Előző regénye is kemény témát választott, és a nemrég megjelent Városi rókák sem lett éppenséggel könnyed nyári limonádé: a kisgyerekes mindennapokba minden jólét mellett is beletört Klára, a gyerekét otthon hagyva külföldön dolgozó Andi és a prostitúcióra kényszerített Timi sorsa fonódott össze benne.
De jó a vége! Kerülni akartam az olyan befejezést, ami nyitott, vagy a szereplőnek nem a lehető legjobban alakul a sorsa. Valahogy úgy voltam vele, itt vannak ezek a nők, akikkel borzasztó dolgok történnek, de túlélők lesznek, és nem áldozatok.
De közben azért ez a happy end nem olyan egyértelmű: a külföldön dolgozó anya hazakerül ugyan, de mi garantálja, hogy hamarosan ne kényszerülne rá megint, hogy otthon hagyja kisfiát a megélhetésért? Vagy hogy a traumái után a testvére összeszedi-e magát valaha?
Semmi sem garantálja. Timi története azzal ér véget, hogy kiszakítják a prostitúcióból, megmentik ők. Mehet vissza a normális életbe, mondhatnánk, de nem tud, mert annyira traumatizált, hogy a „normális”, a régi élet szinte elérhetetlen számára. Ahol az én regényem véget ér, kezdődhetne egy új arról, hogy képes ennyi borzalom után felépülni, összeszedni magát, gyógyulni. A prostitúcióból szabadult nők és férfiak nagy része komoly testi panaszokról számol be, nőgyógyászati-urológiai problémáik vannak. Egy civil szervezet önkéntese mesélte, hogy az egyik kimenekített lány hetekig nem bírt járni, mert a fogva tartói napi harminc-negyven kuncsaftot küldtek hozzá, kifordult a lába, meghúzódtak az ízületei.
Hogyan fogant meg ennek a történetnek az ötlete?
Másfél éve költöztünk ki Brüsszelbe, és azelőtt már kint töltöttünk pár hónapot. Három kicsi gyerekem van, így főleg a játszótéren ismerkedtem más anyukákkal. És ők voltak azok, akikből Klára lett a regényemben: a feleség, akinek a férje fontos munkát végez, korán indul, későn érkezik a munkából, így egyedül marad a gyerekekkel, háztartás körüli feladatokkal. Ilyen történeteket hallottam újra és újra. Egyetemet végzett, okos nők, otthon vállalkozásuk volt, munkájuk, aztán a férjük kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot Brüsszelben, így kiköltözött a család, a férj dolgozik, a feleség pedig ott áll a lakásban a gyerekeivel, és fel kell találnia magát, el kell látni a gyerekeket, egyedül van mindenre, valaha hasznos eleme volt a társadalomnak, a mostani életében viszont csak egy árnyék. Ez is egy fájdalmas női sors, és ezzel foglalkozni akartam. Aztán jöttek a lezárások, így összeszedtem az évek óta gyűjtögetett jegyzeteimet, és nekifogtam az írásnak, mert a bizonytalanságban így tudtam elhajtani a „mi lesz velünk?” kérdéseket: meg kell írnom a regényt, ezt tűztem ki célul, ez mentett meg tavaly tavasszal. És régóta terveztem azt is, hogy prostituált-történetet írok, a kelet-szlovákiai, kelet-magyarországi létről is írni akartam. Ott egyáltalán nem ritka, hogy a nők otthon hagyják a gyerekeiket, hogy nyugatra menjenek dolgozni, és hazaküldik a pénzt, már rendes háttérszervek is működnek erre: szinte menetrend szerint jár a minibusz. Ezek nagyon fájdalmas dolgok, hogy egy anya nincs karácsonykor a gyerekével, meg hogy a fele életéből kimarad. Egészen kicsi gyerekeket is otthon hagynak sokszor, vagy problémás kamasz gyerekeket, mert egyszerűen muszáj. És ezen kívül még Brüsszelt is fel akartam térképezni magyar szemmel, a kivándorolt magyarok világát. Itt vannak az ’56-osok, az eurokraták, diplomaták, az újak, a régiek, a gazdagok és az őket kiszolgáló személyzet. Teljesen „magyarul” lehet itt élni: magyar vízszerelő, magyar költöztető cég, magyar fodrász, magyar műkörmös, magyar tagozatú iskola, magyar boltok. Van ismerősünk, aki tizenöt éve él itt, és csak magyarul beszél. Nem is kell neki máshogy – tökéletesen boldogul így is, autószerelő, és főleg magyarok járnak hozzá. És ez nem Brüsszel-specifikus, mert vannak ismerőseink más európai nagyvárosokból, és ott ugyanez a helyzet. Kicsit „világ a világban” helyzet ez, ezt akartam megmutatni, és ennek a fenti meg a lenti részét, és azt, hogy ha nő vagy, akkor fent is közel ugyanolyan kiszolgáltatott tudsz lenni.
Ismerősek ezek a nőalakok: aki járt már Kelet-Magyarországon, az tucatjával látott már olyan nőket, akik otthonuktól, gyerekeiktől távol kapnak csak állást. Az is nagyon is létező szintje a szegénységnek, amikor egy fiatal nőnek néhány plázás ruhadarab már olyan lenyűgöző ajándék, hogy azzal simán magához láncolja egy veszélyes férfi. Magányos, depressziós kisgyerekes anyukákat is láttunk már bőven. De ezek a nők mégsem szoktak regényhősök lenni. Cél volt, hogy láthatatlan figurákat emeljen be a reflektorfénybe?
Prostituált-történeteket ismerünk – a férfi szemszögéből. A világirodalom remekei tele vannak olyan történetekkel, hogy a férfi, amikor kicsit elveszíti az útját, elmegy egy prostituálthoz – így ezek a nők belekerülnek az irodalomba, de valahogy romantizálva, vagy úgy, hogy a férfi bajára ők a gyógyír, ami teljesen egyoldalú megközelítés. Gondoltam, mutassuk meg, mit él át az a nő. Millió statisztika létezik arról, hogy a férfitársadalom jó része vagy járt, vagy legalább egyszer már volt, vagy aktívan, gyakran jár prostituálthoz. Nem lenne prostituált, ha nem lenne kereslet rá. És ez az egész normalizálva van, még művész körökben is, elmegy prostihoz, és az rendben van, mert úgy vesszük, hogy az ő bohém lelkének ez kell – a legénybúcsús kultúráról, vagy a céges bulikról ne is beszéljünk. És ki van a másik oldalon? A minap egy taxissal utaztam, és arra terelődött a szó, hogy mivel foglalkozom, mondtam, hogy az utolsó könyvem prostituáltakról szólt. Mire ő arról kezdett beszélni, hogy ezek azok a nők, akiknek ez a hobbijuk, azért csinálják, mert annyira szeretik a szexet, és nekik sosem elég. És el kellett magyarázni, hogy ez nem teljesen így működik a valóságban, hogy egy prostituáltnak ez nem jó, neki ez nem a hobbija, hanem a munkája, amit azért végez, mert kiszolgáltatott, mert nem volt jobb, mert belekényszerítették. Mert egyszerűen nincs kapcsolata a saját testével, mert már ötéves korában abuzálták, és tizenhárom éves korától az összes unokatesója megerőszakolja, mondván tizenhat éves korától úgyis kinn fog állni az utcasarkon – ez a valóság, és nem az, hogy ezek a szép lányok ott ülnek, és alig várják az idősödő, kopaszodó, pocakos férfiakat. Akik elhiszik, hogy fú, ők milyen jó pasik, mert a prosti visszamosolyog rájuk – és úgy kell neki elmagyarázni, hogy azért mosolyog, mert kell a pénz, mert a stricijei belekényszerítették egy ilyen helyzetbe.
Érdekes egyébként az is, hogy a szexmunka megítélése mennyire nem egyértelmű, és ehhez nem kell még csak egy efféle taxisofőrnek sem lenni, a feminizmusban is létezik a SWERF irányzat, amely kizárja a szexmunkásokat a női jogvédelem köréből.
A szóhasználat is más: prostituált vagy szexmunkás? Akik azt mondják, hogy szexmunkások vannak, azzal ők azt mondják, hogy ez egy munka, amióta világ a világ, ez van, ez ellen hiába küzdenek, és ha illegalitásba kergetik őket, akkor még kiszolgáltatottabbá válnak. Szerintük el kell fogadni, és megteremteni ezeknek a nőknek a munkavégzés feltételeit, járjanak orvoshoz, fizessenek adót. A másik vonulat szerint pedig nem szexmunka, hanem prostitúció van, mert az nem munka, hanem kizsákmányolás, és a nagy kérdés az, hogy ezt hogy lehet megszüntetni. A történetek nagy része úgy indul, hogy a stricik behálózzák a fiatal lányokat a leszakadó régiókban, függő viszony alakul ki közöttük, ezek a lányok általában diszfunkcionális családból származnak, gyakran éhesek és hálásak minden kedves szóért. Ezek a férfiak meg elhitetik velük, hogy „te vagy az én barátnőm, én téged nagyon szeretlek, és ha szeretsz, akkor megteszed, és lefekszel ezzel vagy azzal, hiszen tudod, hogy én mennyi mindent megadtam neked, etetem a szüleidet, küldünk haza nekik pénzt, és te meg erre se vagy képes”. Ezek nagyon erősen zsaroló, bántalmazó viszonyok, és kívülről nehéz megérteni, hogy miért nem lép le, ha le tudna. Az is biztos, hogy a kuncsaftokból bejövő pénz nagy része nem a lányokhoz kerül – nekik nagyon kevés jut, morzsák csupán. Ők eszközök, tárgyak, haszonélvezeti cikkek, akikből nagyon sokan nagyon jól élnek. Nagyon sok esetben előfordul az is, hogy ezek a lányok, ha kiszabadulnak a prostitúcióból, megmentik őket, nem hazamennek, hanem védett házba kerülnek, ahol muszáj elrejtőzniük azok elől a férfiak elől, akik vissza akarják őket rabolni. Mert nagyon jellemző, hogy ezek a stricik ott vadásznak a falvak környékén, és amikor a lány hazaér, ők az elsők, akik lecsapnak rájuk.
Pár éve Munk Veronika Kéjutca című kötete kapcsán kaptam egy emlékezetes kommentet egy prostituálttól, aki büszkén írt arról, hogy ő igenis mennyire jó körülmények között dolgozik, és nem kell őket annyira sajnálni, mert nem mindenkinek olyan nagy szenvedés ez.
Ugyanakkor én emlékszem egy részre Munk Veronika könyvében, amikor arról írt, hogy amikor együtt buszozott azokkal a lányokkal, akik jártak ki dolgozni külföldre, akkor elhangzott egy olyan mondat az egyik lánytól, hogy indulás előtt már napokkal hányt. Tehát a teste jelzett, hogy hogy szorong, fél, retteg. És lehet, hogy közben arról beszél, hogy minden rendben van, és mennyire jól keres, megveheti magának az Armani parfümöt, de azért a teste jelzi, hogy az nem erre van behuzalozva. Nagyon sok prostituált mentálisan sérül. És akkor tegyük mindezek mellé azokat a kulturális hatásokat, hogy a prostitörténet az a Micsoda nő. Mindenki látta, karácsonykor háromszor levetítik, milyen gyönyörű nő, milyen jó neki, és milyen jóra fordul a sorsa a végén. Miközben nem ilyenek a prostituált-történetek, és döbbenet, hogy mi is ezerszer láthattuk, tudom csehül és részleteiben magyarul is fejből. Annak ellenére, hogy semmit nem mutatnak benne, nagyon károsnak tartom.
Más. Nem kell nagyon mélyre ásni, hogy találjunk közös pontokat a történet és az ön élete között: brüsszeli diplomatafeleségek, szlovákiai magyar nők – és ezen kívül is van két olyan dolog, amiről úgy éreztem, hogy erősen a saját élményeit fogalmazta meg. Az egyik az újságírás helyzetéről elhangzó, mérhetetlen szomorú megállapítások – semmit nem fizető médiumok, ingyen dolgozó bloggerek miatt ellehetetlenülő, pályaelhagyó újságírók –, a másik pedig az, ahogy a világmegváltó tervekkel Brüsszelbe megérkező ifjú diplomaták beletörnek a bürokráciába, és ugyanolyan megalkuvók lesznek, mint azok, akik ellen eredetileg küzdeni akartak.
Amikor megalkotok egy szereplőt, akkor felépítem az egész életét, kitalálom, mikor, hol született, milyen családból származik, hol dolgozik. Ezek nem feltétlenül kerülnek bele a regénybe, de fontos ahhoz, hogy a szereplő hiteles legyen. Klára újságíró volt a gyerekei megszületése előtt, a közeget, a miliőt ismerem, hiszen én is az voltam évekig. Volt egy olyan időszaka a felnőtté válásomnak, amikor háborús tudósító akartam lenni, és beszámolni arról, ami a konfliktuszónákban történik. A tudósítás viszont azóta teljesen átalakult, hiszen mindenkinek van mobiltelefonja, így sokkal közelibb felvételeket kapunk a helyszínen jelenlevőktől. Az a régi, romantikus elképzelés az újságírásról, ami Hemingway korában volt jellemző, de akár később, Christiane Amanpour munkájának fénykorában, már már nem létezik. Ma már az újságírók kevesebbet járnak terepre, többet töltenek a laptop előtt, adatok közt halászva. Régen sokkal nagyobb tekintélye volt az újságíróknak, míg ma, az álhírek korában az újságírótól az az első, amit megkérdeznek, hogy melyik nagyhatalom csicskája vagy. És az anyagi része is nagyon problémás: az újságírók utána olvasnak, felkészülnek, találkozókra járnak, belefeszülnek, hetekig a témában élnek, és aztán azt mondják, hogy húszezer forint. Miközben élni kell, jönnek a csekkek, a gyerekeknek be kell fizetni ezt-azt. Gergő, az egyik szereplő férje pedig csalódott diplomata, negyvenes éveire eljut oda, hogy keményen dolgozott évekig, és azt gondolta, hogy a világ legfontosabb munkáját végzi, hiszen fontos ügyekről tárgyal, ír jelentéseket, biztos benne, hogy ettől majd valami megváltozik. Ez nagyon sok munkakörben igaz, a hivatalnokoktól a diplomatákig: azt hiszi valamiről, hogy az tiszta és hasznos, aztán pár benne töltött év vagy évtized után kiábrándul.
Férje, Feledy Botond politológus révén kerültek Brüsszelbe. „Diplomatafeleségként” könnyedén lehetne olyan a sorsa, mint a regénybeli Klárának – mégsem ez van. Nem akarok az elcsépelt „hogyan fér bele a karrier három gyerek mellett”-kérdéssel élni, de azt gondolom, hogy mégis csak kell valami párkapcsolati erőfeszítés ahhoz, hogy egy nő anyaként is alkotó munkát végezzen, hogy a kapcsolat mindkét tagja egyénként is fenn maradjon a víz felett, mert azért még ma sem ez a tipikus.
A család és karrier kérdést mindig megkapom, Botond még sosem, alig várom, hogy egy interjúban egyszer ez nála is elhangozzon. Azt mindig el szoktam mondani, hogy ha nem találkozom Botonddal, akkor én szingli vagyok, és macskáim vannak, mert senki mással nem álltam volna össze. Nem kötöttünk kompromisszumot, szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk. Három kicsi gyereket nevelünk, együtt. Néha olyan, mintha céget menedzselnénk, óvoda, iskola, a kicsi még otthon van velünk. Ha egy fontos határidő előtt vagyok, akkor Botond az, aki felkel a gyerekekhez éjszaka, sőt, reggel ő csinál nekik reggelit, hogy én tudjak tovább aludni, és fordítva is így van, ha neki van ilyen időszaka, ha elutazik, akkor meg én viszem az egészet. Erősen támogatjuk egymás munkáját is, olvassuk, szerkesztjük egymás írásait, kikérjük a másik véleményét. Mind a ketten nagyon kapcsolódunk a gyerekekhez, ők a központ, de mégis néha én is, és a férjem is ki tudunk ebből nézni. Aztán persze vannak azok az időszakok, amikor csak a családról, az együtt töltött időről szól minden. Minden szakmai döntés előtt leülünk, átbeszéljük, hogy az mit jelent nekünk mint házastársaknak, mint családnak, kire milyen hatással lesz. Például az, hogy én most kiléptem a Libriből, és saját kiadót alapítottam, ezt is átbeszéltük. Nehéz a házassági, párkapcsolati dolgokról klisék nélkül beszélni, de biztos, hogy ha van egy társ, egy szerető család, akkor minden munkából adódó probléma könnyebben kezelhető. És az is biztos, hogy egy olyan kapcsolatban, ahol a férjem valamiféle rabszolgasorsba taszított volna, mint ahogy több ismerős férfi teszi, „anyukám, itt vannak neked a gyerekek, a háztartás, mit akarsz még?”, én befulladtam, és egy sort sem írtam volna soha. Nagyon sokszor látom azt, hogy sikeres barátnőimet, nőismerőseimet a férjeik abszolút lefelé nyomják. Volt olyan könyvbemutatóm, ahová a férjemmel együtt mentünk, és aztán ő volt a kasszás, ő árulta a könyveket – és volt olyan, aki erre azt mondta, hogy az ő férje ilyet soha nem tenne, mert úgy érezné, hogy degradáló. Botond reggel még az egyik tévének nyilatkozott, délután pedig az én könyveimet árulta. Köztünk nincs olyan méregetés, hogy kinek megy jobban a szekér, én a férjem minden sikerének iszonyatosan örülök, mert úgy érzem, hogy azokban a sikerekben én is benne vagyok, és azt gondolom, hogy ez fordítva is így van.
Ha már szóba jött: az utóhangban az is kiderült, hogy ön egy női témákkal foglalkozó könyvkiadót hozott létre. Miért akart saját kiadót?
Igazából azért, mert ez így egyszerűbb: én írom a könyvet, én adom ki, én adom el, pont. Ez így tiszta sor, nincsenek mögöttem más szereplők, meg ilyen-olyan emberek, akiknek a véleményét ki kell kérni, miközben egyébként nem érdekel a véleményük. A könyvkiadás is sokat változott: régen még igaz volt, hogy a „komoly” kiadók jó könyveket adtak ki, de ez ma már nem feltétlenül igaz. A „komoly” kiadók is adnak ki jó könyveket is, meg olvashatatlan, pocsék vacakokat is. Hogy melyik kiadó ad ki egy könyvet, milyen borítóval, hogy az aztán milyen sikerlistán, hányadik helyen szerepel, vagy melyik újságban, ki, milyen kritikát ír róla, az ma már nem jelent semmit. Én meg úgy gondoltam, hogy vannak már olvasóim, vannak olyan emberek, akiket érdekelnek a témáim, vagy tetszik nekik az, ahogy írok, akkor én hozzájuk akarok eljutni. Megnyitottam a webshopot, kiírtam a Facebookra, hogy elindult az előrendelés, és az olvasók rendeltek. Nyilván kellett hozzá A rendes lányok csendben sírnak sikere is, hogy Városi rókák összes példánya elfogyott pár hét alatt, a könyvesboltokba a második kiadás került. Pedig sokan mondták, hogy 2020-ban magánkiadásba menni abszolút érvágás, és a gyerekeim elől veszem el a tízóraipénzt – de bejött.
Az előző könyve, A rendes lányok csendben sírnak kapcsán felmerült a filmfeldolgozás ötlete is, ami egyelőre parkolópályán van, viszont a regény színpadi változatát a héten mutatják be a Vígszínházban. A darab megszületésének folyamatába mennyire folyt bele?
Kovács Krisztina, a Vígszínház fő dramaturgja volt az, aki bevitte a színházba a könyvet, és ő írta át színpadra, megbíztam az ő ízlésében, tudásában. Én írtam egy regényt, amiből készült egy színházi darab, ami egészen más műfaj. Ami működik a könyvben, az nem biztos, hogy működik színpadon is. A színpadon más szabályok érvényesek, az egy külön szakma, sok szakmabeli munkája kell ahhoz, hogy jó legyen a végeredmény. A regényem szereplői sok történetet mesélnek a könyvben, egyértelmű volt, hogy minden nem kerülhet bele a darabba, de nem akartam belebeszélni, pont ezért nem kértem el Krisztától a szövegkönyvet. Biztos voltam benne, hogy meglesz az íve, és benne lesznek a fontos dolgok. Az is bennem volt, hogy ez egy csallóközi történet, a Víg meg egy budapesti színház, és lehet, hogy ami Csallóközben egyértelmű utalás vagy poén, az Budapesten ez már nem menne át, ezért sem akartam belefolyni. A végeredmény nagyon jó lett, libabőrös voltam végig a főpróba alatt.
A darabról beszélve említette, hogy felmerült, hogy miért érdekelne bárkit húsz évvel ezelőtti nők nyomora – mit gondol, végül is miért szólt ekkorát az a könyv?
Az egyik oka az lehet, hogy ebben a maffiatörténetben Dunaszerdahelyen meg az egész csallóközi járásban nagyon sokan voltak érintettek, akik emiatt kíváncsiak voltak a regényre. A másik, hogy a maffiatörténetek általában a férfiak szemszögéből íródnak, az elkövetők szemszögéből. Azt, hogy női áldozatok mit tapasztaltak, hogyan élték ezt meg, arról nem nagyon ismerünk történeteket. Beszéltem olyan elkövetővel, aki maga is beállt a sorba, amikor többen erőszakoltak meg egy fiatal lányt, és ő azt mondta, hogy sokáig azt gondolta, hogy ez csak öt perc, és a regény után gondolkodott el rajta, hogy az a „csak öt perc” valójában mit is jelent az áldozatnak. De egyébként nincs konkrét válaszom, miért lett ennyire népszerű, a legmeglepőbb, amikor férfi mond olyat, hogy négyszer olvasta, ez mindig öröm, talán pont azért, mert sokáig engem a „női író, nőknek szóló irodalom” kategóriába próbáltak beletenni.
A Városi rókák a Piros Hó Kiadó, A rendes lányok csendben sírnak a Libri Kiadó gondozásában jelent meg, utóbbi színpadi adaptációja online, az Vígszínház streaming-felületén debütál, március 13-án.
