– Hát ez meg micsoda?! – mondta meglepődve, értetlenkedve a bába, amikor az újszülött fején egy furcsa alakú, vörös foltot pillantott meg. A szüléseknél már sok mindent látott életében, de ilyet még nem: ekkora vörös folt és pont egy jól látható helyen, a baba homlokán, még a bábának is ismeretlen volt. Ezért eléggé értetlenkedve mosta meg a babát, majd bebugyolálva anyja karjába adta.
– A fején van valami folt, de majd biztosan elmúlik – mondta a bába bizonytalanul, és igyekezett megnyugtatni az anyát: a kisfiú szép, egészséges! Az anya magához ölelte a fiúcskát, végtelenül boldog volt, nem is nagyon foglalkozott a folttal. Hiszen a fiú mozgolódik a pólyában, fel-felsír, s ez mind nagyon jó jel számára. Az anyának a szüléshez a hátsó szobában „vetettek” meg: szalmát terítettek a földre, azon fekve folyt le a szülés. Később Gorbacsov elmesélte születésének körülményeit lányának, Irinának, aki erre azt mondta: „Papa, te úgy születtél, mint Jézus!”
Privolnoje kis falu az Észak-Kaukázusban.
Normális szülés volt, de a bába nem tudott napirendre térni a kisfiú homlokának jobb oldalán lévő vörös folt fölött. A szülés levezetése után, hazafelé menet, két asszonynak is elmesélte, hogy miféle babát segített a világra. Így a hír, hogy Gorbacsovéknál az újszülött vörös folttal született, hamar elterjedt a faluban. A rossz nyelvek szerint a sátán megjelölte a gyermeket. Mások azt mondták, a gyermek anyja a terhesség ideje alatt tűzbe nézett, megijedt, a homlokához kapott, és a méhében a babának a homlokán véraláfutása keletkezett. Persze mindez csak babona. A valóság ma már az orvostudományban jól ismert: az ilyen anyajegyet naevus flammeusnak (tűzfolt, port-wine stain) nevezik, amit az erek rendellenessége okoz. A foltnak semmilyen káros hatása nincs viselőjére.
Később a kamaszodó Mihailnak is elmesélték, hogy fején a vörös folt egy anyajegy, ami nála nagyon szembetűnő helyen és formában jelent meg. De egészségileg ez semmilyen kihatással nem lesz az életére. Egyébként minden embernek van valamilyen anyajegye. Az orvostudomány még napjainkban sem tudja megmagyarázni, hogy az anyajegy miért, hogyan alakul ki.
Nos, a kis Mihailnak hamar kinőtt a haja, és eltakarta a tűzfoltot.
– Maradjon csak, engem nem zavar – intézte el gyorsan az ügyet Gorbacsov.
A „hivatal” számára azonban a dolog ezzel nem volt elintézve. A Szovjetunióban kötelező volt minden hivatalban, iskolában, állami intézményben, katonai egységnél kitenni a falra, fő helyre, a főtitkár bekeretezett fényképét. Miután 1985 márciusában megválasztották Gorbacsovot, több százezer példányban a kiretusált, vörös folt nélküli fotó került ki mindenhová – Szovjetunió-szerte. Sőt, a külföldön állomásozó katonák is ezt kapták meg. Később, Gorbacsov kérésére, ezeket a képeket kicserélték, és mindenütt egy valósághű, vörös tűzfoltos képet tettek ki. Ezzel alig három év alatt – a főtitkárok elhalálozása miatt – négyszer cseréltek sok százezer vagy sok millió (!) példányban főtitkári képeket. Igaz, a keret mindig maradt a régi – csak a kép változott!
Viszont a hivatalos tévéhíradásokban (amelyeket nem tudtak olyan egyszerűen és gyorsan átdolgozni) mindig látható volt a vörös folt.
Gorbacsov már közel jár a kilencvenedik életévéhez, és fején még mindig ott a folt, pedig lézertechnikával ma már könnyű lenne eltávolítani.
– Számomra olyan volt ez a jel, mint bármely egyéb testrészem: ezt adta az Isten, én meg ezt viseltem – mondta nekem egyszer Gorbacsov, amikor rákérdeztem, mit is jelent számára a vörös folt.
– Akkor lett volna baj, ha a folt nem vörös, hanem, mondjuk, kék! – jegyezte meg egy rá jellemző huncut mosoly és nevetés kíséretében. Azt hiszem, számára a kék folt sem jelentett volna nagy bajt! A külsőségek nem nagyon érdekelték. Neki mindig a tartalom volt a fontos, és nem a csomagolás!
*
Moszkva, napos nyári reggel. Gorbacsovval a repülőtéren várakozunk.
Mihail Szergejevics ma kimondottan jókedvű, hiszen a szülőföldjére – Kaukázus, Sztavropol, Privolnoje – utazunk. Mindig nagy szeretettel emlegeti ezt a csodás vidéket, ahol született, tanult, dolgozott. Most is végtelenül örül, sugárzó arccal mesél a tájról, a hegyekről és az emberekről.
Gépünk indulásáig van még bőven idő, leülünk a hatalmas repülőtéri csarnok egyik kis kioszkja előtti asztalhoz. Odalépek a pulthoz, és teát kérek. Az idősebb kiszolgálónő villámló szemekkel odatekint Gorbacsov felé:
– Neki nem adok semmit, ő szétverte a Szovjetuniót – mondta olyan hangosan, hogy ezt Gorbacsov is meghallotta.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, és kérem, mondja el, mi a problémája – mondta nagyon közvetlen hangon, majd megmondta a nevét, és várta a reakciót.
Az előbb még nagyon haragos, indulatos asszonyt leforrázta Gorbacsov kedvessége, hangneme. Láttam, hirtelenjében azt sem tudja, hogyan reagáljon, mit mondjon. Arra egyáltalán nem számított, hogy ma Gorbacsovval találkozik, és hogy Gorbacsov ilyen kedves hangnemben beszél vele.
– Nyugodtan mondja el, amit gondol, nem haragszom meg semmiért – bátorította őt Gorbacsov.
– Hát, én csak azt akartam mondani, hogy nekem nagyon jó volt a Szovjetunió idején… Én nagyon szerettem a Szovjetunióban élni… Nekem akkor jobb életem volt, mint most – mondta egyre inkább felbátorodva az felszolgálónő.
Gorbacsov nem szólt közbe. Állt nyugodtan, összekulcsolt kezét a pultra tette, és kíváncsian várta a további szemrehányásokat.
– Maga szétverte a Szovjetuniót, azóta mi nem élünk jól: a fizetés kevés, az árak magasak, kevés a munka, a nyugdíj semmire se elég.
– No, adjon egy teát nekünk, aztán válaszolok magának mindenre – mondta Gorbacsov továbbra is végtelenül nyugodt hangnemben.
Közben Gorbacsov huncutul rám nézett, majd odasúgta nekem:
– Várj csak, majd én elmagyarázom neki!
Nagy nyugalommal kavargatta a teáját, kicsit tudatosan húzta az időt, némileg feszítve a hangulatot, majd belekezdett.
– Emlékszik még maga a nyolcvanas évekre? Azt mondja, jól élt. De akkor már üresek voltak a boltok, sokszor az élelmiszerjegyekre sem lehetett semmit kapni. Hát miféle jó élet volt az? – kérdezte higgadt hangnemben.
– De előtte volt mindenünk, mehettünk nyaralni, volt mit enni, volt lakás, munka… – válaszolta egyre jobban kapkodva a levegőt az asszony.
– Még hogy szétvertem a Szovjetuniót? De hiszen én csak visszaadtam mindenkinek, ami az övé volt. A grúzoknak Grúziát, a litvánoknak Litvániát, a magyaroknak Magyarországot… Lehet, ez sok orosznak nem tetszett, de a Szovjetunióban sok nép élt, és nem minden volt a miénk – mondta Gorbacsov, közben bele-belekortyolt a teájába.
Aztán belekezdett egy szinte tudományos igényű politikai-társadalmi fejtegetésbe. Olyan szavakkal, komolysággal tette, mintha egy nemzetközi tudós-politikus konferencia szakavatott közönségének beszélne. – Ez egyébként mindig, mindenben jellemző volt rá. Mindig mindenkit nagyon komolyan vett, sosem volt lekezelő, bántó senkivel szemben.
Gyakran előfordult, hogy megszólították őt utcán, étteremben, repülőn – autogramot kértek tőle, fotózkodni akartak vele, vagy beszélgetni. Soha senkit nem rázott le, nem utasított el. Már-már azt mondanám, élvezte a nyilvánosságot, élvezte az emberek közelségét, élvezte, ha beszélgethet, vitatkozhat. Sosem rejtette véka alá a véleményét, mindig nagyon erélyesen hangoztatta gondolatait, tetteinek helyességét. Mindig kiállt az igazáért.
Nagyon kedvelte a fiatal hallgatóságot, a fiatal vitapartnereket. Bárhová mentünk, mindig kitűzött cél volt: találkozni fiatalokkal, előadást tartani diákoknak. Azt vallotta, mivel a fiataloké a jövő, őket kell meggyőzni, előkészíteni egy új világra.
Gorbacsov nemcsak egy nagy víziókkal rendelkező politikus volt, hanem egyfajta „népnevelő”, tanító is, aki bárhol, bármikor és bárkivel hajlandó volt beszélgetni, vitázni.
Nos, Gorbacsov a reptéren talán még ma is győzködné az elégedetlen felszolgálónőt, ha nem kellett volna beszállnunk a gépbe.
– Nézze, akkor nem volt más lehetőség, mint megreformálni a régi világot. Én elkezdtem, most másnak kellene folytatnia. Én is nagyon sajnálom, hogy megállt a folyamat – mondta búcsúzóul, és mindkét kezével megszorította a felszolgálónő kezét.
A búcsúzáshoz az asszony kijött a pult mögül és azt mondta:
– Én nem úgy gondoltam, Mihail Szergejevics, ne haragudjon! – szabadkozott, és már-már megölelte a korábban még nagy ellenségnek tartott Gorbacsovot.
– Semmi gond! Legközelebb is jövök, és folytatjuk – mondta Gorbacsov, és elindultunk a repülőgép felé.
Beszálltunk a gépbe. Gorbacsov, mint mindig, az ablak mellé ült. Felszálltunk, már jóval a felhők felett jártunk, amikor egy hosszú merengés után Gorbacsov felém fordult és ezt mondta:
– Látod, az emberek azt sem tudják, hogy mi történt. Azt mondja, akkor jobban élt, most meg rosszabbul. Neki az egész változás, a peresztrojka csak ennyit jelentett, de hát…
Röviden elhallgatott, kinézett a felhőkre, majd visszafordulva befejezte a mondatot:
– …de hát igaza van, mert valójában tényleg erről szólt a peresztrojka: egy jobb életről!
Jó egy órát repültünk még. Csendben, szinte szó nélkül telt az idő. Gorbacsov végig kinézett az ablakon. A leszállás közeledtével előtűntek alattunk a felhők. A verőfényes napsütésben láthatóvá vált a csodálatos kaukázusi táj.
– Ez az én szülőföldem – mondta boldogan, örömtől sugárzó arccal, mintha most egy más világba érkeztünk volna meg. Számára a múlt ténylegesen egy más világ volt. Azt jobban szerette, mint ezt az új világot, aminek a megteremtésében neki is nagy része volt. Csak ezzel az új világgal az volt a baj, hogy ez a világ már nem szerette őt.
A világ megváltozott, Gorbacsov pedig maradt a régi: de ma is hisz abban, hogy korábban helyesen cselekedett, és ha lehetne, újra így tenne!
Zolcer János: Gorbacsov titkai
Kossuth Kiadó, 2020
