Nyugodtan terjeszd rólam, mekkora seggfej vagyok, sok sikert hozzá. De akkor is ki fogok mondani mindent, amit csak akarok
– válaszolta kaján mosollyal Ricky Gervais, amikor arról kérdezték egy interjúban, hogy érinti a poénjait gyakran követő felháborodás. És a harcedzett brit komikust tényleg nem nagyon lehet vádolni azzal, hogy óvatoskodna, vagy visszafogná magát a fellépései során. Az a típus, aki a vicceivel nem annyira a határokat feszegeti, inkább sörrel a kezében beül egy buldózerbe, hogy áthajtson a határkerítésen. Alaptétele ugyanis, hogy egy humorista számára nem léteznek érinthetetlen témák, sőt éppen a legszörnyűbb dolgokról a legfontosabb viccelődni, mert sokszor a humor segíthet szembenézni velük, vagy akár túllépni rajtuk. Nála egy poénban bármikor szóba kerülhet a holokauszt, a rákos gyerekek, a pedofília, a szexuális kisebbségek, a kövérség, Isten, Hitler, Jeffrey Epsein, a saját anyja temetése, vagy akár mindez egyszerre.
Azt ő is nyíltan vallja, hogy a komikus célja sosem lehet az eleve kiszolgáltatott emberek megszégyenítése, de szerinte a felhördülés sokszor abból fakad, hogy vannak, akik szeretnek egyből megsértődni ahelyett, hogy megértenék az iróniát. Mert Gervais szerint azt lenne fontos belátni, hogy egy vicc témája és célpontja nem feltétlenül ugyanaz. Amikor tehát érzéketlen dolgokat mond például a beteg kisgyerekekről a színpadon, akkor nem biztos, hogy őket akarja bántani, elképzelhető, hogy inkább épp az álszent hírességeket, egyben önmagát állítja pellengérre. Az irónia persze kockázatos műfaj, és a provokálni vágyó Gervais sem mindig találja el a tökéletes arányokat, így
Az egyik Golden Globe-gálán be is vallotta, mennyire megdöbbenti, hogy még mindig hívják őt Hollywoodba házigazdáskodni, amikor sorra kerülnek tiltólistára humoristák egy-egy régi, sértő tweet miatt. A rejtély egyetlen lehetséges megoldását abban látta, hogy a díjkiosztót szervező HFPA külföldi újságíró tagjai szerencsére nem tudnak angolul, így az ő Twitter-falát sem tudták elolvasni (és itt még viszonylag könnyen megúszták, mert percekkel később korrupt, vén rasszistáknak is nevezte az idén épp korrupciós és diszkriminációs botrányaival küszködő újságíró-szervezetet).
Gervais tehát elutasítja, hogy mások érzékenységi küszöbéhez igazítsa a poénjait, mert szerinte ez a szólásszabadság feladását jelentené. Szerinte eleve értelmetlen idegen emberek közösségi média posztjain háborogni, mert ez körülbelül olyan, mintha végigturnéznánk a világ összes nyilvános vécéjét, hogy elolvassuk a falakra írt obszcén megjegyzéseket, és dühöngjünk rajtuk. Szuperképessége tényleg az a flegmaság, amivel magasról leszarja, mások mit gondolnak róla. Úgy véli, hogy bárki bármikor dönthet úgy, hogy nem nézi, olvassa őt, kidobhatja akár a tévét az ablakon, de nem vonhatja kétségbe a többiek jogát arra, hogy kíváncsiak legyenek a mondandójára. Vagy ahogy ő összegezte egyszer álláspontját:
Attól, hogy sértve érzed magad, még nem feltétlenül van igazad.
Szekunder szégyen
A június 25-én a hatvanat betöltő Gervais a későn érők közé tartozott. Ez alatt nemcsak azt kell érteni, hogy kamaszkorát még nem a szórakoztatóipar csúcsain töltötte, de már negyvenéves is elmúlt, amikor befutott. Az azóta eltelt, reflektorfényben eltöltött húsz évet viszont eléggé kimaxolta. A nagy áttörést – és egyben a világhírt – a 2001-ben bemutatott kultikus szitkom, a The Office, vagyis A Hivatal hozta meg számára, amely divatot teremtett az áldokumentarista vígjátékok terén. A sorozat az irodai élet mindennapjait énekli meg, a kisrealizmust pusztító iróniával vegyítve – nem csoda, hogy nézők milliói találták meg nagyon könnyen az azonosulási pontot. Gervais itt bukkant rá későbbi állandó alkotótársára, Stephen Merchantre, akivel közösen találta ki, írta és rendezte az epizódokat. Gervais játszott is a sorozatban, ő alakította a kisszerű, szuperkínos, de mindig atyáskodó főnököt, David Brentet, aki született őstehetség abban, hogyan égesse be magát nyilvánosan.
Már A Hivatallal nyilvánvalóvá vált, hogy Gervais a szekunder szégyen Paganinije. A sorozat egyik védjegye az a formai megoldás, amikor a szereplők gátlástalanul belepillantanak a kamerába, némán sikoltva a tekintetükkel a nézőnek, hogy „Ugye te is látod, mennyire kínos ez a barom, és nekem minden egyes nap ezt kell hallgatnom…” Ezt a technikát nemcsak Gervais kamatoztatta a későbbi sorozataiban, de számos alkotó átvette tőle, mindenekelőtt A Hivatal nemzetközi remake-jei, amelyek számos országban elkészültek. A legismertebb az amerikai változat lett, amely a három évig futó eredetivel szemben nyolc évadot élt meg. Gervais számos alkalommal hangoztatta is, hogy az amerikai verzióban az ő szerepét átvevő Steve Carell mindent neki köszönhet, és éveken át minden nyilvános találkozásukkor eljátszották, hogy mennyire gyűlölik egymást ezért (közben ennek nyilvánvalóan az ellenkezője az igaz).
Inkább lement a kocsmába
Gervais többször elmondta, hogy igazából hálás, amiért későn futott csak be. Ezt nem érezte mindig így, amikor 41 évesen megkapta első BAFTA-díját A Hivatalért, arra panaszkodott barátnőjének, hogy „Basszus, ezt miért nem kezdtem el korábban, akkor már rég híres lehetnék”. Mire Jane azt felelte:
Mert nem lettél volna jó benne. Valódi életet kellett élned, hogy a valódi életről írhass és viccelődhess.
És Gervais belátta, hogy igaza van. Hiszen korábban tényleg csinált mindenfélét: tanult filozófiát, kertészkedett az egyetemen, melózott a vendéglátásban, igyekezett befutni egy New Wave-banda énekeseként, belekezdett vagy tizenkét regénybe, de végül mindig rájött, hogy az írás fárasztó, így végül inkább lement a kocsmába inni egyet. Ja, és persze dolgozott mindenféle irodákban hülye főnökök alatt, amely élményeiből aztán A Hivatalt is megírta.
Gervais szegény családba született, de mint mondta, ez nem tette boldogtalanná, mert csak felnőtt fejjel kezdte el tudatosítani az osztálykülönbségeket. Az első sikerei óta pedig a leggazdagabb komikusok egyike, és nem is próbál titkot csinálni abból, milyen jómódban él, és hogy fogalma sincs róla, mennyibe kerül egy kiló kenyér vagy egy doboz tej. Szerinte a közönség is értékeli az ilyen típusú őszinteséget, és inkább az bosszantja fel, amikor egy sztár megpróbál úgy tenni, mintha nem vesztette volna el a kapcsolatot a mindennapi valósággal. Gervais egyik nagy eredménye, hogy szapulhatja bármilyen keményen a hollywoodi elitet, a legnagyobb sztárok mégis sorban állnak, hogy vele dolgozva csinálhassanak hülyét magukból. Gyakorlatilag erre épült Futottak még… című sorozata, amelyben maga Gervais egy küszködő, londoni színészt játszott, aki statisztaszerepeken tengődik, és csak reménykedik, hogy egyszer végre bevágják egy jelenetét egy hollywoodi filmbe. Így találkozik a forgatásokon a saját magát alakító Kate Winslettel, Orlando Bloommal, Daniel Radcliffe-fel vagy épp Samuel L. Jacksonnal, és mindegyikükről kiderül, hogy mekkora genyók/idióták/álszentek/prosztók tudnak lenni valójában.
Fogjátok a díjatokat, és takarodjatok
Gervais 2010-től kezdve többször is a Golden Globe házigazdája lett, pedig ott aztán szintet lépett a verbális szőnyegbombázásban. Nemcsak a gálát szervező HFPA-t, de a jelen lévő sztárokat és a stúdiókat is a létező legkeményebb hangnemben bírálta és figurázta ki.
A sok csodálatos arcot elnézve, eszembe jut az a nagyszerű munka, amit idén végeztek – a plasztikai sebészek,
kezdte egyik évben a monológját, és ez még tényleg csak a laza bemelegítés volt, mielőtt rátért volna arra, hogy perverznek és drogfüggő söpredéknek nevezze az egybegyűlteket, poénkodjon Felicity Huffman börtönbüntetésén, az Apple-t, a Disney-t és más nagy stúdiókat pedig az Iszlám Államhoz hasonlítsa.
Ne tegyetek itt politikai állásfoglalásokat, nem vagytok abban a pozícióban, hogy kioktassátok bármiről a közönséget. Lövésetek sincs a való világról, a legtöbben kevesebb időt töltöttetek az iskolapadban, mint Greta Thunberg. Tehát ha esetleg nyertek, sétáljatok fel a színpadra, fogadjátok el a kis díjatokat, köszönjétek meg az ügynökötöknek és Istennek, aztán takarodjatok a francba
– tanácsolta például Hollywood krémjének, akik hol aggódva, hol szörnyülködve, hol hisztérikusan nevetve fogadták a poénjait. Becsületükre legyen mondva, hogy többen beleálltak a pofonokba. Johnny Depp például hiába kapott Az utazó című (rettenetes) filmjéért sokat Gervaistől 2011-ben, még abban az évben felbukkant a humorista Life’s Too Short című szitkomjában, hogy pökhendi és sértődött pöcsfejként mondja a képébe, milyen dehonesztáló vicceket szoktak írni róla Angelina Jolie-val és Brad Pitt-tel. Ehhez a sorozathoz kötődik a filmtörténet egyik legviccesebb cameója is: mikor Liam Neeson kopogtat Gervaisék ajtaján, hogy szeretné magát kipróbálni az improvizatív komédiában, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egyáltalán nincs humorérzéke, fenyegető tekintete annál inkább.
Gervais a mai napig azt csinálja, amihez épp kedve van. Ha nem épp a Golden Globe-on trollkodik, akkor standupol, gyerekkönyvet ír, vagy filmet, sorozatot forgat. Legutóbbi szitkomja, az After Life már a Netflixen debütált, és mindkét évadával a legnézettebb brit sorozattá vált a streamingszolgáltatón. A fekete humor itt sem hiányzik, hiszen Gervais egy kisvárosi újságírót játszik, aki rákos felesége halála után nem látja további értelmét az életnek, arra készül, hogy öngyilkos lesz, a környezete pedig próbálja lebeszélni erről.
Miközben láthatóan kőkeményen dolgozik, az évek során millió dolláros brandet épített fel magának arra, hogy ő az, aki mindent leszar, és senkit nem tisztel. Ennek a flegmaságnak emblematikus összegzése az a reklám, amelyben nem is próbálja leplezni megvetését a megrendelő iránt: egy kanapén ülve beszél arról, hogy az Optus nevű ausztrál telekommunikációs cég egy valagnyi pénzt fizetett neki azért, hogy szerepeljen ebben a hirdetésben, és próbálták rávenni, hogy mondjon szép dolgokat róluk. Erre nem volt hajlandó, mire vissza akarták kérni a pénzt, de ő addigra már elköltötte, úgyhogy így jártak. Az önironikus marketing félperces csúcsterméke, nem csoda, hogy hatalmas sikert aratott Ausztráliában. Köszöntsük tehát ezzel a kis gyöngyszemmel Ricky Gervaist a hatvanadik szülinapján – nem mintha egy pillanatra is érdekelné.
