Nem a londoni fiúkkal nem szabad szexelni, te butus, hanem az amerikaiakkal! A londoni fiúkkal semmi gond!
– ez a rövidke okfejtés gyakorlatilag egy az egyben összefoglalja azt az emberéletekbe kerülő tájékozatlanságot és naivitást, ami az AIDS-járvány első éveit jellemezte. Először az orvosok sötétben tapogatózása, majd főként a képmutató kormányok által elmulasztott tömegtájékoztatás nyomán a korszak meleg közösségét – amely nem kizárólagosan, de a legnagyobb számban volt érintett a betegségben – gyakorlatilag tökéletesen védtelenül érte a kitörő járvány, mely olyan gyorsan tizedelte meg, hogy egész lakóközösségek váltak szinte lakatlanná. Persze a közösség viszonylag hamar kénytelen volt felelősséget vállalni és beletanulni a járvány valóságába, a T-sejtek száma hamar az alapszókincs részévé vált, és a megúszásra-túlélésre is kialakultak megoldások, ám az a rengeteg tényező, amire szükség lett volna a járvány megfékezéséhez, sokáig hiányzott.
Voltak persze mindenféle demonstrációk és polgári engedetlenségi megmozdulások, de a többségi társadalmat hidegen hagyta a dolog, ebben pedig nem kell olyan nagyon keresni a mélyen megbúvó homofóbiát. Sarkosan fogalmazva a többségi társadalmat tökéletesen hidegen hagyta, hogy a „buzeránsok” elkezdtek egymás után meghalni, mi több, nem kevesen voltak, akik egyenesen üdvözölték a dolgot. Egyes egyházi csoportok például nem késlekedtek, és isten jól megérdemelt büntetéseként aposztrofálták a bűnös életűekkel szemben. Hát, nagyjából erről mesél az It’s a Sin. (Van ugyan magyar cím, az Ez bűn, de a Pet Shop Boys-dalcímre való egyértelmű utalás miatt a cikkemben én az angol címet használom.)
A sorozat egy trend kezdetét jelezheti, ez ugyanis rövid időn belül a második olyan mainstream széria, mely nagy streaming-szolgáltatónál fut, így tömegekhez juthat el, és amely az AIDS-járvány hajnaláról mesél, ami akár jelezheti azt is, hogy most, harminc-negyven évvel a történtek után elkezdődött a történtek kollektív traumájának feldolgozása a szórakoztatóiparban. Mert ugyan az AIDS-ről már a kora ’90-es években is készültek filmek – kezdve mindjárt a két Oscar-díjas Philadelphiával – és azóta is időről időre beesik egy-egy, a témával foglalkozó alkotás, néhány egészen kiemelkedő is – Mielőtt meghaltam, Igaz szívvel –, ám ezek jellemzően egy-egy sorsot emeltek ki. Az AIDS tömegeket érintő voltáról kevesebb szó esett, és amikor esetleg mégis, akkor is inkább kisebb érdeklődést kiváltó rétegfilmekben (120 bpm), melyeket többnyire alig láttak többen, mint egy-egy LMBTQ-témájú filmfesztivál vendégköre. Így az, amikor a Netflix 2018 júniusában műsorára tűzte a Pózt, igazi mérföldkő volt.
A Póz messze nem tökéletes – nem egyszer a sziruposságig érzelgős, a dialógusok Ryan Murphy karrierjének legkevésbé életszerű sorai, és nem egy méretes lyuk tátong a történet szövetén is –, ám kétségkívül történelmi jelentőségű az LMBTQ-emberek reprezentációját tekintve, ugyanis amellett, hogy a ’80-as, ’90-es évek amerikai ballroom szcénájáról mesél, a karaktereket valóban nem-bináris, transz és egyéb LMBTQ-előadóművészek alakítják. És, minthogy a ballroomok világa – ez a magyar megfelelővel egyelőre nem rendelkező kifejezés azokat az LMBTQ-klubokat és az ott rendezett bulikat (ball=bál) jelöli, melyben a résztvevők különböző divat- és életérzés-kategóriákban vonulnak végig a kifutón – az LMBTQ, azon belül is hangsúlyosan a transz közösség világa, így a sorozat ezen világ valós problémáit járta körül.
A Pózban a HIV a mindennapok része, többen élnek vele, mint nélküle, nemigen van olyan tagja a közösségnek, akit ne érintene legalábbis közvetetten, és csak a jó sorson múlik, hogy kinél lesz belőle sorvasztó betegség, vagy sikerül háttérben tartani. Látjuk a kórházakban eleinte gyakorlatilag elfekvőként kezelt, rettegett, majd lassan, de biztosan tudással megtámogatott, és az intézményekben stabil ponttá váló AIDS-osztályokat, ahol egyre több a nem LMBTQ-beteg is, látjuk a társadalom közönyét, a hiányzó törvényeket, támogatási formákat, a stigmát. Meg szerencsére egy csomó mást is látunk, mert ha csak a nyomorúságot ábrázolná, akkor nem lenne ennyire élvezhető a sorozat: egy csapat szeretetre méltó fiatal és kevésbé fiatal boldogságkeresését megfejelve egy tisztességes adag önkifejezésen alapuló csodás szubkultúrával – mely azóta utat talált a mainstream popkultúrába, ennek pedig alighanem köze van ahhoz is, hogy a Póz vagy az It’s a Sin egyáltalán elkészülhetett.
Annak a folyamatnak a hatásait ugyanis nem szabad lebecsülni, ami történetesen Madonnával indult, konkrétan a Vogue című slágerével, mely elsőként húzta be az abszolút mainstreambe a ballroomok világát: a vogue, mint táncstílus ugyanis ezekből a klubokból származik. Ennek a folyamatnak ma egyértelműen a RuPaul’s Drag Race az abszolút éllovasa: a házigazda RuPaul – aki ugyan nem transznemű, de drag queen (idejétmúlt kifejezéssel transzvesztita előadóművész), mi több, a drag abszolút anyakirálynője – személyében is egész karrierje során a popkultúra felé húzta az LMBTQ-közösség világát, idén tizenharmadik évadját futó, fergeteges tehetségkutatója és annak spinoffjai pedig végképp helyet is kaptak ott.
Ezt szakmai díjak sora is bizonyítja, de ennél még fontosabb az a komoly szelet, amelyet a reality szereplői ma már némi ügyességgel kihasíthatnak a szórakoztatóipar tortájából: a Drag Race hatodik évadjának győztese, a komikus Bianca Del Rio például Wembley-méretű arénákat tölt meg, a Pózban is több egykori versenyző feltűnik, de a Shangela nevű fenomenális drag queen, szintén egykori Drag Race-versenyző szerepelt például a Lady Gaga-féle Csillag születikben is, aminél mainstreamebb mainstream nemigen létezik.
Miért fontos mindez cikkünk témáját, az It’s a Sint és az AIDS-járvány, mint társadalmi trauma feldolgozását tekintve? Azért, mert ez a mainstreamesedés kétségkívül szükséges volt ahhoz, hogy a közösségnek ezt az alapvető, meghatározó problémáját is elkezdje kitárgyalni a művészet: nem lenne ugyanis korrekt az, hogy a popkultúra boldogan felhasználja az LMBTQ-közösség kulturális teljesítményeit, de figyelmen kívül hagyja a traumáit. Nyilván a folyamatra legalább ilyen erős hatással voltak az LMBTQ -közösségben párhuzamosan zajló emberi jogi küzdelmek is Így érte el a jogegyenlőségért való küzdelem és a queer kultúra popkultúrába szivárgása, hogy az AIDS-járvány művészeti feldolgozása megkezdődjön – ennek része egyébként a Négy betű című kiváló, Pulitzer-döntős regény is, melynek magyar kötődéseiről a szerzővel készült interjúnkban esett szó, és szintén meg kell említeni, hogy David Simon Fülledt utcákjának utolsó évadában is fontos szerepet kapott a járvány korai időszaka.
Az It’s a Sin egyébként tipikus történeteket mesél el: a nagyvárosokba (itt Londonba, a Négy betűben Chicagóba, a Pózban New Yorkba) áramló vidéki LMBTQ-ifjak történeteit, akik szabadságra és elfogadásra, közösségre, szerelemre, szenvedélyre leltek távol a sokszor maradi, prűd, esetleg konkrétan homofób otthontól. A történet három fiatalt követ, akiknek az élete a fentieknek megfelelően épp nyílni, gazdagodni kezd – hogy aztán ezen az újonnan kiderült kék égen hamar sötét felhők gyülekezzenek, ahogy ez az új betegség terjedni kezd. Eleinte az orvostudomány tanácstalanságából, majd a félinformációkból és tévhitekből – és igen, a felelőtlenségből, önutálatból, önpusztításból – adódóan a betegség gyakorlatilag megállíthatatlanul terjedt, ez pedig a főhőseink életét is percről percre alakította át – kiét hogyan.
Ahogy az a valóságban is történt, ki szexuális önmegtartóztatással, ki monogámiával, ki carpe diem jellegű féktelen kalandozással reagált a tényre: minden egyes napon halálos betegség fenyegeti, és nem igazán látszik lehetőség az elkerülésére sem. Amit az It’s a Sin ugyanúgy csinál, mint a Póz, az a ragadós, csakazértis jókedv, a szeretetreméltó figurák, az érzelmi bevonódás és a fergeteges zenei aláfestés. Amiben viszont sokkal jobb, az a filmszakmai minőség: jobbak az alakítások, átgondoltabb és erősebb a forgatókönyv, életszerűbbek a karakterek és a dialógusok. (Ez talán nem is meglepő, ha tudjuk, hogy az alkotója az a Russell T Davies, aki a Doctor Who révén lett híres, de számos sorozatot készített már, utoljára az Évek alatt címűt.) Az It’s a Sin egyelőre mindössze öt epizódnyi minisorozatként létezik – az összes rész nézhető az HBO GO-n – és csak remélni tudjuk, hogy a streaming-háborúban, melyben a megrendelő HBO Max harcba küldte a sorozatot, újabb évadoknak is jut majd hely, ha már a két évadot megélt Póz is folytatódhat egy harmadik évaddal annak ellenére, hogy a második évad elég kerekre zárta a történetet. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy az eredendően is meglévő, manapság pedig kormányzati szinten táplált hazai homofóbia nyomán Magyarországon bármelyik említett sorozat az érintett szubkultúrán – és a többségi társadalom támogató csoportjain túl (vö. straight allies, „hetero szövetségesek”) – tömeges érdeklődésre tartana számot. De ha valaki mégis tenne egy lépést a látókör-szélesítés felé, vagy még inkább egyszerűen csak tanulna egyet s mást a közelmúlt társadalomtörténetéről – ami egy épp aktuálisan zajló világjárványban fokozottan érdekes –, annak csak ajánlani tudom ezt a két, velejéig életigenlő, katartikus sorozatot.
A Póz (értékelés 7/10) két évaddal a Netflixen, az It’s a Sin (értékelés: 8/10) egy évaddal az HBO GO-n nézhető.
