Nem tartom magam különösebben szadista alkatnak, de bármeddig el tudom nézni, ahogy a világsztárok levegőért kapkodnak, és szitkozódva vagy épp könnyeiket nyelve hitetlenkednek, csak mert le kell gyűrniük még pár csípős csirkeszárnyat. És ezzel a hobbimmal nem vagyok egyedül, amit mutat, hogy az erre a koncepcióra épülő Hot Ones a YouTube egyik legnépszerűbb interjúműsorává nőtte ki magát – A-listás vendégekkel és sokmilliós követőtáborral. Tényleg csak pár nevet említve, az elmúlt években olyanok váltották egymást a székben, mint Idris Elba, Billie Eilish, Scarlett Johansson, Will Ferrell, Charlize Theron, Matt Damon, Shaqille O’Neill vagy épp Gordon Ramsay, akinek káromkodásokkal tarkított epizódja már csaknem 100 milliós nézettségnél jár.
Az átütő siker a mából visszanézve egyáltalán nem tűnik rejtélyesnek, hiszen az alapötlet egyszerű zsenialitása hamar átlátható. Ám a Hot Ones 2015-ös indulásakor még korántsem volt egyértelmű, hogy rá lehet-e majd venni hollywoodi hírességeket, sportolókat és popsztárokat ekkora hülyeségre, érdekel-e majd bárkit a műsor, és nem süllyed-e el pár hónap alatt az internet feneketlen szeméttározójában. Hogy végül kiemelkedett a végeláthatatlan mezőnyből, ahhoz több tényező szerencsés együttállása kellett: az ötleten túl fontos volt a megfelelő időzítés, a műsorvezető személye, és a gondos kutatómunkán alapuló kérdések, amikkel nemcsak a talkshow-k unalmas paneljeit sikerült elkerülni, de azt is, hogy trash irányba forduljon a műsor.
Hülye műsor, okos embereknek
Az első időszak így sem volt egy diadalmenet. A Hot Ones-t eleinte csak egy lelkes, ám szűk rajongótábor tartotta felszínen. Annyira nem futott jól, hogy a műsorvezetőnek, Sean Evansnek jó darabig volt egy párhuzamos főállása is, ami mellett puszta elkötelezettségből ette végig hétről hétre a legcsípősebb csirkeszárnyakat a stúdióba érkező interjúalanyokkal (akkoriban főleg rapperek és sportolók voltak a vendégek). A stábban állítólag visszatérő vicctéma is volt, hogy ember még nem szívatta magát ilyen kitartóan a semmiért, mint Sean. Aztán 2016 tavaszán a dolog kezdett felpörögni, a Hot Ones egyre virálisabbá vált az interneten, ezzel együtt pedig egyre nagyobb sztárok voltak hajlandók alávetni magukat a nyilvános tortúrának. Egy idő után a műsor kultusza akkorára nőtt, hogy több vendéget – például Matt Damont vagy Gordon Ramsay-t – saját, nagyobb YouTube-műveltséggel fölvértezett gyerekei bírtak rá, hogy apjuk vállalja el a felkérést.
Így domborodtak ki szép lassan a műsor erényei, ugyanis a Hot Ones koncepciója az igazán híres vendégekkel érvényesül a legjobban. Mert hát a cél nem más, mint hogy a promóciós célú sztárinterjú felszínes műfaját kizökkentsék a megszokott menetből. A promóciós jelleg persze egyáltalán nincs szőnyeg alá söpörve: ahogy általában a talkshow-kba, ide is alapvetően azért érkezik mindenki, hogy reklámozza legújabb filmjét/könyvét/lemezét. Ám az embertelenül csípős csiliszószok felborítják az évtizedek alatt bejáratott rutint, és egészen váratlan reakciókat váltanak ki a szórakoztatóipar sokat látott nagyágyúiból is. Van, aki a tizedik csirkeszárnynál már nem csak sablonválaszt képtelen adni, de megszólalni se nagyon tud – a kérdést többször meg kell ismételni, hogy egyáltalán eljusson a csili ködén keresztül a tudatáig, mire is kíváncsi a műsorvezető.
Ez a játékos kínzás egyrészt pokoli vicces tud lenni, másrészt van emelkedettebb dramaturgiai funkciója is: az önként vállalt szenvedés egyfajta zsigeri őszinteséget kényszerít ki az önvédelemre berendezkedett szereplőkből. A sztárok ebben a helyzetben emberibbé válnak, ami érthető: egy köpőtál fölé görnyedve vagy az orron át felszippantott hideg tejjel gargalizálva sokkal könnyebb rájuk földi halandóként tekinteni, mint amikor magabiztos mosollyal és tökéletes sminkben mondanak fel előre egyeztetett anekdotákat egy eleve mesterkélt interjúhelyzetben.
Mindenki olyan műsort akar csinálni, amiből kiderül, milyen lenne sörözni egyet az adott interjúalannyal, de mindenki szép sorra elbukik ebben. Nekünk véletlenül összejött, ráadásul telitalálat lett a dolog
– mondta Sean Evans, aki egyszer úgy fogalmazta meg eredeti szándékaikat, hogy hülye műsort szerettek volna csinálni okos embereknek.
Mad Dog és Mega Death
Az eredeti ötlet amúgy nem az ő fejéből pattant ki, hanem Christopher Schonbergeréből, aki a First We Feast című gasztro- és kulturális magazin főszerkesztője volt, és a 2010-es évek derekán jó érzékkel ismerte fel, hogy a YouTube és hasonló platformok felemelkedésével egyre nagyobb lesz az igény az internetes videókra. Így létrehozták a First We Feast YouTube-csatornáját, és elkezdtek szakmányban videós tartalmat gyártani. Schonberger egy nap odalépett a cégnél szövegíróként dolgozó Evanshez, hogy van egy eszelős műsorötlete, amit együtt megcsinálhatnának: ebből született meg a Hot Ones, ami a mai napig gondosan őrzi családias jellegét. Az alkotók bevallása szerint hat év után sem egy hatalmas stáb, hanem egy maroknyi csapat készíti a műsort, és a kezdeti szerény költségvetést tükröző puritán díszleten sem változtattak. Üzleti oldalról amúgy is jól ki van találva a dolog, hiszen a profitjuk nemcsak a reklámokból folyik be, hanem a merchandise-ból is. A szokásos bögréken és pulcsikon túl a termékkínálat természetes részét képezik saját márkás csiliszószaik, amiből önmagában évi 7–8 millió dolláros bevétel folyik be.
És ha már a szószoknál tartunk, a vendégek nem szimulálnak, tényleg minden joguk megvan rosszul lenni a műsorban. Már a szószok nevei is tiszteletet parancsolnak. Ki az, aki például félelem nélkül nyúlna egy üvegcse után, amin az áll, hogy
- Mad Dog,
- Scorpion Disco,
- Hell Fire Fear This,
- Pain is Good Louisiana Style,
- Blair’s Mega Death Sauce,
- Da’ Bomb Beyond Insanity,
- vagy Zombie Apocalypse Ghost Chili Sauce?
De ez persze csak a költészet része a dolognak, az általuk okozott fájdalom azonban számokban is mérhető. A paprikák erősségét bevett mértékegysége az úgynevezett Scoville-hőegység (SHU). Kiindulási alapként vegyük mondjuk a mindenki által ismert Erős Pistát, amelynek Scoville-értéke nagyjából 1000 SHU körül mozog, de a legerősebb magyar hegyes paprikák is alig haladják meg a 2500-at. Ezzel szemben Matt Damonéknak olyan szószokat kell enniük kamera előtt, amelyek több százezres, vagy akár milliós Scoville-értéket érnek el. Egy ilyen után tényleg nehéz lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik volt a legemlékezetesebb jelenet a Good Will Huntingból, vagy okosan értékelni a Netflix hatását a filmiparra, főleg ha közben véletlenül a szemedbe is dörzsölsz egy jó kis Zombie Apocalypse-et, ahogy az sok interjúalannyal megesik. Persze nem szabad megfeledkezni a csendben szenvedő Evans teljesítményéről sem, aki műsorvezetőként már túl van 232 epizódon. Ez ugyanis azt jelenti, hogy legalább ennyiszer ette végig vendégeivel a pokoli menüt. Néha azért neki is legördül egy-egy izzadságcsepp a homlokán, de általában kedélyes higgadtsággal kérdez tovább, ami kiváló ellenpontot nyújt a vendégek agóniájához.
A dolog épp azért nem válik unalmassá a hatodik év után sem, mert a csípősség jól kihozza az alkati különbségeket. Van, aki csendes eleganciával, már-már rezignáltan szenved, mint például Nick Offerman, más pedig rohangálva és/vagy állati üvöltésekkel ad hangot érzéseinek, mint Jack Black vagy Billie Eilish. Russell Brand spirituális oldalról közelíti meg a szószok okozta testen kívüli élményt, míg Gordon Ramsay a lehető legkarnálisabb képekben írja le, mit érez („Rohadj meg, Sean! Izzad minden testnyílásom”). Ricky Gervais magasról szarik a férfias kihívásra, és röhögve kiszáll félúton, míg Shia LaBeouf túlteljesít és csak azért is extra adag szószt önt mindegyik csirkeszárnyra, zokszó nélkül nyelve a könnyeit.
A Hot Onest az emeli ki ezek közül, hogy a szívatás itt puszta eszköz, nem pedig végcél. Alapvetően azt szolgálja, hogy izgalmas beszélgetés kerekedjen a dologból. Mert bármennyire forró is a helyzet, Sean egy pillanatra sem áll le a kérdezéssel, amíg végére nem értek a tíz csirkeszárnynak. Kérdései pedig a legtöbbször alapos felkészültségről tanúskodnak, kerülik a közhelyeket és sokszor kifejezetten elgondolkodtatók. Persze az egész műsornak alapvetően van egy könnyed hangvétele, tehát nem itt kell számítani a világsztárok nagy-nagy feltárulkozására és a legsúlyosabb témák megvitatására. Ám sokszor így is kifejezetten izgalmas témák kerülnek elő, az pedig olykor többet el árul egy híresség személyiségéről, hogyan próbálja megőrizni profizmusát az extrém terhelés alatt, mint az, hogy mit gondol a metoo mozgalomról. Senkit nem próbálnak megalázni, és az egészet őszinte kíváncsiság hajtja, így a bizarr műsorkoncepció hiába hasonlít első blikkre a fent említett realitykéhez, valójában sokkal magasabbra lő, és nem süllyed el a trash-ben.
A Hot Ones tulajdonképpen a tökéletes példa arra, hogy milyen lenne az, ha valaki nemcsak a kocsmában vagy füvezés közben traktálja a haverokat a hülye ötleteivel, amikkel szerinte egy valagnyi pénzt lehetne keresni, de kemény munkával valóra is váltja az egyiket…. és tényleg egy valagnyi pénzt keres belőle. Sean Evans mára a saját jogán is hírességnek számít, aki felismernek az utcán, Rolex csillog a karján, és az emlékezetes epizódjuk óta olykor Gordon Ramsayvel tűnik fel éttermekben.
A műsor fanatikus rajongótábora pedig a fociszurkolók keménymagját idézi. Nem pusztán aktívan és minden részletre kiterjedően kommentálják az epizódokat, de követeléseikkel alakítják is a műsormenetet – Keanu Reeves-t például régóta nagyon szeretnék a vendégek között látni – sőt, ilyen zavarba ejtő kegytárgyakkal is tisztelegnek kedvenc műsorvezetőjük előtt:
View this post on Instagram
