Joshua és Ryan másodikos kisiskolás koruk óta legjobb barátok. Ritkaság, de nem sodorta el őket egymás mellől az élet, még a költözős amerikai életmód mellett sem. Együtt kezdtek el dolgozni ugyanannál a cégnél, szépen mászták a ranglétrát, és mindketten fiatalon elérték a vágyott sikert, az úgynevezett „amerikai álom” összes ismérvét, nagy házat, böhöm nagy kocsit, esetleg többet is, és úgy általában végtelen sok cuccot. Mindezért ötven, hatvan, nyolcvan órákat dolgoztak, és hamar jött mindkettőjük életében a vágyott előléptetés is, a pozíció, ami bebetonozta jövőjüket a vállalati tápláléklánc csúcsain. Aztán kis csúszással mindketten dobbantottak. A változást Joshua indította, pontosabban az ő életében gyors egymásutánban bekövetkezett tragédiák, melyek nyomán ráébredt, hogy semmi mást nem csinált egész korábbi életében, minthogy kepesztett a pénzért. Ekkor találkozott a minimalizmus gondolatával. A nélkül, hogy beleásta volna magát a dologba, egy kihívást adott magának: minden egyes nap megvált valamitől, amit birtokolt, minden nap eggyel többtől, mint előző nap, és ezt több hónapon keresztül művelte. Semmi olyantól nem vált meg, amit használt vagy szeretett, és így is tekintélyes méretű halom gyűlt össze a kidobásra vagy eladományozásra váró dolgokból. És ahogy nőtt a kupac, úgy érezte magát egyre jobban.
Ez pedig feltűnt Ryannek is, aki barátjához hasonlóan kiégve és boldogtalanul kereste, mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy végre ne érezze magát olyan nyomorultul.
Te mégis mi a fenétől vagy ennyire boldog?
– tette fel a kérdést Joshuának, aki elmesélte neki mindazt a megkönnyebbülést és felszabadulást, amit a felesleges cuccai felszámolásával megtapasztalt. Ezt természetesen Ryannek is ki kellett próbálnia, de ő egy másik, gyorsabb, radikálisabb módszert választott: bedobozolta az összes holmiját, mindent az utolsó gemkapocsig, mintha költözni készülne. És aztán az alaposan felcímkézett dobozokból csak azt vette elő, amit aktuálisan használni akart. Mit ad isten, cuccai jelentős része hetekig érintetlenül hevert ugyanott, ahova tette.
Ryan teljes neve Ryan Nicodemus, barátja pedig, akitől a szanálás ötlete származott, Joshua Fields Millburn, őket kettejüket pedig csak A Minimalisták néven ismeri a világ, köszönhetően a The Minimalists címen írt közös blogjuknak, melyben a fentiek alapján kialakított életmódjukról írnak, és amely már több könyvet és előadást fialt, és kisebbfajta mozgalommá nőtt, a Netflix pedig szokásos trendérzékenységéhez híven most új dokut forgatott minderről.
A Minimalisták: A kevesebb most több (The Minimalists: Less Is Now) ugyanakkor önmagában legfeljebb arra jó, hogy kedvet csináljon a témához, minthogy rövid, vázlatos és nem mellesleg redundáns is. Főszereplőiről és az általuk képviselt értékrendről, mozgalomról ugyanis néhány évvel ezelőtt, 2015-ben már készült egy doku (Minimalizmus: Egy dokumentumfilm a fontos dolgokról), amely bővebben, átfogóbban és több szempontból foglalkozott a minimalizmussal, és amelyből egész mondatok, szövegrészek visszacsengenek ebben a mostaniban. Ugyanakkor ez a film mégis kiváló évkezdő tartalom, ha valaki komolyan gondolja, hogy újévi fogadalmak, veganuár és hasonlók helyett 2021-ben tényleg változtat az életén.
Mindig némi fenntartással írok a minimalizmusról, a downsizingról, a tárgyfüggés és konzumerizmus elleni küzdelemről, hiszen itt, Magyarországon az amerikai jólét elképzelhetetlenül messze van több millió embernek. Ezzel együtt azok a jelenségek nálunk is jelen vannak, amelyek miatt minderről fontos beszélni. Ahogy ugyanis a nyugati világ általában mindenben az amerikaiakat figyeli, őket követi életmódban, szokásokban, úgy a magyar átlagember is arrafelé jelöli ki ambícióit, ahol az amerikai életszínvonal van. A magyaroknál pontosan ugyanúgy a nagy, saját ingatlanok, a több személyautó, a fényűző külföldi nyaralások jelentik a cél; ugyanígy megvan a karácsonyi bevásárlási láz, az új iPhone-ért is ugyanúgy a nyitás előtt fél nappal már áll a sor, a méteres tévék, az unalomból Aliexpressről, Wishről összevásárolgatott kacatok, a plázás fast fashion, a sneaker-gyűjtés, és a „stílusváltás” címszóval kétévente lecserélt IKEA-bútorzat a mi világunk is. Ami azt jelenti, hogy mindaz a pazarlás, mókuskerék és kiégéstünetek várnak ránk is – és szerencsénkre az is, hogy van kitől tanulni különutas megoldásokat.
Mert hogy az „amerikai álomba” lassan belerokkan nemcsak Amerika, de az egész világ is, az tagadhatatlan. A fogalom ugyanis, ami eredetileg a mindenkit megillető lehetőségekről és a kemény munkával elért sikerekről szólt, egy ideje komoly jelentésváltozáson ment keresztül: ma már sokkal inkább jelent egy életmódot az előző bekezdésben felsorolt ismérvek mentén. Anyagiakat: ingatlant, menő tárgyakat, pénzt. A fogyasztói kultúra – ami mára kultúrának nehezen nevezhető, ezt az említett filmek lesújtó képsorokkal bizonyítják egymást taposó black friday-tömegekkel – mára meglehetősen ambivalens jelenségekhez vezetett. Például ahhoz, hogy csődbe mennek a kisebb játékosok, mert a nagyok elszívják előlük a levegőt, a piacokat egyre kevesebb cég uralja, amelyek viszont egyre nagyobbra duzzadnak.
Ide kapcsolódik egy jelenség, ami nálunk még nem jellemző, de ha Amerikára, de akár csak Nyugat-Európára nézünk, nincs már messze ez sem: a raktárláz. A bérelhető személyes raktárhelyiségek piaca az Egyesült Államokban 2018-ban közel 40 milliárd dolláros üzlet volt, ez a szám pedig aligha csökkent azóta. Magyarán az amerikaiaknak annyi holmija van, hogy már nem fér el a közmondásosan hatalmas házaikban sem (a szintén közmondásosan aprócska nagyvárosi lakásaikban meg pláne), ezért bérelt raktárakban kell tárolniuk – azt a kérdést pedig ugye, nem kell feltennem, hogy mennyit használják aztán ezeket a raktárba zárt tárgyakat a tulajdonosaik.
Hogy mindennek pedig a Föld issza meg a levét, azzal nem mondok újat – pontosabban ez így nem igaz: a Föld egy hatalmas kődarab, amelynek holt mindegy, mi zajlik a felszínén, nekünk, embereknek nem lenne mindegy, ugye –, ám, miközben a klímaszorongás slágertéma, mintha a klímakatasztrófa elkerüléséhez szükséges életmódbeli változásokat nem igazán akarnánk meglépni. Némi társadalom-lélektani rálátással ez érthető – és ezért ragadhatta meg az emberek figyelmét a minimalizmus gondolata. Abban ugyanis a fenntarthatóság csak melléktermék – a kiindulópont nem ez, hanem valami, ami sokkal jobban érdekli az önérdekét felfogni képes embert, éspedig a boldogság. Márpedig hogy az amerikaiak egy része egyáltalán nem boldog, azt jól bizonyítja az évek óta tartó ópiátkrízis, de ne bízzuk el magunkat mi sem a szégyenletes öngyilkossági statisztikáinkkal – még ha az okok eltérnek is.
A minimalizmus – amely eredetileg nem életmód-, sokkal inkább esztétikai fogalom volt – alapelve egyszerű: csak olyan tárgyakat birtokoljunk, tartsunk a közelünkben, amelyek beleférnek két kategóriába: vagy hasznosak számunkra (használjuk őket) vagy örömet okoznak. Ami egyből összekapcsolódik a minimalizmus egy másik fő gondolatával, ez pedig a szándékoltság, az angol „intentional living” néven hivatkozik erre, magyarul jobb tudatos életként fordítani a fogalmat, ami arra utal: ne kerüljenek, ne maradjanak, általában ne legyenek az életünkben olyan tárgyak, amik csak úgy vannak, ki tudja, honnan és miért. A soha nem használt, jobb esetben néha leporolt porcelánok és a kisebb lakodalmak vendégseregletét megetetni képes evőeszköz-mennyiség például ilyen. De az évek óta fel nem vett ruhadarabok is ide tartoznak. Urambocsá, a kopott, lyukacsos nejlonzacskókban hányódó családi fényképek is ilyenek – amelyek lehetnek fontosak, de akkor akár kezelhetnénk is őket úgy: kitéve a falra, vagy legalább egy csinos albumba rendezve a polcon.
Mindez a hasonló témák iránt érdeklődő olvasóknak ismerős lehet – hát persze, hiszen például a svéd lagom, amiről ebben, a szintén a boldogság lényegét fejtegető cikkemben már írtam, pontosan ugyanerről beszél. Sőt, Marie Kondo, aki a rendrakásról szóló könyvei után a Netflix-sorozatával tett szert világhírre, szintén erről beszél, a világ egy harmadik pontjáról, Japánból. Valamit egyszerre állít a világ három különböző pontjáról három életfilozófia. Nahát, milyen érdekes.
Az amerikai minimalista mozgalom a fentiek mellett beemel még egy tényezőt: a tárgyak felől az emberek felé elmozdulást, a motivációs képeslapokról ismert „szeresd az embereket és használd a tárgyakat, ne fordítva” gondolatot, a közösségek újbóli megerősítését. Olyan apróságokban például, hogy egy kismama ne feltétlenül vegyen egyetlen alkalom kedvéért a megváltozott testére egy vadiúj kismamaruhát, csak azért, mert ez egyszerűbb, és meg is engedheti magának, hanem kérdezze meg a barátnőit, nincs-e nekik kölcsönadható darabjuk. Magyarországon, főleg anyagi okokból, ennek megvannak még a nyomai, Facebook-csoportok tucatjaiban megy a lázas babaruha-cserebere és hasonlók, és ha az említett amerikai jelenségeket tekinthetjük intő jelnek, akkor fontos lenne, hogy meg is óvjuk ezeket.
Fontos kitétel, hogy a minimalizmus a szónak ebben az életmódi értelmében nem jelenti sem azt, hogy csak minimalista dizájn szerint készült holmikat (ruhákat, bútorokat) birtokoljon valaki, azt meg pláne, hogy X darabban maximálja a tárgyai számát, számolja fel cipő-, könyv- és szobanövény-gyűjteményét. (Huh!) A gyűjtemények jellemzően az „örömet okoz” kategóriába tartoznak, legalábbis elvileg – a szekrény aljában összegyűrt, évek óta nem látott kitaposott tornacipő aligha ilyen, de ezt ki-ki döntse el maga. A minimalista elvek mentén élők kiemelik azt is, hogy mindez, bár egyszerűnek tűnik, egyáltalán nem az: a birtoklás, a gyűjtögetés vágya eredendően emberi tulajdonság, amire ráadásul hegyomlásnyi iparág alapoz. A marketingre, reklámozásra fordított pénzmennyiség ugrásszerűen megnőtt az elmúlt ötven évben, az internet, a közösségi média és a felhasználói preferenciákra épült, sokszor gondolatolvasásnak érzett hirdetési megoldások pedig szinte leküzdhetetlenné tették ezt a döbbenetes marketingerőt. Ebből az ördögi ciklusból kilépni tehát mindenképpen munka, de a minimalista mozgalom képviselői szerint nagyon megéri.
Ugyanakkor, bár a Netflixen sorra érkeznek a témába vágó tartalmak – a mostani és a 2015-ös Minimalisták-film, Marie Kondo és egyéb rendrakásos tartalmak mellett van például direkt miniházas sorozat is –, azért azt ne higgyük, hogy Amerika hirtelen átáll a minimalizmusra. Persze terjed a zerowaste-gondolat, a minimalizmushoz kapcsolható, de azzal nem összetévesztendő downsizing – a kifejezés szó szerint méretcsökkentést jelent, abban az értelemben, amikor valaki, önszántából vagy kényszerűségből összébb húzza a derékszíjat: kisebb, olcsóbb rezsijű lakásba költözik, eladja az (egyik) autót, visszább fogja a költéseit –, a megosztáson alapuló szolgáltatások, mint az Oszkar és társai, de az uralkodó trend nem ez. Az influenszer marketing lassan külön szakmaként nyomja a követőkre az újabb és újabb vágytárgyakat – többek között egy valamirevaló insta-sztárnak már van olyan szolgáltatás a profiljához rendelve, melyen össze tudja gyűjteni, ezzel is némi jutalékot keresve, hogy az általa viselt ruhák, sminkcuccok, a lakásában álló bútorok és dísztárgyak honnan vásárolhatók meg, mert bizony a követők úgyis rákérdeznének. A konzumerizmus őrületes méreteket ölt, és olyan területekre is behatol, ahol pár éve még nyoma sem volt – innen nézve a minimalizmus mozgalom olyan picinyke, és képviselőik olyan naivak, hogy az szinte megejtő. De ez nem zárja ki azt, hogy nekik van igazuk.
