A „teniszes társaság”: így hívták maguk között a baráti társaságukat azok a pesti és főként budai lányok és fiatalasszonyok, akik az úri sporton kívül sokat eveztek, kirándultak, még az autóvezetéssel is megismerkedtek a harmincas években. Közülük ketten, a fiatal rajz- és művészettörténet-tanárnő, Cs. Horváth Lilian és a frissen férjezett Gellért Emma határozta el, hogy a spórolt pénzükből telket vásárolnak valahol a város közelében. A Balaton drága lett volna nekik, a Dunakanyar felkapottabb részei is meghaladták a lehetőségeiket, de éppen ekkor kezdték parcellázni a Szentendrei-szigeten Pócsmegyer határában az addig beépítetlen Nagy-Duna melletti partszakaszt, ami éppen ideálisnak tűnt.
Surányi Miklós pócsmegyeri földbirtokos, a Felsőgöddel szemközti révállomás tulajdonosa kezdte a földjeit üdülőtelekként értékesíteni alig 25 kilométerre a fővárostól – az új üdülőtelep tehát a földbirtokosról kapta másodlagosan képzett nevét. A prospektusok a hegyek mögötti naplementével, ártéri erdővel, egy megelőlegezett dunai fürdő-, napozó- és csónakázóparadicsommal ígéretesnek tűntek, és a kis parcellák megfizethetők voltak a kisebb keresetű polgároknak, tisztviselőknek – akár még egy iskolai tanárnőnek is.
A középiskolai tanárnő Lilian és tanítónői végzettségű testvére, Anna még otthon élt a Mátyás téri bérházban, melynek az édesapja, az országos hitelszövetkezetet szervező Csepregi Horváth János ügyvéd volt a tulajdonosa, Lilian pedig havi ötven pengő kosztpénzt adott haza. Így maradt szenvedélyére, a népi tárgyak gyűjtése mellett egy olcsóbb, nem vízparti telek megvásárlására is.
A két, egymást egész életükben kenyeres pajtásnak hívó barátnő szomszédos telkeket keresett, amiket egybe nyitva két házat építhetnek. Emma férje, Péchy László építész vállalta a tervezést és az építkezés irányítását. Lászlóék nyárfákat, Lilian pedig fenyőket szeretett volna a kertbe, és hamarosan meg is találták a surányi telepen azt, amit kerestek: az egyik részen még a homok megkötésére a filoxérajárvány után ültetett feketefenyőkkel, a másikon fehér törzsű nyáróriásokkal.
Az 1937 nyarán megvásárolt telkeken – a teljes vételár: 1690 pengő és 50 fillér – gyors építkezésbe fogtak: július végén adásvételi szerződés, októberben pedig Lilian már saját kézzel véste saját háza tornácgerendájára a feliratot: MUNKA UTÁN ÉDES A NYUGALOM.
Lilian és László is szívesen fotózott – a tanárnő egy dobozalakú, strapabíró Box-Tengorral, az építész egy 6×6-os képeket készítő modernebb géppel –, így az építkezés és a ház későbbi évtizedei is jól dokumentáltak. Lilian családjában a házról szóló fotóalbumot később is nagy becsben tartották – ahogy maga a saját pénzen épített surányi ház is a tanárnő büszkesége maradt élete végéig, és ma is a család pihenőhelye. Lilian lánya, a néprajzkutató Horváth Terézia nem csak Surány helytörténetét írta meg, de ennek a nyaralónak a néprajzi leírását is elvégezte.
Stílusával, berendezésével a víkendház a harmincas években divatos folklorizmust képviseli. A telket még meg sem vette Cs. Horváth Lilian, de testvérét és őt is az foglalkoztatta legerősebben, hogyan kerülnek majd eredeti parasztbútorok a nyaralóba. A Horváth lányoknak otthon több ezres gyűjteménye volt néprajzi tárgyakból. Falusi kézművestárgyak vásárokból és népművészeti boltokból, erdélyi magyar és szász darabok, sokác textíliák, de Lilian is tanult csipkeverést, népi motívumokkal szőnyeget csomózott a rajzakadémián, „magyar bálba” pedig kalotaszegi ruhában járt.
Az építő Péchy László is a „magyar szellem” jegyében alkotott, és ennek felelt meg a szorosan egymás mellé épült, népi fedeles kapuval összekötött két ház, sokak szerint Surány leszebbjei. A népies jegyeket az erdélyi-hegyvidéki stílusú meredek tető, az egyenes oromfal és téglapilléres tornác jelenítette meg, de a házak belül a polgári igényeknek feleltek meg. Van bennük a paraszti házakból ismerős falfülke, de a terveken C betűvel jelölt closed, vagyis klozett, vízöblítéses vécé is – igaz, a tartályt még a kútról hozott vízzel kellett reggelente feltölteni.
A bútorokat méretre helyben készítette egy asztalos, a terveket a téli estéken Horváth Lilian rajzolgatta. Követte a magyar paraszti lakóhelyiségek hagyományos átlós elrendezését: egyik sarokba kemence került, a szemben lévőbe asztal sarokpaddal, de a parasztos rongyszőnyeget már polgáriasan a másik átló irányába terítette; a közbülső helyekre ládák kerültek. Mutatósabb festett tulipánosak helyett inkább a régiesebb ácsolt típusból – a petróleumos viharlámpákkal megvilágított muskátlis ház egyébként is a puritánabb, kevésbé harsány ízlést tükrözi: sok, de nem tarka hímzésű szőttes, a történeti Magyarország különböző tájairól származó cserépedények. A tulajdonos „a házát nem az akkor divatos, polgári igényekhez idomított, úgynevezett magyaros tárgyakkal töltötte meg, hanem javarészt a paraszti használatból kiemelt, eredeti népművészeti vagy azokból alakított darabokkal látta el mértéktartóan, amelyeket tervszerűen válogatott, és fő vonalaiban a hagyományos paraszti berendezés elvei alapján komponált össze az általa tervezett népies bútorokkal” – foglalja össze a surányi néprajzi leírás.
A Szentendrei-szigeten lévő telepen nagyobbrészt pesti értelmiségi családok építkeztek, a víkendezés itt egyszerű volt: ki vonattal Gödre, onnan gyalog vagy a részeges (háta mögött csak pálinkásnak hívott) Márinkás fuvarossal ki a komphoz, ami a szigeten Kern Márton „Surányi csárdájánál” kötött ki. Ez nemcsak evezőspihenő és egyszerű panzió volt; rendes konyha híján – a házban csak egy petróleumfőző volt – innen hozatták házhoz a nyaralók az ebédet is. Ezt Horváthéknál akár a népies nádfedél alatt, a kerti lugasban is el lehetett költeni, különben a vendégekkel főleg a kerti fekvőszékekbe, „lígestúlokba” ültek ki „lígézni”.
Lilian kétszemélyesre tervezett kis háza idővel jócskán megtelt: apja, nővére, majd házassága után a férje és a kislányuk is sok időt töltött itt. 1944-ben a bombázások elől a család fél évre teljesen ki is költözött, és vitték magukkal otthonról a két cselédet is, a felnőttekét és a Borsodból elszármazott elvált „tantét”, akinek elvileg németül is kellett tanítania a gyereket. 1945 után aztán a házat betörők fosztották ki, a családtól az államosításoknál elvették a józsefvárosi bérházat, és addigra az ügyvéd apa és az iskolaigazgató férj is meghalt, így a nők egymásra maradtak. Surányba azóta a villanyt és a vizet is bevezették, palackos gáztűzhelyen főznek, villanybojler vizében fürdenek az ülőkádban, de a ház most is az építtetők leszármazottaié.
„A háború után 12 nyáron végig kint voltunk, de később is sokat jártunk ki, és rengeteget nézegettük ezeket a képeket. Édesanyám nagyon szorosan kötődött a házhoz, mindig, amikor elmentünk, megsimogatta a falait, keresztet vetett rá, szinte elbúcsúzott tőle” – emlékszik Balogh Jánosné dr. Horváth Terézia. Surány most is egy sajátos atmoszférájú üdülőtelep, igaz, sokat is változott: a harmincas években érkezett víkendesek után ma már több az állandó lakosa, mint az anyaközség Pócsmegyernek, ahová közigazgatásilag tartozik. Pestre, Vácra menetrend szerinti hajó már nincsen, a nagy többség autóval jár, rendes kielboattal is kevesebben eveznek, na és a csárda is régen megszűnt – egy ideig még népdalokat énekeltek időnként a kerítésén a kamasz fiúk-lányok, aztán az is kidőlt, és spontán dúdolt népdalt is ritkábban hallani. A surányi feketefenyők, amelyek miatt a barátnők annak idején kiválasztották a telket, ma is állnak.
Balogh Jánosné dr. Horváth Terézia fényképei hamarosan elérhetők lesznek a Fortepan oldalán is.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/olvasoi-levelek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
