Kultúra

A ma 60 éves Psycho még mindig ugyanakkora klasszikus, mint a bemutatásakor

Hatvan éves Alfred Hitchcock feledhetetlen horrorja, a stílus-és műfajteremtő Psycho. Bár aligha szorul rá, hat indokban elmondjuk, miért nőhetett ekkorára, és miért tud még ma is frissként hatni.

1. Horror, de nem úgy

A Psycho többek között azért annyira fontos film, mert nem csupán horrorként kiemelkedő, hanem műfajtól függetlenül is az, éspedig azért, mert azokat a hibákat, amelyeket a horrorfilmek előszeretettel követnek el, mesterien kerülte el – ehhez valószínűleg szükséges volt, hogy egy akkora zseni üljön a rendezői székben, mint Alfred Hitchcock, de azért a trükk elleshető. Mik ezek a hibák? Nos, a horrorfilmek klasszikus elemei: az olcsó jumpscare-ek, a túltolt vér és egyéb testnedvek, a felszínes és életszerűtlen karakterek, valamint az, hogy az ijesztgetés mellett a lényegi történetre már nem jutott fókusz. A Psycho azonban az a fajta horror volt, ami a fentiek értelmében egyáltalán nem viselkedett horrorként, így a film rajongói meggyőzték az alapesetben a zsánert kerülőket, hogy nézzék meg, mert ez nem olyan, mint egy tipikus horror, és igazuk is volt. A Psycho annak idején nem volt a kritika kedvence, a nézők körében viszont szájról szájra terjedt a híre, és mai napig azok is szeretik, akik egy klasszikus horror elől csípőből állnak fel. Meg is változtatta a zsánert egy életre, felemelte a slasher és a lélektani horror szubzsánereket, és alighanem ahhoz is köze van, hogy a mai napig őrületes érdeklődés övezi a pszichopatákat és a róluk szóló történeteket.

2. A lélek sötét és tele iszonyattal

A Psycho műfajteremtő hatását már említettük, de ezt a témát muszáj bővebben is kifejtenünk: 1960-ban, amikor a Psycho a mozikba került, messze nem volt benne a közbeszédben egy sor olyan lélektani fogalom, amiről ma már teljesen hétköznapi beszélgetésekben is szó esik. Így aztán az, hogy a film a lélek mélyébe ásott, és onnan történetesen egy sor erősen kitekert sötét férget szedett elő, korszakos jelentőségű volt. Hitchcock gyakorlatilag a pszichoanalízis elméleteit és az általa leírt jelenségeket fogalmazta bele a filmbe a szereplők viselt dolgain keresztül: van itt minden, Oidipusz-komplexus, szexuális elfojtások, bűntudat, nőgyűlöletbe forduló szexuális vágyak, és így tovább. Az, hogy Norman Bates tettei nem csak úgy, önmagukban állnak a világban, hanem kapcsolatban vannak Bates gyerekkorával és lelkének rezdüléseivel, töréseivel, váratlan új ízt és mélységet adott a figurának, akit nem lehetett egyszerűen csak annyival elintézni, hogy gonosz.

A ma 60 éves Psycho még mindig ugyanakkora klasszikus, mint a bemutatásakor 1

3. Szokatlan castingdöntések

Nem elég, hogy a film húzónevének szánt Janet Leigh karaktere a filmidő kevesebb mint felénél távozik az élők sorából – ami meglehetősen kockázatos döntés volt –, a férfi főszerepre Hitchcock egy olyan színészt kért fel, akitől hasonló alakítást korábban nem látott a közönség. A Norman Batest alakító Anthony Perkins anyukák és tinik kedvenceként, félszeg szépfiúként volt aposztrofálva a Psycho előtt, Hitchcock azonban úgy gondolta, egy ilyen ártalmatlannak tűnő, szégyellős úrifiú karakterre osztja a szexuálisan frusztrált pszichopata gyilkos szerepét, hogy a közönség kicsit beleszeressen. Perkins pedig kihozott mindent a szerepből: elbűvölő fiatalemberként ismerték meg a nézők, akinek drukkoltak, akivel együtt éreztek, és aki olyan érzelmi hullámvasúton rángatta végig őket, amire nem számítottak. Szegény Perkins azonban meg is járta a filmmel: annyira emblematikussá vált Bates szerepében, hogy a rendezők a film után nem nagyon mertek neki szerepet adni, mondván, mindenki Norman Batesként fogja látni őt. Inkább csak mellékszerepeket kapott, illetve még három további filmben eljátszotta a karaktert, és nagyjából ezzel ki is fújt hollywoodi karrierje.

4. A titok ereje

Ma már a spoiler fogalma közismert, és azt is mind tudjuk, hogy nem illik lelőni egy-egy film vagy sorozat fordulatait azok előtt, akik még nem látták, és a nagy blockbusterekre olyan titoktartási szerződéseket íratnak alá minden érintettel, hogy azt nemigen meri megszegni senki. De annak idején, 1960-ban még nem voltak ilyen szigorú szabályok, sőt, a filmekre akkor esett be a néző, amikor csak akart. Ám Hitchcock több fronton is biztosra akart menni, hogy nem derülnek ki a film kulcseseményei idő előtt. Így aztán Robert Bloch regényéből, ami a film alapjául szolgált, felvásárolta az összes fellelhető példányt, a filmhez pedig olyan előzetest forgatott, ami gyakorlatilag semmit nem mutat a filmből. Emellett, amikor a film a mozikba került, a rendező tekintélyes pénzt költött plakátokra, amelyekkel kitapétázták a mozikat, és amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a nézők érkezzenek időben, mert ha már elkezdődött a film, nem fogják beengedni a nézőket a terembe, és Hitchcock megmozgatott minden követ, hogy ezt a szabályt be is tartassák a mozik. A titkolózás pedig kifizetődött.

Ilyen plakátokkal jelezték, hogy senki nem mehet be a filmre, miután elindult a vetítés. Fotó: Wikimedia Commons

5. A zuhanyjelenet

Ezt aligha kell hangsúlyoznunk: ha van ikonikus jelenet a filmtörténetben, a Psycho zuhanyzós képe a top 10-ben van, de az sem kizárt, hogy a dobogón. Bernard Herrmann feledhetetlen filmzenéje készíti elő, és anélkül tudott egyszerre bizarr, érzéki, idegtépő és borzasztó lenni, hogy érdemi meztelenséget vagy tényleges szúrást mutatott volna a kamera. A jelenetet egy héten keresztül forgatták, úgy, hogy Janet Leigh összesen három hetet forgatott a filmben, csak hogy érezzük az aránybeli eltolódást. A jelenet gyakorlatilag a mesterien alkalmazott suspense iskolapéldája, amit hatvan éve elemez rommá, aki csak éri – ha Hitchcock ezt az egyetlen jelenetet rendezte volna egész karrierje során, az is bebetonozta volna a zsenik közé.

6. A leg

Míg a legtöbb horrorfilm elveszíti erejét, amint lelepleződnek a történet fordulatai, a Psycho tudja azt, hogy második, harmadik, negyvenkettedik megnézésre is működik – többek között éppen a fent kifejtett indokból, miszerint a filmet nem csupán a klasszikus horrorelemek, mint a direkt ijesztgetés és a véres jelenetek működtetik, hanem az, hogy a félelem alaptermészetéről mesél, annak érzését idézi fel a nézőben. Így aztán, ha az időtállóságot vesszük alapul, a Psycho egyértelműen az egyik legijesztőbb horrorfilm a filmtörténetben. Ugyanígy főszereplője, Norman Bates is egy „leg”, éspedig a legváratlanabb horrorgonosz, aki nemhogy elsőre nem gyanús, de még sokadikra sem, így már rég megszereti a néző, mire rájön, mit tett. Bates rendszeresen végez a dobogón a legijesztőbb filmes gonosztevőkről szóló listákon, általában csak Dr. Hannibal Lecter előzi meg, és akárhogy is, nehezen tudnánk vitatkozni mindezzel.

Kiemelt kép: Paramount Pictures

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.