Kultúra

Egyelőre befürdött a Netflix a legnagyobb igazolásával

A streaming-robbanás királya és a tévézés legnagyobb hatalmú embere – többek között így emlegetik Ryan Murphyt, amióta 2018 elején rekordösszegű, 300 millió dolláros, ötéves szerződést kötött a Netflixszel. A többek között a Glee és az American Horror Story sorozatokkal nevet szerző, elképesztően termékeny Murphy ezzel a legértékesebb ember lett a sorozatiparban, ám eddigi netflixes produkcióival egyelőre nem sikerült megközelítenie korábbi sikereit, és ezen legfrissebb sorozata, a Ratched hűvös fogadtatása sem tudott változtatni.

Két és fél év telt el azóta, hogy a Netflix öt évre lekötötte Ryan Murphyt: azóta a streaming-óriás számos hasonló, exkluzív szerződést kötött alkotókkal, de a 300 millió dolláros értékhatárt egyik sem érte el, pedig olyan neveket sikerült megszerezni, mint a Trónok harcáért felelős David Benioff–D.B. Weiss páros, A koronát jegyző Peter Morgan, aztán Charlie Brooker (Black Mirror), Guillermo del Toro, vagy éppen európai alkotók is, mint a spanyol Alex Pina (A nagy pénzrablás), illetve Jantje Friese és Baran bo Odar (Dark), nem beszélve Harry hercegről és Meghan Markle-ról vagy az Obama-házaspárról. Egyiküket sem értékelte tehát olyan sokra a Netflix, mint Murphyt, arról azonban a cég hírhedten titkolózó természete miatt nincs érdemi információ, mennyire lehetnek elégedettek a vezetők a netflixes produkciók nézettségével. Ugyanakkor nehéz vitatni, hogy az utóbbi másfél év nem Ryan Murphy sorozatairól (azaz A politikusról, a Hollywoodról vagy a Ratchedről) szólt.

Murphy munkássága már korábban is erősen megosztotta a közvéleményt és a kritikusokat, de az tény, hogy rendkívül népszerű produkciók egész sorával jelentkezett a szerződést megelőző évtizedben, ráadásul több műfajban is kipróbálta magát. Bár a Netflix-szerződés – leginkább az összeg miatt – komoly feltűnést keltett, azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy Murphy az egyik legproduktívabb showrunner manapság, aki általában sikerre tud vinni minden projektet, amibe belevág.

Ugyanakkor az is igaz lehet, hogy az amerikai nézőkön kívül máshol már nem ennyire ismert Ryan Murphy munkássága, főleg, hogy Trónok harca vagy akár Breaking Bad szinten kultikus sorozat nem került ki a keze alól, még ha a Glee a fiatalabb korosztályokban rendkívül népszerű is volt egy időben. Ez azonban pont Murphy védjegye is: nem egyetlen nagy sikerprodukcióhoz kötelezi el magát, hanem párhuzamosan dolgozik folyamatosan több projekten is, és egy-két évadnál tovább nem is érdekelt egy sztoriban (így például a Glee kezét is elengedte a harmadik évadra, és másokra bízta az írást és a rendezést).

Ezért is tartják Murphyt a streaming-korszak ideális showrunner-sztárjának, hiszen pont passzol a minél több tartalmat minél gyorsabban filozófiához.

De hogyan lett Murphy hollywoodi újságíróból bő egy évtized alatt a sorozatipar nagyágyúja?

55 dollárból 300 millió

Ryan Murphy 1965-ben született Indianapolisban ír katolikus családban. Meghatározó fiatalkori élménye a szigorú, katolikus, munkásosztálybeli közeg, ahol természetes volt, hogy a gyerekeket időnként szíjjal verik, hát még, ha meleg is az illető, mint az Murphyről hamar kiderült. Nem csoda, hogy gyorsan elmenekült a városból, és mivel a filmes iskolát, ahová először jelentkezett, nem tudta volna finanszírozni, újságírást tanult, majd több próbálkozás után szabadúszóként kezdett dolgozni Los Angelesben számos magazinnak (ő azt mondja, 55 dollárral a zsebében érkezett Hollywoodba).

Murphy azonban nem érezte magát boldognak így, és végül írt egy forgatókönyvet, amit eladott Steven Spielbergnek. Ugyan a Miért nem lehetek Audrey Hepburn? című romantikus komédia végül nem készült el, Murphy már házon belül volt, és 1999-ben a WB nevű tinicsatornán indulhatott első tévés vállalkozása, a Popular című középiskolás vígjátéksorozat, mely két szezont ért meg. Nem volt ugyan siker, de megágyazott a következő sorozatának, amely már sokkal nagyobb visszhangot keltett: ez volt a plasztikai sebészeti klinikán játszódó Nip/Tuck (Kés/Alatt), mely az FX csatornán hét évadot ért meg, nagy nézettséget szerezve, és már megmutatta Murphy tehetségét a különféle zsánerek iránt, hiszen a sorozatban sokféle elem jelent meg a fekete komédiától a krimin át a kórházi drámáig.

Közben ugyan Murphy a filmforgatókönyv-írásba is belekóstolt, az igazi dobás csak ezután következett: ez volt a Glee – Sztárok leszünk! című musical tinivígjáték-sorozat, mely 2009-ben indult a Foxon, és végképp befuttatta Murphyt. A Glee nemcsak díjakat nyert és elkötelezett rajongótábort szerzett, de bátran foglalkozott szociális problémákkal is, és kívülállókat, melegeket, a társadalom egyéb számkivetettjeit állította a középpontba. Ez utóbbi aztán visszatérő téma lett Murphy munkásságában, aki azonban két évad után már szűknek érezte a középsulis kereteket, és ekkor indította el az American Horror Storyt, melynek formátuma,

az antológia-sorozat lehetővé tette, hogy ne kelljen elköteleződnie egy rétestésztaként húzódó sorozat mellett, és minden évad végén újrakezdhesse az építkezést.

American Horror Story

A horrorsorozat hatalmas nézettséget hozott az FX-nek, Murphy előtt pedig végképp nem volt több akadály. Innentől már belefértek bukások is (mint az Egy rém fura család), ő pedig zavartalanul kísérletezhetett további műfajokkal, mint a dokudráma (a Bette Davis és Joan Crawford legendás rivalizálását dramatizáló Viszály), az életmentős drámasorozat (9-1-1), vagy a nyolcvanas évek AIDS-veszélyeztette meleg szubkultúráról szóló Póz. Ezek mellett pedig megkapta az igazi kritikai elismerést is az American Crime Story antológia-sorozattal: Murphy számára folyamatos frusztrációt jelentett, hogy a sorozatait könnyed és súlytalan daraboknak bélyegezték, a valódi bűntényeket (mint az O.J. Simpson-per és a Versace-gyilkosság) feldolgozó American Crime Story azonban az eddigi két évadával komoly kritikai sikert is aratott.

Cirkuszi harsányságba csomagolt komoly témák

Murphynek a Glee idejére már kialakult az állandó csapata: Brad Falchuk és Ian Brennan lettek az első számú alkotótársai, miközben jó pár színész lett visszatérő vendég Murphy sorozataiban. A teljesség igénye nélkül Jessica Lange, Sarah Paulson, Kathy Bates, Neil Patrick Harris vagy Darren Criss is idesorolható, és még jó pár más színész, akiknek a neve automatikusan felmerülhet egy-egy újabb Murphy-produkcióban. És ami még fontosabb, Murphynek megvannak az összetéveszthetetlen stílusjegyei, melyek műfajtól függetlenül megjelennek az összes alkotásában.

Stilizált végletesség és durva humor, őszinteséggel ötvözött sokk és cirkuszi harsányságba csomagolt komoly témák

– összegezte a New Yorker, míg mások idesorolják még a zene (különösen a musical) fontosságát, a túlzó esztétikát, a hatalmi játékokat és a csoporton belüli hatalmi harcokat, a popkulturális utalásokat és az erős érzelmi hatásokat. Maga Murhpy a „barokk” meghatározást használja a saját esztétikai stílusára, ami az ő definíciójában azt jelenti: nagy és maximalista elbeszélésmód.

Hasonlóan fontos, hogy a filmsztárokat is megszégyenítően színpompásan öltözködő Murphy a másság dicsőítését vitte be a mainstreambe, amit ő így indokolt a Guardiannek:

Csak olyan sorozatokat írtam vagy készítettem, amelyeket tényleg meg szerettem volna nézni, ezért óhatatlanul meleg és transz karakterek, illetve kisebbségek szerepeltek benne

– mondta. „És én mellékszereplőkből főszereplőt csináltam belőlük, mert a saját életemben is így tettem.” Utóbbival arra is utalt, hogy a munkatársai között is magas arányban vannak kisebbségiek: például Murphy hozta be az első transznemű írót és rendezőt egy hollywoodi sorozatba (a Pózban dolgozó Janet Mockot). Saját tapasztalatai is vannak az iparágban tapasztalható homofóbiáról, amikor a Popular sorozat idején csak azzal a feltétellel szerepeltethetett meleg karaktereket, ha azok „szenvedtek”, míg eleinte gyakran minősítették „túl melegnek” az ötleteit. Más kérdés, hogy nem egyszer érte bírálat melegek részéről is Murphyt, amiért szerintük rájátszottak a karakterei a homofób sztereotípiákra.

Ahogy aztán szaporodtak a Murphy-produkciók (csak a 2010-es években nyolc sorozatot indított, a filmekről most nem is beszélve), úgy lett bírálói szerint egyre kiismerhetőbb. A Vulture már öt éve készített egy listát a Murphy-sorozatok elmaradhatatlan karaktereiről, mint amilyen például a rosszindulatú gazdag, szőke lány; a vicces karakterként visszatérő idősödő, elfeledett színésznő; a folyton félmeztelenül mászkáló, kigyúrt meleg srác; a fekete vagy ázsiai leszbikus és így tovább.

Szabad-e már temetni?

Míg korábban az FX-nél gyakran szembekerült a vezetőkkel (az egyik ötletét elkaszáló elnökkel, John Landgraffel csaknem egy évig nem állt szóba), a Netflixnél teljes alkotói szabadságot élvez, ez viszont az eddig elkészült produktumok ismeretében nem biztos, hogy a javára válik. Az első ilyen a tavaly Ben Platt és Gwyneth Paltrow főszereplésével induló, egy hatalommániás és persze dúsgazdag kaliforniai fiatalember útját követő A politikus volt, melyet már az első évadában is úgy jellemeztek, hogy csak a Murphy-rajongó közönségréteget fogja kielégíteni (bár a Guardian már azt is az év legirritálóbb sorozatának nevezte), a második évad pedig már kifejezetten rossz kritikákat kapott.

A politikus

Nem járt jobban az idén tavasszal érkezett Hollywood sem, mely ugyan ismételten megmutatta Murphy szerelmét a negyvenes évek hollywoodi aranykora iránt, de már egyenesen azzal vádolták, hogy hiába írja át a filmtörténelmet, valójában unásig ismert sztereotípiákat melegített csak fel, és a gazdagon esztétikus és drága külsőségein kívül kevés dicsérni valót találtak benne. És gyakorlatilag ugyanezt láthattuk viszont a Száll a kakukk fészkére gonosz főnővérének előtörténetét bemutató Ratched sorozatban is most ősszel: megint csak a negyvenes évek sosemvolt tökéletességében merülhettünk el, de maga a sztori keveseket ragadott meg.

A brutálisan erős vizualitás szintén Murphy munkáinak jellegzetessége, és ez most sem hibádzik, sőt, ami azt illeti, itt is épp ugyanaz jellemző, ami a forgatókönyvre: túl sok. Minden túl sok, túlságosan sok az élénk, felfokozott szín, túl sok a festői derengés, túl sok a babaházszerűre hangolt képi világ még akkor is, ha jól érthető, hogy az épp az ábrázolt szörnyűségek ellenpontozásaként van jelen

írtuk mi is a kritikánkban, de voltak, akik ennél is továbbmentek, és arra jutottak, hogy valójában már nem is érdekes, hogy egy Murphy-sorozat félremegy, és a Ratched esetében is az lehetett csak meglepő, hogy korábban egy nagyon hasonló világot tudott sikeresen ábrázolni az American Horror Story második évadában, ahol ugyancsak Sarah Paulson volt a főszereplő.

És miközben már vannak, akik szerint a Netflix azzal járna a legjobban, ha visszakérné a pénzét Murphytől, azért még korai lenne temetni őt. Szokás szerint vagy tíz különböző produkción dolgozik jelenleg is párhuzamosan: köztük a Póz és az American Horror Story folytatásain, de még izgalmasabbnak tűnik az American Crime Story küszöbön álló évada, mely a Clinton–Lewinsky ügyet mutatná be. Készül aztán egy életrajzi sorozata Ewan McGregor főszereplésével Roy Halston Frowick divattervezőről, egy másik a munkahelyi zaklatás témáját járja körül, megint egy másik pedig egy elfeledett, egyslágeres 90-es évekbeli popegyüttes visszatéréséről szól majd. És persze még az idén jön a Prom című Broadway-musical filmváltozata is. Szóval attól nem kell félni, hogy Ryan Murphy alkotói válságban lenne, de így, az ötéves Netflix-szerződés félidejéhez érve talán kicsit kezdhet izgulni, lesz-e olyan a fenti projektek közül, amellyel igazolni tudja a streaming-cég belé fektetett bizalmát.

Kiemelt kép: ANGELA WEISS /AFP

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.