Azok közül, akik kelepcébe estek a város útvesztőjében, képtelenek lévén eljutni a kikötőig, sokan az erődítményekben kerestek oltalmat – nevezetesen a templomosok, az ispotályosok és a teuton lovagok palotájában, a velenceiek és a pisaiak megerősített bástyáiban és alkalmasint a királyi palotában. A Templom, mely messziről kimagaslott a tengerparton álló épületek közül, zsúfolásig telt túlélőkkel. A csapdába esett városlakók a tenger felé tekintve végignézhették, ahogy a mentőhajók elhagyják a kikötőt: „Midőn az összes hajó vitorlát bontott, a Templomba sereglett népből keserves jajszó szakadt fel, ám a vitorlások kifutottak a kikötőből, és Ciprus felé vették az irányt, sorsukra hagyván az odabenn összecsődült derék embereket.”
Ám e megerősített épületeket a muszlimok sorra körülvették, s vagy erővel vették be őket, vagy azok adták meg magukat önként. A város közepén magasodó Ispotály május 20-án nyitotta meg a kaput a teuton lovagok bástyájával és valószínűleg a királyi palotával egyetemben, miután a szultán kegyelmet ígért a védőiknek. Az életben maradottak további sorsa nem tisztázott; a nemesek egy részét életben hagyták, hiszen később busás váltságdíjat kérhettek értük, ám Abu al-Fidá tömeges kivégzésekről számol be: „A szultán parancsára lefejezték őket Akkó falai előtt az utolsó emberig.” Még sokan hallottak róla, hogyan bánt el Richárd király a muszlim helyőrség tagjaival egy évszázaddal korábban.
A legtöbben – férfiak, asszonyok és gyerekek – a Templom erődjében kerestek menedéket. Több mint tízezer ember szorongott odabenn, mivel ez volt a legbiztonságosabb hely a városban; várként emelkedett a tenger mellékének hatalmas területén. Bejáratát erős bástya őrizte, melynek falai hét méter vastagok voltak, s amelynek minden sarkán fiatorony magasodott, tetején szamár nagyságú aranyozott, felemelt mancsú oroszlánszoborral. A négy oroszlán az aranyozással és a belefektetett munkával egyetemben 1500 szaracén bizantinust kóstált, ám valóban csodálatos látványt nyújtott. Az erődítmény túlsó sarkában, a pisaiak utcája felé egy másik bástya állt, melynek közelében, Szent Anna utcája fölött pompázatos palota trónolt, a Templom mesterének rezidenciája… A Templom épületegyüttesének egy további tornya a tengerre nézett: ezt még Szaladin építtette száz esztendőnek előtte. A torony közvetlenül a tengerparton magasodott, úgyhogy a hullámok szakadatlanul ostromolták, s még számos egyéb gyönyörű épület állott a Templomban, melyekről e helyütt nem teszek említést.
A Templom félelmetes védművei és tengerparti elhelyezkedése biztosították, hogy az ostromlók ne vehessék körül, s csak hatalmas emberáldozatok árán foglalhassák el. A falai között menedékre lelők számát a krónikások alkalmasint erősen eltúlozták, ám tény és való, hogy a palota kiterjedt épületegyüttese temérdek menekültet fogadhatott be. De bármilyen erős volt is e végső mentsvár, a túlélők helyzete reménytelennek tűnt. A viharoknak kitett, sziklás parton emelkedő Templomból képtelenség volt ilyen hatalmas tömeget kimenekíteni – csak a szultán oltalomlevelében bízhattak. Beaujeu halála után a Rend Thibaud Gaudint választotta meg sebtében a nagymester utódjául. Az ő parancsára azután május 20-án Pierre de Sevrey, a templomosok marsallja kegyelmet kért a szultántól, aki ezt meg is adta nekik. A Templomban összegyűlt keresztények a menlevél oltalma alatt távozhattak, és fegyvertelenül, a testükön viselt egyetlen szál ruhában útnak indulhattak Ciprus felé. A templomosok elfogadták a feltételeket. Fehér zászlót nyomtak a kezükbe, hogy megadásuk bizonyságául tűzzék ki a palota falára, és négyszáz mameluk lovas vonult be az épületegyüttesbe Szajf ad-Dín Akbugha al-Manszúri emír parancsnoksága alatt, hogy felügyeljék a kiürítést.
Az emír képtelen volt féken tartani katonáit, akiket kísértésbe ejtettek a palotában talált nők és gyermekek. „E szaracénok, látván az odabent egybegyűlt sokaságot, rávetették magukat az asszonyokra, akik tetszetősek valának szemeiknek, hogy megbecstelenítsék őket. A keresztények ezt nem nézhették tétlenül, kivonták kardjukat, rárohantak a szaracénokra, s megölték és lefejezték valamennyit, hogy közülük egy sem menekedett meg élve.” A kapukat becsukták, a holttesteket áthajigálták a falakon. „Ekkor a keresztények elhatározák, hogy mindhalálig védekeznek.” Szétszaggatták a fegyverszünet fehér zászlaját, és ledobták a bástyatoronyból.
Valójában mégsem halt meg az összes, csapdába esett muszlim. Egy névtelen katona túlélte a mészárlást, és utóbb egészen másként számolt be az eseményekről, a keresztényekre hárítva minden felelősséget:
A szultán kegyelmet adott nekik követei, Szajf ad-Dín Baktamúr asz-Szilahdár emír, Ajlik al-Fáriszí al-Hadzsib (a titkár), a toronyban hősi halált halt Szajf ad-Dín Akbugha al-Manszúri asz-Szilahdár emír, valamint Ibn al-Kádi Taki ad-Dín Ibn Rázín útján, akiknek fel kellett volna esketniük a frankokat, majd kikísérni őket a palotából a menlevél oltalma alatt. Ám a megvadult csőcselék nekik esett, és megölte a követek egyikét (Szajf ad-Dín Akbughát). Erre a frankok kikergették a muszlimokat, és bezárták a kapukat. Amidőn kitört a csetepaté, a többi emír elmenekült, és így megóvták életüket. Jómagam egy bajtársammal, akit Karabugha al-Sukrínak hívtak, és csapatunk többi tagjával felvonultunk a bástyatoronyba, s amikor a kapukat becsukták, mindnyájan bennrekedtünk. A frankok sokakat lemészároltak, majd felcsörtettek utánunk a toronyba, ahol mi néhányan időleges menedékre leltünk. Egy álló órán át viaskodtunk velük, és ők a legtöbbünket levágták, köztük bajtársamat is. Ám nekem tíz másik katonával együtt sikerült kijutnom, és így megmenekedtünk. A túlerő által elnyomva a tengerbe vetettük magunkat. Néhányan megfulladtak, mások megnyomorodtak, de akadtak közülünk, akik épp bőrrel megúszták a veszedelmet.
Persze mindkét fél a másikat vádolta rosszhiszeműséggel – a keresztényeknek nem csupán azt vetették a szemükre, hogy lemészárolták a kivonulást felügyelő küldöttséget, de azt is, hogy átvágták a lovak és öszvérek lába inát –, noha a muszlim források általánosságban elismerik, hogy a fegyverszünetet a saját katonáik szegték meg, akik „zabrálni kezdtek, és szemet vetettek a templomosoknál elrejtőzött asszonyokra és gyerekekre”.
A nap folyamán valamikor egy kicsiny hajónak sikerült a várpalota tenger felé néző fala alá navigálnia, és a marsall meggyőzte Thibaud Gaudint, a Rend újonnan megválasztott nagymesterét, hogy meneküljön el a kincseikkel és néhány civillel. Gaudin azonban vonakodott sorsára hagyni főhadiszállását. „Úgy látta, hogy nagymesteri címe forog veszélyben, és nem akarta azzal kezdeni hivatali ténykedését, hogy elmenekül a palotából. Végül tanácskozást tartott a testvérekkel, és az ő hozzájárulásukkal távozott Ciprusra, megígérvén, hogy onnan küld számukra segítséget.” A nagymester először a templomosok szidóni várába vitorlázott, amely feljebb, a part mentén állt. Valószínűnek tűnik, hogy ezek voltak az utolsó olyan események, melyekről az anonim türoszi templomos szemtanúként számolhatott be. Akkó elestének e hű krónikása, aki nyilván értékes szolgája lehetett a Rendnek, alkalmasint Gaudinnel együtt vitorlázott el a biztonságba, s magával vitte a város végnapjainak tulajdon kezével írott históriáját.
Roger Crowley: Az elátkozott torony
Park Kiadó, 2020
