Kultúra

Harmincmillió embert ölt meg eddig, még ma is évente egymilliót, mégis alig esik szó róla

Az AIDS-világjárvány ma is tart, az a gyilkos tabu és tétlenség pedig, ami a kitörésekor övezte, máig feldolgozatlan generációs trauma. A megküzdés eszköze lehet a Négy betű című könyv, melynek nem csak a témája, a szerzője is figyelemre méltó: egy ’56-os disszidens, Kossuth-díjas magyar költő lánya, egy évekre elhallgattatott magyar író-színésznő unokája, aki ezzel a regényével végképp bejelentkezett a világhírért. Rebecca Makkai ugyan magyarul csak keveset beszél, de feltett célja, hogy megtanulja annyira, hogy magyarul olvashassa felmenői írásait, azt pedig már most is tudja, hogy az európai szemszög Trump Amerikájában is jól jön. Interjú.

Fotó: Ulf Andersen /Getty Images

A Négy betű a negyedik könyve, de az első, ami megjelenik magyarul, ebben a ’80-as években kitört és iszonyú áldozatokat szedett AIDS-járványról ír egy fiatalember szemén keresztül, akihez lassan egyre közelebb lopakodik a járvány, sorra veszíti el a barátait, illetve egy későbbi idősíkon egy ötvenes nő szemén keresztül is, aki pedig visszatekint erre az időszakra, amikor családtagokat és barátokat veszített el ő is. Ön kisgyerek volt a járvány idején, akkor kezdődött az érdeklődése a téma iránt?

Abszolút. Pedig személyes élményem nem volt, senkit nem ismertem, aki HIV pozitív lett volna, vagy az AIDS-be halt volna bele, de a gyerekek azért nagyon is érzékelik, mi történik körülöttük a világban, és az én gyerekkoromban az AIDS volt A Nagy Hír, amivel tele voltak a lapok, a tévéműsorok, a felnőttek beszélgetései, az AIDS volt az a jelenség, amely mentén az empátia-fogalmunkat felépítettük. Így aztán mindig is foglalkoztatott, ahogy valószínűleg a gyerekeim generációját is fogja még felnőttként is a mostani Covid-világjárvány.

Mintha mostanság jutottunk volna el oda, hogy az AIDS-járvány traumáival elkezdjünk foglalkozni, a Pose című sorozatban is fontos téma ez, de könyvek is elkezdtek érkezni a témában.

Olvastam valahol, hogy a holokauszttal kapcsolatban is nagyjából harminc évvel később kezdtek el művészeti alkotások születni a feldolgozás eszközeiként, és talán az AIDS-járvánnyal, pontosabban annak kezdetével – mert nem szabad elfelejteni, hogy ez a járvány még mai is szedi az áldozatait – kapcsolatban is ez történik most. Bár azért volt már korai feldolgozása a témának, a színház például kimondottan gyorsan reagált.

Videók a témában:

Meg ott volt, ugye, a Philadelphia – Az érinthetetlen című Tom Hanks-film még a ’90-es évek elején, vagy pár éve a Mielőtt meghaltam, ami ráadásul végre hangsúlyozta, hogy ez a betegség korántsem csak az LMBTQ-közösséget sújthatja.

Igen, és most megint van egy felívelés. Bár azon azért meglepődök, amikor azt firtatják nekem, hogy mi ez az AIDS-könyves dömping. Dömpingnek aligha nevezhető az a három-négy könyv, amiről beszélünk – miközben AIDS-ben, ha jól tudom, közel negyvenmillió (a hivatalos WHO-statisztika szerint harminchárommillió – a szerk.) ember halt meg világszerte, és még manapság is újabb egymillió áldozatot szed évente. Ennyi áldozat – és mégsem állnak tornyokban a témáról a könyvek, pedig fontos lenne elkezdeni feldolgozni az emberiségnek ezt a traumáját, már csak azért is, mert a mostani járvány a legjobb példa arra, hogy a történelem folyton megismétli önmagát. Tanulnunk kellene abból a kudarcból, ahogy Amerika és a világ elbukott a kezdeti AIDS-krízisben, és, ami azt illeti, a mai napig elbukik, és ennek a tanulásnak jó eszközei lennének a témáról szóló könyvek. Persze érthető is ez a csend, hiszen akik közelről látták azt az időszakot, és még élnek, azoknak semmi kedvük felidézni, és ott a stigma is, ami övezi ezt a betegséget, amely ráadásul elsősorban olyan emberek körében fertőzött, akik eleve gyakorlottak voltak a titkolózásban. Így aztán amikor eldöntöttem, hogy erről fogok írni, rögtön tudtam, hogy muszáj megkérdeznem erről az időszakról mindenkit, aki csak hajlandó mesélni nekem azok közül, akik személyesen élték át mindezt. E nélkül felelőtlenség lett volna megírni ezt a könyvet, és nem is tudtam volna megírni.

A könyvben nagyon élő Chicago képe, nyilván, hiszen ön is ott nevelkedett és ott él a mai napig. Mennyire maradtak mementók a ’80-as évekből, abból a korszakból, amiről a könyve szól? Megvannak-e még a helyek, amelyeket említ?

Abszolút, nem egy étterem, bár és klub, amiről írok, még mindig üzemel, és Boystown is, az a jórészt melegek lakta negyed, ahol a könyvem nagy része játszódik, megvan ma is, ahogy a Masonic Kórház is, ahol remek AIDS-részleg volt már ’80-as években. Ahogy a könyvhöz kutattam, egy rakás hely, amit korábban is ismertem, egészen új jelentést kapott, emberek meséltek arról, hogy kik éltek ott, hogy alakult az életük, ki van még életben közülük. Ezek a történetek aztán a képzeletemben összekeveredtek azokkal az eseményekkel, amelyeket én találtam ki a regényhez, és a helyszínekkel, ahol a szereplőim megfordultak. Ezzel kapcsolatban nemrég megtudtam, hogy néhány ember konkrétan kidolgozott egy városi sétaútvonalat a könyvem helyszínei alapján, és ha véget ér a járvány, szeretnének majd vezetett sétákat szervezni ezekre a helyekre. Ez elképesztő menő.

Az St Mary Kórház egyik AIDS betege 1985-ben. Fotó: Michael Ward /Getty Images

Mesélne kicsit bővebben a kutatási folyamatról?

Tudtam, hogy ez nem olyasmi, amit empátiából vagy találgatásokból megoldhatnék, mert biztos, hogy akkor valamit nagyon elrontok. Mondok egy példát: a regény elején Yale, a főszereplő a barátait keresi a Boystownban. A könyvben 1985 van, és a szereplőm az utcán sétál, és a könyvem egy korai vázlata szerint a bárok ablakain benézve keresi őket. De 1985-ben nem tudtál benézni egy melegbár ablakán, mert vagy le voltak festve feketére, vagy el voltak függönyözve, eltakarva a tekintetek elől. Ez nekem sosem jutott volna eszembe, de ahogy leültem beszélgetni emberekkel, hamar kiderült. És, bár ez apróság, de ha így jelenik meg, azzal hamis képet festettem volna arról, hogy mit jelentett 1985-ben Chicagóban melegnek lenni, kimaradt volna valami fontos a stigmáról, a titkolózásról, Boystownról. A kutatást a Facebookon kezdtem, feltettem egy hirdetést, miszerint ha a 80-as-90-es években előbújt melegként éltél Chicagóban, ha volt közeli élményed az akkori AIDS-krízisről, vagy ha ismersz valakit, akinek volt, ha szívesen beszélnél erről, meghívlak ebédre, vagy egy italra, találkozzunk akárhol. Ekkor már nem teljesen tudatlanul álltam ott, mert eddigre elolvastam az összes akkori lapszámot Chicago legnagyobb meleg hetilapjából, amit szerencsémre pont 1985-től kezdve adtak ki. Tehát nem úgy ültem le senkivel, hogy „na, milyen volt az AIDS?”, hanem némi tudással felvértezve, és úgy, hogy már megvoltak a főszereplőim, megvolt a sztorim, és nyugodtan mondhattam, hogy nem fogom beleírni a barátaidat a regénybe, csak érzelmi és lélektani kutatás ez, és részleteket akarok tudni. Így emberek kerestek meg, hogy szívesen beszélnek, illetve elkezdték egymást bejelölni eleinte egyszerűen csak olyan emberek, akik a 80-as években Boystownban éltek, de aztán nagyon hamar eljutottam az AIDS-aktivisták belső köreibe, ügyvédekhez, orvosokhoz, nővérekhez, terapeutákhoz. Beszéltem olyanokkal, akik elveszítettek embereket, akik a 80-as évek óta HIV pozitívok, vagy ők maguk AIDS-betegek, és a legtöbbjükkel nagyon közel is kerültünk egymáshoz.

Szerepel a Négy betűben egy tárgy, ami iszonyúan izgatta a fantáziámat, mert úgy éreztem, az a valóságban is létezik: egy mappa, amiben az egyik szereplő azt a rengeteg gyászjelentést tartotta, amit a sorban az AIDS-be belehalt barátairól gyűjtött össze. Tényleg létezik ez a mappa?

Olyannyira létezik, hogy ez a mappa az egyetlen tényleg létező dolog a könyvben. A kutatás során került a kezembe, az egyik interjúalanyom hozta magával, aki ráadásul az én szememben szinte híresség, történelmi figura volt, ugyanis az egyik nagy chicagói AIDS-tüntetésen néhány társával együtt ő volt az, aki egy molinót lógatott ki egy középületről. Nemcsak mesélt nekem azokról az évekről, de hozott egy pár fotóalbumot is, ami pláne kincs, hiszen 1985-ben nem mászkált mindenki kamerával a kezében, ahogy manapság, pláne nem melegbárokban. És az egyik mappája nem fotóalbum volt, hanem tele volt ezekkel a gyászjelentésekkel, csupa olyan ember haláláról, akik valaha fontosak voltak neki, így azt a gondolatot, hogy valaki annyi szerettét veszíti el, hogy csak bezsúfolja egy mappába a rengeteg értesítőt, muszáj volt beleírnom a könyvbe.

Ha jól tudom, az első könyve is LMBT-témával kapcsolatos volt. Mi vonzza ehhez a témához?

Nem tudom, őszintén nem tudom, pedig sokszor kérdezik. Heteroszexuálisként azonosítom magam, egy férfihez mentem feleségül, és biztos nem minden könyvem érinti majd ezt a területet, nem ez a fő témám. De fontos nekem, több okból is, emberi jogi kérdésként, és eleve: művész vagyok egy nagyvárosban, természetes, hogy rengeteg meleg barátom van, így furcsa is lenne úgy írnom, hogy a történeteimben nem lennének meleg karakterek. De ennél még fontosabb, hogy iszonyúan érdekelnek azok az emberek, akik egynél több világban élnek, egynél több identitásuk van. Abban is biztos vagyok, hogy ez összefügg azzal, hogy menekültek és bevándorlók között nőttem fel, egy olyan háztartásban, ahol – az anyámat leszámítva, aki amerikai – mindenki máshonnan jött, akik sokszor szó szerint mindent hátra hagytak, és egyetlen bőrönddel érkeztek meg ide, akik voltak valakik Magyarországon, és aztán Chicagóban újra ki kellett találniuk, kik és mik is lesznek. Ha a dolgok mélyére ásunk, akkor valójában minden könyvem és novellám olyan emberekről szól, akik két világban élnek, akik két különböző arcot kell mutassanak ezekben a világokban, vagy olyan emberekről, akik egy teljes titkos életet élnek a kulisszák  mögött. Azt gondolom, hogy ez az alaphelyzet általában érdekli a legtöbb embert, mert mindannyiunknak megvannak ezek az arcai: ez voltam egykor, ez vagyok ma, ezt az arcomat mutatom bizonyos helyzetben, ezt a másikat máshol, és így tovább.

Bevándorlócsalád gyermekeként önnek is megvan a két világban élés élménye?

Olyan szinten nem, mint ahogy azt sokan megtapasztalják, akiknek ez az életük egyik sarkalatos pontja, de mégiscsak úgy nőttem fel, hogy tősgyökeres amerikai gyerekekkel jártam iskolába, míg az én apám úgy szökött Amerikába, rendszeresen jártunk ki a frissen disszidált európai rokonokért a repülőtérre, és, mivel a szüleim nyelvészek voltak, rengeteg különféle kultúra vett körül és hatott rám. Szóval az az élmény, hogy vagyok valamilyen gyerek otthon és egy teljesen másmilyen gyerek az iskolában, megvolt, és egyértelműen másik ember vagyok a gyerekeimmel itthon, és megint másik akkor, amikor hajnal kettőkor írókkal lógok egy könyvfesztiválon, és ez a két ember nagyon különbözik egymástól. Emellett az is igaz, hogy amikor írok, akkor belépek az adott szöveg világába, az aktuális karakter bőrébe, és amíg egy könyvön dolgozom, abban két-három-négy évben a könyv világa és a valódi világ között mozgok, nem egyszer párhuzamosan. Például fizikailag egy szupermarketben épp joghurtot vásárolok, de közben a fejemben épp 1994-ben vagyok, amikor az aktuális könyvem játszódik, egy teljes filmszalag pereg, egy teljesen más létezés.

Említette, de nyilván egyébként is szóba került volna: az ön édesapja, Makkai Ádám Kossuth-díjas magyar költő 1956-ban disszidált Amerikába, ahol aztán szintén elég fontos ember lett.

Igen, bár, hogy pontosan hogy is történtek a dolgok ’56-ban, az nem teljesen egyértelmű, ugyanis apám minden alkalommal máshogyan mesélte a történetet – mindenesetre az biztos, hogy részt vett a forradalomban. De nem ezért kellett menekülnie, hanem mert túlságosan optimista volt a forradalommal kapcsolatban: egy csomó szamizdat kiadványba írt antikommunista cikkeket, ráadásul a saját neve alatt. És mivel ő egy nagyon befolyásos családból származott, mindenki tudta, hogy ki ő, a forradalom leverése után muszáj volt elmenekülnie. Az Államokba jött, felvették a Harvardra, és nyelvész lett. Aztán megismerkedett édesanyámmal, aki amerikai, és sokfelé éltek, de végül Chicagóban telepedtek le, ahol komoly magyar lakosság él, és apám a chicagói magyarok egyik központi figurája lett, és rokonok egész sorának segített abban, hogy az Államokba jöhessenek – mert a családom Kovásznából származik, erdélyi magyarok, azaz Ceaușescu Romániájából szöktek Amerikába. Szóval én, bár a nyelvet sajnos alig beszélem, elég magyar neveltetést kaptam.

Makkai Ádám, kétszeres Kossuth-díjas költő, nyelvész, műfordító felolvas az Irodalmi Jelen folyóirat alapításának tizenötödik évfordulóján tartott esten a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2016. október 4-én. Fotó: Soós Lajos /MTI

Járt is Magyarországon, gondolom.

Persze, apám ugyanis 2013-15 körül hazaköltözött Magyarországra, és elég sokszor jártam nála. Édesapám idén januárban halt meg, és nem tudtam ott lenni a temetésén – szemben, mondjuk, Orbán Viktorral, aki viszont ott volt. Édesapám ugyanis gyakorlatilag állami temetést, vagy valami ahhoz hasonlót kapott, és nagyjából fix volt, hogy mikor lesz a szertartás, én és a nővérem pedig már nem tudtuk megszervezni, hogy ott lehessünk. De még ha el is tudtunk volna menni, akkor is legfeljebb huszonnégy órára, egy nagyon formális ceremóniára, amit elejétől a végéig magyarul tartottak. Így abban maradtunk, hogy tartunk majd egy második gyászszertartást, ott leszünk egy-másfél hétig, rendszerezzük az édesapám holmiját, de aztán jött a járvány, és nem mehettünk sehova. Szerettünk volna itt, Chicagóban is egy gyászszertartást tartani neki, de ez sem valósulhatott meg a járvány miatt. Elég nehéz helyzet ez, de mindeközben a nővéremnek is igaza volt, amikor azt mondta, szinte hallja apánk hangját, amint azt mondja, ez csak egy földbe ásott gödör, ne törődjetek vele, minden rendben van így. És azt is tudom, hogy bár apám meghalt, de a kapcsolatom Magyarországgal megmarad, a mostohaanyám ott él, egy sor unokatestvérem szintén, és az is nagyon fontos nekem, hogy a gyerekeim töltsenek időt Magyarországon.

Ezzel a háttérrel egészen elképesztő, hogy a magyar kiadók csak most fedezték fel. Az édesapja tudott róla, hogy magyarul is kiadják a könyvét?

Igen, és nagyon érdekelte is, mindig beleolvasott a könyveim fordításaiba – mert beszélt vagy tíz nyelven – és elmondta, melyik tetszik neki, melyik nem. Sosem vallotta volna be, de tudom, hogy sokat jelentett volna neki, ha láthatja a könyvemet magyarul, ahogy nekem is nagyon sokat jelent, hisz ez az a nyelv, amelyen a nagymamám regényei és az édesapám versei megszülettek. Ráadásul hamarosan megjelenik a könyv Romániában is, ami erdélyi magyarok leszármazottjaként szintén nagyon fontos nekem.

Az említett nagymama, Ignácz Rózsa színésznői karrierje mellett-után író is volt. Bár egyértelmű, hogy elég sok irodalmi behatás érte gyerekként nyelvészek, irodalmárok, költők leszármazottjaként, de mégis, mikor és hogyan jött rá arra, hogy író akar lenni?

Valóban eléggé körülvett az irodalom, a szüleim egy nyelvészeti lapot is kiadtak, a kiadó pedig a házunkban működött, szóval valóban folyamatosan írt mindenki körülöttem. Olyannyira, hogy konkrétan revelációként éltem meg azt, amikor egy bizonyos életkorban rájöttem, hogy vannak emberek, akik nem írnak, hogy nem mindenkinek a szülei dolgoznak úgy, hogy az írógép előtt ülnek, hogy nem ír mindenki verseket. Picasso mondott valami olyasmit, hogy minden gyerek művész, csak aztán abbahagyják az alkotást, akik pedig mégsem, azok lesznek aztán művészek – bár ő azért ennél szebben fogalmazott. És a legtöbb gyerek eljátszik dolgokat: „te leszel az anyuka, én leszek az apuka, te meg a tejeslány”, és történeteket, jeleneteket találnak ki és játszanak el vagy a plüssállataikkal, vagy ők maguk. Én is ugyanezt csináltam, csak annyi különbséggel, hogy amikor már tudtam írni, onnantól kezdve én ezeket le is írtam. Színdarabokat írtam, amiket a barátaim játszottak el az iskolában, ilyesmi, és egyszerűen nem jött el az a pont, amikor felhagytam volna ezzel a szokással – miközben mások láthatóan igen. Olyan tizenkét-tizenhárom éves korom környékén már ki is mondtam, hogy én író akarok lenni, és szerencsére a családunkban ez az ambíció meglehetősen normális dolog volt. Időnként felkérnek, hogy vegyek részt különféle beszélgetéseken első generációs amerikai szerzőkkel, és egy idő után ezekre a felkérésekre elkezdtem nemet mondani, mert rájöttem, hogy ezeknek a rendezvényeknek az volt az alapvető kérdése, hogy hogyan tudtunk bevándorló szülők gyermekeként művészeti pályára lépni kiszakadva abból a tipikus elvárásból, hogy legyünk orvosok vagy ügyvédek. Merthogy ez az elvárás, ugye, rengeteg-rengeteg bevándorlógyerek esetében, „feláldoztunk mindent, hogy jobb életed lehessen, fogorvos leszel és kész” – én meg, amikor ilyen felkérés érkezik, vissza szoktam írni, hogy az apám költő, szóval nem biztos, hogy én vagyok legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Az én szüleim inkább olyan tanácsot adtak, hogy ne a kreatív írás legyen a főszakom, hanem az irodalom, ami nem egy tipikusan amerikai hozzáállás, de ők úgy gondolták, hogy így, ha az írás esetleg nem jönne össze, akkor is el tudom tartani magam abból, hogy irodalmat tanítok. De ennél jobban nem avatkoztak bele a döntésembe.

Ignácz Rózsa

De végül is nem szorult rá erre, az írásból él.

Igen, jelenleg az írásból élek, de elég sokat tanítok is kreatív írást, egyrészt a Northwestern Egyetemen, másrészt a saját íróiskolámban. Én ezeket csak azért csinálom, mert van hozzá kedvem, de sok írónak jó lehetőség az, hogy tanítanak valami nyári egyetemen egy hétig, és aztán az azzal keresett, elég korrekt pénzből élnek egy ideig. Ez az írói lét egyik alapvető bevételi forrása, legalábbis a legtöbb írónak, akit ismerek. Amikor lediplomáztam, akkor persze én sem adtam ki egyből egy regényt, hanem elmentem tanítani egy Montessori-szemléletű általános iskolába. Nagyon szerettem, tizenkét évig dolgoztam ott, egészen addig, amíg nem tudtam az írásból tartani magam.

Elég sikeres lett már az első kötetével is, azóta ez a siker csak fokozódott, a Négy betű már Pulitzer-jelölt is volt. Nyilván nem önnek kell megítélni ezt, de mégis mit gondol, minek köszönhető ez a siker?

A Négy betű nagyobb sikert ért el önmagában, mint az összes korábbi könyvem együttvéve, szóval ez a könyv nekem is komoly szintlépés volt, de valóban, már az első kötetem is viszonylag jól szerepelt, a megélhetésemmé tette az írást, ami ritka, tudom. De hogy mi az oka, ki tudja? Szerencse, az emberek ízlése, egy sor dolog lehet. Az egyetlen dolog, amit valamiféle magyarázatként meg tudok fogalmazni, hogy szörnyen rettegek attól, hogy untassak másokat. Rengeteg író van, aki nem fél ettől, de én nem tartozom közéjük, és azt hiszem, az jó kiindulópont, ha egy szöveg nem unalmas, amellett, hogy mélységre és mondanivalóra törekszik.

Sosem írnék olyasmit, ami nincs mozgásban, amiben nem történnek a dolgok, és szerintem ez összefügg azzal, hogy olyan sokáig tanítottam kisiskolásokat.

Volt egy szokásom: a nap végén felolvastam nekik, általában valami klasszikusból, Oz, a nagy varázsló, ilyesmi. És amikor ráuntak, az nagyon látható volt, elkezdtek fészkelődni, egymás haját rángatni és hasonlókat. Meg kellett tanulnom kihagyni az unalmas részeket, vagy összefoglalni rövidebben, esetleg megállni, és megkérdezni őket, hogy na, szerintetek mi fog most történni? És ez minden egyes iskolai munkanapomon megtörtént, napi félórában, tizenkét éven keresztül, és szinte a DNS-embe épült nemcsak a félelem attól, hogy untassam a közönséget, de az is, hogy megérezzem, mikor kezdenének el unatkozni. Egyfajta hatodik érzék ez, annak képessége, hogy külső szemmel tudjak a szövegeimre nézni. Biztos vagyok benne, hogy ahogy haladok előre a karrieremben, lesznek sikeres könyveim, kevésbé sikeres könyveim, sőt olyan könyveim is, amit mindenki utál majd – viszont abban az egyben magabiztos vagyok, hogy biztosan nem fogom halálra untatni az olvasóimat.

Ha már DNS. A nagyanyja is írt, amit nem tudott elolvasni, mert az ő regényeinek nincsen angol fordításuk, viszont az édesapja írásait olvashatta. Felfedezett bármi hatást vagy hasonlóságot?

A nagymamám regényeket írt, és néhány művét olvashattam édesapám körülbelüli fordításában, így van valami fogalmam az ő stílusáról. Gyakran írt történelmi témákról, a történelem regionális hatásairól, és nagyon modernista hozzáállása volt, ami nagyon érdekes számomra, szeretnék többet tudni róla. Az apám viszont a világ minden kincséért sem írt volna fikciót, mert túlságosan zavarba hozta az édesanyja. Szerintem viszont fikciót kellett volna írnia, mert elképesztően csodálatos történetmesélő volt, megvolt benne minden, ami egy regényírónak kell. Az édesanyja, az én nagymamám viszont zavarba ejtő személyiség volt, így apám inkább költő lett – illetve nyilván rengeteg nyelvészeti szöveget is írt –, mert a költészet volt az a terület, ahol elérhetett valamit anélkül, hogy az édesanyja regényei árnyékot vetettek volna rá, az a terület, ahol ő író lehetett. És a magyar verseket nagyon nehéz angolra fordítani, mert a magyar nyelv eredendően ritmikus, míg az angol nem az. Édesapám saját maga fordította angolra a verseit, és mindig arra törekedett, hogy megtartsa angolban is ugyanazt dallamosságot, ami a magyarban megvolt – amitől az angol verzió úgy hangzott, mint egy Dr. Seuss-vers gyerekeknek. Így aztán nekem nagyon kettős élmény volt az ő verseit olvasni, mert éreztem, hogy magyarul valószínűleg csodálatosan működnek, de angolul nem annyira. De ezen túl sem látok semmi hasonlóságot az édesapám és a saját írásaim között, sem a téma, sem a hangvétel, sem semmi más nem hasonlít – arra viszont, ahogy történetet mesélek, és egyáltalán az érdeklődésemre a történetmesélés iránt nagy hatással volt az, ahogy ő mesélt. Elbűvölő volt, szórakoztató, és képes volt a végtelenségig tovább ás tovább fűzni a történeteit, amelyek kitalált részletekkel gazdagodtak, míg végül már senki nem tudta, hogy mi is történhetett valójában. Emellett – és ez szerintem a bevándorlói létben gyökerezett – rendszeresen szőtte bele a sztorijaiba a családunk legendáit is: „volt egy ősünk, aki lengyel herceg volt, és egy boroshordóban gurult el Magyarországra”, ilyesmiket mesélt, aminek vagy volt egy százaléknyi valóságtartalma, vagy annyi sem, de neki fontos volt, hogy a vacsoraasztalnál elmesélje. És ez a fajta összeszövése a múltnak és a jelennek az én munkáimban is egyértelműen megjelenik, ahogy az a kérdésfeltevés is, hogy mely történetek igazak és melyek nem, miben bízhatunk, miben nem. Biztos vagyok benne, hogy teljesen máshogy írnék, ha egyáltalán író lennék, ha nem ő lett volna az apám, de konkrétan az írásainak nulla hatása volt az én írásaimra.

Úgy fogalmazott, hogy nagyon magyar neveltetést kapott. Hogy érti ezt?

Egyrészt, akik körülvettek a családban vagy a baráti körben, azok az emberek nagyrészt Magyarországról vagy Ceaușescu Romániájából szöktek Amerikába, és vagy konkrétan a házunkban éltek, vagy nagyon közel hozzánk. Szóval, akik ott voltak velünk, akiknek a születésnapját ünnepeltük, ők mind magyarok voltak, magyar szót hallottam magam körül, ami azt illeti, a babakori szavaim egy része is magyarul volt, ám sajnos a kaki és a pisi szavak egy cseppet sem segítenek abban, hogy beszéljem a nyelvet. Aztán az ételek: apám nagyjából kétszer főzött egy hónapban, de akkor egy óriási adag paprikást vagy lecsót, és édesanyám is megtanulta magyar konyhát a kedvéért. És a zene is magyar volt: sokáig Georg Solti (a magyar Solti György, aki zsidótörvények miatt emigrált – a szerk.) volt a Chicagói Szimfonikus Zenekar karmestere, és rengeteg koncertre jártunk, amit apám segített tető alá hozni, mert nagyon szerette a zenét, művelte is. Egyetlen testvérem a tíz évvel idősebb nővérem, de rengeteg unokatestvérem van, akik korban közelebb álltak hozzám, és akik frissen települtek át Erdélyből Amerikába, és én sokkal inkább velük játszottam gyerekként, mint a nővéremmel. Szóval a magyarság mindenben ott volt, amennyire csak Magyarországon kívül lehetett.

Kivéve a magyar nyelvet.

Igen, azt sajnos csak egy kicsit beszélem, pedig gyerekkorom óta folyamatosan tanulom. Furcsa, hogy a zeneiségére, és egy sor egyéb olyan dologra ösztönösen ráérzek, ami egy más anyanyelvűnek nem szokott menni, de azért mégis csak ez a legnehezebb nyelv a világon. De tanulom, és tervezek még jobban megtanulni, főként azért, mert a nagyanyám negyven regényt írt magyarul, amit nem tudok elolvasni, és ez elég bizarr helyzet íróként. Kicsi voltam, amikor meghalt, sosem ismerhettem, pedig ő az a családból, akivel valószínűleg a legtöbb közös van bennünk. Megtanulni magyarul annyira, hogy elolvashassam a regényeit, ez olyasmi, amit szeretnék elérni az életemben.

Az ön hazája most egy meglehetősen turbulens, szélsőséges ideákkal terhes időszakot él át. Mit gondol, hogyan hatott önre született amerikaiként az a bevándorlói élmény, amit az édesapja átélt? Van önben valamiféle bevándorló-leszármazotti öntudat?

Abszolút van. Azt hiszem, máshogy látom a világot, mint azok a barátaim, akiknek a családja több nemzedékre visszamenőleg amerikai. Például mindig ott volt a fejemben az, hogy diktatúra bárhol létrejöhet. Amikor valaki hatalomra kerül, nem jelenti be, hogy helló, én vagyok a rosszfiú, és nem is olyan, mint a filmekben, hogy bejönnek a nácik, megszólal a fenyegető zene, amiből egyből tudjuk, hogy ők a gonoszok. Sokkal kisebb lépésekben, apróságokban kezdenek megváltozni a dolgok, hogy alig tűnnek fel, aztán, mire észbe kapunk, egész hegy tornyosul fölénk. Ugyan nem ismerek közelről senkit, aki Trumpot támogatná, a környezetemben élők látják, mennyire veszélyes és káros az, amit ő csinál, és mennyi kárt okozhat még, de úgy gondolom, hogy megkaptam a történelmi-nemzetközi szemszög ajándékát.

Ha az ember Amerikában él, iszonyú könnyű elfelejteni, hogy más országok is vannak a világon, vagy akár hogy valaha is léteztek.

Leélheted az egész életed az amerikaiság buborékjában, anélkül, hogy tudnád, hogyan látják Amerikát a világ többi részén, hogyan reagáltak máshol a Covidra vagy a szélsőséges mozgalmak előre törésére, mert itt a hírekben nem nagyon esik szó a világ többi országáról, nem igazán vetítenek filmeket, amelyek más országokban készültek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy legalább valamennyi lehetőségem volt arra, hogy ráláthassak az Államokra kívülről. És ha amerikaiként erre megadatik az esély akár úgy, hogy egy ideig máshol élünk, akár azáltal, hogy olvasunk, követjük a nemzetközi híreket, vagy beszélünk nem amerikaiakkal, az nagyon sokat segít, nagyon egészséges, és nagyon tanulságos.

A 24.hu a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár médiatámogatója. Rebecca Makkai regénye, a Négy betű az Animus Kiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: Rick Maiman /Sygma /Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.