásul az egyértelmű inspirációforrás mellett képes markáns szerzői jegyekkel meglepően jó filmeket készíteni egy olyan elhasznált műfajban, mint a horror.

Azon belül is bátran kísérletezik: készített már démonos filmet gonosz tükrökről (Oculus), izgalmas home invasion filmet (Hush), a Netflixnek két sorozatot (A Bly-udvarház szelleme, A Hill-ház szelleme). A Mise éjfélkor ugyanakkor közel egy évtizedes álma a rendezőnek, amellyel már 2014-ben futott egy kört a stúdióknál – akkor még nem kellett senkinek, köztük a Netflixnek sem. A projektet azonban életben tartotta, sőt, easter eggként bukkan fel több filmjében is – a Hushban például Midnight Mass címmel ír regényt a főszereplőnő. 2019-ben aztán végre a Netflixnél is úgy érezték, eleget bizonyított, és ugyan a járvány miatt másfél évvel később, de elkészíthette eddigi legszemélyesebb munkáját.

A Mise éjfélkor a létező legközhelyesebb alaptörténettel indít: új pap szabadítja el a poklot egy zárt közösségen belül. Flanagan azonban szerencsére intelligensebb ennél, és még egy ilyen elcsépelt alaphelyzetet is képes újszerűen megközelíteni. Crockett szigetén évek óta nem történik semmi, most viszont az egyre pusztuló hely halszagú unottságát két jövevény érkezése is felrázza. Négy év börtön után hazaérkezik Riley, hozza magával a pusztító bűntudatát és rémálmát a tinédzserről, akit részegen halálra gázolt. Vele egy időben érkezik egy új pap is a régi helyett, márpedig egy olyan faluban, ahol nagyjából a mise a hét legizgalmasabb történése, ez nagyjából olyan horderejű esemény, mintha újra összeállna a Led Zeppelin. Az új pap érkezésével egyből megváltozik az élet a szigeten, az egyre szaporodó baljós eseményekből pedig az következik, hogy nem feltétlenül a hitbuzgóság szállt meg mindenkit.

EIKE SCHROTER/NETFLIX

A Mise éjfélkor csavarját az előzetes nem lövi le, pedig máris meghatározná azt az alműfajt, amelyre vélhetően az első két rész alapján senki sem gondol, így mi sem tesszük. Legyen elég annyi, hogy kifejezetten érdekes a párhuzam, amit a vallásosság, a vallási fanatizmus és az antagonista erők között felvillant a film. Az azonban nem titok, hogy a Mise éjfélkor középpontjában a hit és ennek intézményesült formái állnak.

A vallást Flanagan egyszerre mutatja be oltalmat nyújtó menedékként, illetve egy olyan szerveződésnek, amelytől nem áll távol a kirekesztés és az értékítélet.

Ez utóbbi legszélsőségesebb formáját, a vallási fanatizmust is szerepelteti a filmben, nagyon komoly negatív szerepet adva neki.

A rendező saját vívódásai által inspirálódott: fiatalkorában tizenkét éven át volt ministráns, ő maga úgy jellemezte egy interjúban, mint aki egészséges katolikus neveltetést kapott. Mikor azonban elolvasta az egész Bibliát, teljesen elszörnyedt a vérré váló folyótól és a csecsemőket mészároló hadaktól, alapjaiban rengett meg a hite, az Ószövetségben bemutatott kegyetlen és erőszakos istenkép ugyanis sehogyan sem felelt meg annak a jóságos és könyörületes teremtőnek, akiről a templomban hallgatta a prédikációkat. A vallásosság témaköre azóta is élénken foglalkoztatja, a sorozatban megszámlálhatatlanul sok olyan kérdés hangzik el, amely a legtöbb emberben felmerült már, ha éppen kételkedik az isteni gondviselésben, nevezze azt Istennek, Allahnak vagy Jahvénak.

De nem csak emiatt tekinthető a Mise éjfélkor Flanagan legszemélyesebb munkájának. Amellett, hogy családjával egy ideig egy hasonlóan lepusztult szigeten élt, a rendező az alkoholizmus témáját sem egy Wikipédia-szócikk alapján írta bele a történetbe, magának is meggyűlt a baja az itallal, ám bevallása szerint 2018 óta józan.

A sorozatban fontos részt kap a Paul atya által indított AA-gyűlés, ahol főleg Riley-val folytatnak hosszú diskurzusokat a függőség természetéről. Egy másik függő által az alkoholizmusból fakadó fatális hibák és az ebből eredő, mindent felőrlő bűntudat is előkerül, amellyel Riley a halálos baleset óta küzd, és nincsen az a vallás, amelyben megnyugvást találhatna. Flanagan egy interjúban elmondta, hogy mindezt, amely a sorozat egyik legfontosabb építőkockája, saját, valós szorongásából alkotta meg.

 A legnagyobb félelmem nem az, hogy meghalok egy részegen okozott autóbalesetben. Hanem az, hogy megölök valaki mást, nekem pedig tovább kell élnem. Ez képezi a Mise éjfélkor gerincét

– mondta el egy interjúban. Egy ilyen súlyos, feloldhatatlan trauma érthető módon egy melankolikus hangvételű sorozatot eredményez, a Mise éjfélkor nem is az önfeledt kacagások és a feloldozások sorozata. Sokkal inkább a hosszú monológoké és értekezéseké, Flanagan sorozata ugyanis rettentő sokat beszél, elmélkedik, komplett papi szónoklatokban vesézi ki a halál vagy épp az isteni csodatételek kérdését. Mindez magával hozza azt is, hogy a Mise éjfélkor nem rohan sehova, sőt, már-már embert próbálóan lassan építkezik, egészen a harmadik epizód végéig – ehhez számoljuk hozzá, hogy az epizódok legalább egyórásak – a szereplők gyakorlatilag csak beszélgetnek jó hosszan, szinte csak elszórtan történik egy-egy olyan pillanat, ami utal rá: nem kamaradrámát nézünk, hanem horrorsorozatot. Még ha a párbeszédek lebilincselők is, a rendkívül lassú tempó ellenére vélhetően sok nézőt elveszít a Mise éjfélkor az első két-három rész alatt, márpedig érdemes továbbmenni. A sorozat második felében – ugyan szintén nem eszeveszett tempóban – beindul azért a misztikus szál is, a befejező rész pedig egyenesen slashernek is elmenne.

Flanagan kedvére szlalomozik az szubzsánerek közt, miközben bőven ad gondolkodnivalót is.

A súlyos szövegekhez kiemelkedő színészek és megfelelő hangulat kell, Flanagan ezen a téren sem hibázik: a nem túl ingergazdag közegből a létező legtöbbet hozza ki változatos beállításokkal és kreatív megoldásokkal. Crockett szigetének áporodottsága szinte bekúszik a néző bőre alá. Egyetlenegyszer hibázik a külcsín terén: a sorozat két karakterét is érthetetlen módon botrányosan rosszul maszkolják, ami minden olyan néző számára spoilerrel ér fel, aki már legalább két filmet látott életében.

EIKE SCHROTER/NETFLIX

A sorozat abszolút koronája a színészi játék: Hamish Linklater egyszerre karizmatikus és rettentő nyomasztó papja jókora érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt, Samantha Sloyan Bev Keane-jéhez fogható, ennyire könnyen gyűlölhető vallási fanatikust rég láttunk képernyőn, akinek minden kérdésre van egy szúrós idézete a Bibliából. Flanagan egyébként szokás szerint kedvenc színészeit alkalmazza újra: feltűnik természetesen az E. T., a földönkívüli Elliottjaként ismert Henry Thomas, Annabeth Gish, Robert Longstreet, Alex Essoe, Rahul Kohli és természetesen a felesége, Kate Siegel is.

Mike Flanagan egy súlyos, gyönyörűen fényképezett terrormesét gyártott, amelyben a horror az utolsó, hetedik epizódban ér fel a csúcsára

olvasható a rövid ítélete annak az embernek a billentyűjéből, aki véleményére Flanagan vélhetően a legkíváncsibb. Stephen King már látta, és még ha szűkszavúan is nyilatkozott, elégedett a rendező új munkájával. Nem nehéz vele egyetérteni, ugyanakkor a Mise éjfélkor éppen a lassúsága és a szószátyársága miatt nem feltétlenül lesz közönségkedvenc, annak ellenére, hogy tényleg egy rendkívül magas minőséget képviselő sorozatról van szó. Olyanról, amelyet az ember újranézne, hogy átgondolhassa a megjegyezhetetlenül sok észrevételt, ám kellően kellemetlenül kúszik az ember bőre alá a súlyosságával ahhoz, hogy még jó ideig emészteni kelljen.

Mise éjfélkor (Midnight Mass), 2020, 7 epidzód, Netflix, 24.hu: 9/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.