Miért érdekeljen 2020-ban bárkit is Vincent van Gogh? Persze, Van Gogh művészetét újra és újra lehet és érdemes is felfedezni, ám ennél többről van szó. Közel 130 évvel a halála után, rövid időn belül két film is készült a festőről, ami jelzi, hogy sokkal jobban foglalkoztatja ő a filmeseket és vélhetően a nagyközönséget is, mint ugyancsak zseniális kortársai, Monet-től Gauguinen át Munchig.
Loving Vincent címmel, 2017-ben animációs film készült az életéről, amelyben híres festményeit is megmozgatták, animálták az alkotók. Egy évvel később pedig már be is mutatták Julian Schnabel hagyományosabb, élőszereplős filmjét, amely szép fesztiválkör után jutott el némi késéssel a magyar mozikba – a főszerepet játszó Willem Dafoe előbb a velencei filmfesztiválon kapta meg a legjobb színész díját, majd tavaly Oscarra is jelölték. A festő iránti megélénkült érdeklődés már csak azért is magyarázatra szorul, mert egyáltalán nem lehet mondani, hogy eddig elhanyagolták volna Van Goghot a filmesek. Az ötvenes évekbeli hollywoodi melodrámák szolid klasszikusaként emlékszünk A nap szerelmesére, Vincente Minnelli festői kiállítású életrajzi filmjére, amelyben Kirk Douglas jutott el a füllevágásig. Akkor tehát miért érdemes újramesélni a tragikus történetet?
Nos, egyfelől azért, mert ez a történet az utóbbi években megváltozott. 2011-ben jelent meg Steven Naifeh és Gregory White Smith új életrajza – nyilvánvalóan a sokadik a Van Gogh-irodalomban –, benne a szerzők szenzációs elméletével: Vincent Van Gogh valójában nem követett el öngyilkosságot, a halálát baleset okozta. A teória szerint két környékbeli kamaszfiú, akik ismerték is a festőt, kovbojosat játszottak a mezőn, ahol Van Gogh éppen dolgozott, és véletlenül lőtték hasba őt. Halálos ágyán aztán a művész őket is védte, amikor azt mondta, „én akartam a saját halálomat” – az elsuttogott mondat fültanúi emiatt vélték úgy, teljes joggal, hogy Van Gogh saját magát lőtte meg. Naifeh és Smith új elméletét nem látják bizonyítottnak a kutatók, de nem is söpörték le az asztalról, ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a Loving Vincent alkotói és Julian Schnabel is beépítsék filmjükbe ezt a fordulatot.
Ám attól még, hogy Van Gogh élete máshogyan ér véget, mint ahogy eddig tudni véltük, az odáig vezető úton nincs újdonság. Van Gogh rögeszmésen festett, de sikertelen volt. Többnyire nyomorgott, és a halála előtti néhány évben depressziója és alkoholizmusa is elhatalmasodott rajta. A halálos baleset végső fordulata ellenére ezt a szomorú leépülés-történetet egyáltalán nem érvényteleníti a forgatókönyv, amelyet Schnabel Louise Kugelberggel és a Luis Buñuelnek írt filmjei révén már rég a filmtörténet halhatatlanjai közé tartozó, közel kilencvenévesen is aktív Jean-Claude Carrière-rel közösen írt. Schnabelt és írótársait éppen az érdekli, mennyi erőt és energiát képes adni a művészet, a megtalált és dédelgetve őrzött saját stílus egy olyan embernek, akinek tulajdonképpen semmi egyebe nem maradt, mint a festményei.
Ez a közelítésmód közel sem meglepő Schnabeltől, aki maga is képzőművész, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján oldalágon a New York-i újexpresszionistákhoz kapcsolódott (ő maga New Yorkban született és tanult, de Texasban dolgozott később). Ennek a színtérnek a kultikus alakjáról, Jean-Michel Basquiatról rendezte az első filmjét, és azóta is elsősorban életrajzokra specializálódott: a Mielőtt leszáll az éj Reinaldo Arenas kubai költőről szól, a Szkafander és pillangó Jean-Dominique Bauby francia újságíró memoárja nyomán készült. Schnabel nem tartozik a jelentős rendezők közé, de klasszikus művészfilmes történeteit – vélhetően képzőművészeti érzékenységéből adódóan – rendre különleges, az érzéki tapasztalást megjeleníteni hivatott formanyelvi megoldásokkal tudja elevenebbé formálni. Ennek a kombinációnak köszönheti számos szakmai elismerését, mindenekelőtt a Szkafander és pillangóért nyert cannes-i rendezői díjat és a rendezői Oscar-jelölést.
A Van Gogh az örökkévalóság kapujában is a festő átszellemült, csakis az alkotásra összpontosító szemléletét próbálja bemutatni azáltal, hogy lírai belső monológokat alkalmaz, amelyek felváltva kísérik a főhős tudati képeit és a külvilág durvaságát szemléltető, egzaltált kézikamerás snitteket. Ezzel a módszerrel a film leginkább Terrence Malick újabb munkáit, Az élet fája után forgatott, útkereső hősöket középpontba állító rendezéseit (Knight of Cups, Daltól dalig) idézi, ám azoknál konvencionálisabb szerkezetű, könnyebben értelmezhető.
Hibái éppen abból fakadnak, hogy Schnabel egyszerre akarja elkísérni Van Goghot belső, mentális utazására – amely kísérletezőbb, nehezebben befogadható stílust igényelne – és kielégíteni a hagyományosabb életrajzi történetre vágyó nézők igényeit. Így kerülnek a filmbe Van Gogh és Paul Gauguin (Oscar Isaac) didaktikus párbeszédei a festészet megújításának feladatáról, vagy a főhős elszigetelődésének, a környezetében élő emberekkel támadó, folyamatos konfliktusainak sarkított-elrajzolt jelenetei.
A kétféle, egymást kölcsönösen gyengítő stílusmegoldást Willem Dafoe színészi jelenléte békíti össze. Dafoe újra bebizonyítja, hogy nemzedéke legbátrabb, öntörvényű színészei közé tartozik, aki szinte csak az őt érdeklő feladatokat vállalja el, ízlése pedig a szűkebb közönséghez szóló, kísérletező darabokhoz húzza – újabban Abel Ferrara múzsája lett, és olyan filmekben játszik, amiket sajnos leginkább csak fesztiválokon lehet megnézni. Vincent Van Goghként az alkatához egyébként is közel álló karizmatikus őrültet kell adnia, de sérülékenyebb és jószívűbb az általa megformált festő, mint amilyen karakterre számítani lehetett Dafoe-tól. Az ő rajongóinak semmiképp sem érdemes kihagyniuk a Van Gogh az örökkévalóság kapujában-t, elvégre annyi már majdhogynem elég is egy filmhez, hogy Willem Dafoe festőállvánnyal a kezében botorkál a dél-francia búzamezőkön.
Dafoe miatt Schnabel filmjének modorosságaira, ügyetlen, elnagyolt megoldásaira is nehéz haragudni. A film pedig végül mégiscsak eléri, hogy újragondoljuk, amit Van Gogh szomorú sorsáról tudni véltünk. A közönséget ugyan nem tudta maga mellé állítani, de a művész annyiban elérte a céljait, hogy pontosan azt és úgy festette, amit és ahogyan akart. Valóban tragikus lenne a története?
Van Gogh az örökkévalóság kapujában (At Eternity’s Gate), 2018, 110 perc. 24.hu értékelés: 7/10
