Kallos Bea / MTI
Kultúra

Réz András: Örök, érzéki jelenlét – Törőcsik Mari halálára

„Mari úgy lép át a csitriszerepekből az anyaszerepekbe, hogy semmit nem veszít átütő fizikai, érzéki jelenlétéből. És nem néz vissza. Nem veszi elő a régi fogásait, nem idézi önmagát” – írja a filmesztéta a 85 évesen elhunyt színészlegendáról.

Nem ismertem közelebbről. Egyetlen alkalommal beszélgettem vele hosszabban. 2008-ban, amikor Páger-díjas lett. Ott ültünk a makói Hagymaház színpadán. A nézőtér csurig. Idegesen toporogtam. Nem vagyok én riporter vagy talkshow-man. És bocs, de a Mari mégis csak egy fogalom, egy ikon. Meg aztán a jelenlévők rohadtul nem kíváncsiak rám. Ők a díjazott kedvéért jöttek el. És ezek a beszélgetések hol ilyenek, hol meg olyanok voltak. Nem tudtam, mire számítsak. Aztán jött a Mari. És átkozottul jól kezelte ezt a helyzetet. Érzékenyen és elegánsan. Egyszerre volt ünnepelt, imádott színészkirálynő, közvetlen beszélgetőpartner, és mindvégig tudta, hogy ez egy speciális előadás, hogy a nézőknek jár valami, amit hazavihetnek magukkal. Olyan üzenetféleség vagy mi az ördög. Jelen volt.

2012. január 30. hétfő. Este, fél hét körül. A MÜPA egy kisebb terme előtt fent említett úr toporog. (Én.) Idegesen járkál. Néha megkérdezi, hány jegy ment el. Hétkor kezdődik a Fábri Zoltán-sorozat, és aggódik. Az első film a Körhinta. Mindenki látta. Aki nem moziban, az tévében. Már mindent megírtak, elmondtak róla. Aztán amikor már elkezdenek jönni a nézők, azon idegel, mit kezdenek ezek a jóravaló népek egy akkor ötvenhét esztendős filmmel. Élmény lesz-e számukra vagy csupán tiszteletteljes főhajtás? Lesz-e kedvük beszélgetni róla? Meg ilyesmi. Elkezdődik a film. Egy perc sem telik el, és a sokat próbált filmesztéta rádöbben, hogy sem a film, sem a Mari nem öregedett meg. A vásári sokadalomban ugyanis megjelenik egy bombázó. Azt kérdi: „Esztrád?”. És egy másodperc alatt túlragyogja az összes maskarát, mutatványost és csepűrágót. Tudom, áhítattal kellene néznem, hiszen Törőcsik Mari élő halhatatlan, de nem megy. Mari szexi, tele van élettel, sugárzik.

A rákövetkező hetekben a filmjeire vadásztam a világhálón. (Ön)kritikai újranézés. Hiszen – mint sokan mások – én is hajlamossá váltam arra, hogy Törőcsik Marit ikonnak, a színművészet nagyasszonyának tekintsem. És ezzel az a feneség, hogy a fogalommá vált színművész valamelyest testetlenné, éterivé válik. A fizikai, érzéki jelenlétéről már-már illetlenség lenne beszélni. (Zavarban vagyok, mert ma már talán politikailag sem korrekt ilyesmit szóba hozni. Elnézést.) Pedig talán nem haszontalan. Szóval, hogy a sztár-képmásba szeretsz-e bele a moziban ülve vagy egy élő, vibráló teremtésbe…

És jött a binge watching, a zsinórban nézés: a Vasvirág, az Édes Anna, a Kölyök, a Két emelet boldogság, az Elveszett paradicsom… – nem sorolom. Hol ilyen, hol olyan filmek. És az az érzés, hogy Mari mindig intenzíven jelen van. És ez a jelenlét azért figyelemre méltó, mert korai filmjeiben a partnerei sokszor még „a színpadról jönnek”. Néha picit túlmozogják, néha egy cseppet deklamálnak. (Ez amúgy a korabeli nézőket a legkevésbé sem zavarta.) Mari viszont tudja/érzi, hogy a moziban ülő néző mást lát, mint a színház közönsége. És Mari esetében nem pusztán valamiféle őstehetség spontán kisugárzásáról van szó, hanem kimunkált karakterekről. A hetvenes évekre – Szeressétek Ódor Emíliát, Szerelem, Prés, Szerelmem, Elektra és természetesen a Déryné, hol van – a játéka roppant összetetté válik. Ez, persze, annak is köszönhető, hogy a rendezők egyre bonyolultabb karakterekbe öltöztetik. De Mari úgy lép át a csitriszerepekből az anyaszerepekbe, hogy semmit nem veszít átütő fizikai, érzéki jelenlétéből. És nem néz vissza. Nem veszi elő a régi fogásait, nem idézi önmagát. Változik a testnyelve, mozgásának a dinamikája, a beszédtempója. Nem lehet parodizálni. Értsd: nem lehet beskatulyázni.

Aztán a nyolcvanas-kilencvenes években elérkezik a nagymamaszerepekhez – Szamárköhögés, A hecc, Hosszú alkony. Piszok jól csinálja. Egy pillanatra sem zuhan bele az öregedő színművészek csapdájába. Hogy ez micsoda? Pontosan ismeri mindenki azt, amikor a sztárrá vált színész ősz hajjal, megváltozott testi mivoltában abból építi a karaktert – aki volt. Na, a Mari nem ilyen. A színpadon sem. (Bár ezt nálam értőbbek fogják majd elmesélni.) Folyamatosan építi önmagát. A Swing Emmije vagy az Aurora Borealis Máriája nem emlékezés vagy felidézés. Mari jelen van. És kész.

Törőcsik Mari esetében hat évtizedes művészeti jelenlétről beszélünk. Olyasmiről, ami nem biztos, hogy megadatik Digitália művészeinek, polgárainak. Meg az sem biztos, hogy mindenki tud élni ezzel a lehetőséggel, és az sem, hogy nyomot hagy. Meg semmi sem. Maradjunk abban, hogy a toporgó úr nem tud nekrológot írni. Meg nem is nagyon akar. Az elmúlt esztendő elvette a halál méltóságát. Kampányüzenetté, a marketing tárgyává tette. Fogalmazzunk egyszerűen: Törőcsik Mari nem lép többé színpadra. És hiányozni fog. De a mozibubusok számára van, létezik. Százhetven-egynéhány mozgóképben van jelen.

És újra meg újra beleszeretünk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.