Kultúra

Feláldozta magánéletét egy tudós, hogy haláláig kutathassa a felejtést

Hogy emlékezz, felejteni kell.

Berlin, 1879. A Spree folyó partján a város tehetősebb polgárai sétálnak. Az Unter den Linden kávéházainak teraszán ülve élvezik a tavaszt a virágjukat bontogató hársfák alatt. A nők kisimítják ruhájuk ráncait, a férfiak megigazítják fejükön a cilindert, közben beszívják a tavasz, az utcákon díszelgő lócitrom és a frissen sült perec illatát. A falevelek ritkás árnyékot vetnek a földre.

„Micsoda pillanat – gondolja talán az egyik gondtalan polgár a berlini fák alatt –, vajon ez a pillanat megmarad-e bennem, amíg élek? Vajon emlékszem majd a szellőben hajlongó hársakra, ha egy év múlva, öt év múlva vagy húsz év múlva megpróbálom újra felidézni? Mi mindent felejtek el majd ebből?”

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ezzel egy időben a Berlini Egyetem egyik laboratóriumában egy magányos kutató éppen úttörő jelentőségű kísérletbe fog bele. A tudománytörténetben páratlan próbatételre készül. Nem egy hegycsúcsra mászik fel, nem a villanykörtét találja fel, és nem is a holdra repül. Nem lesz általános iskolai tananyag történelemórán, amire készül. A pszichológia történetében azonban a legnagyobb hősök sorába írja be a nevét a férfi, aki odáig merészkedett, ahova korábban senki. Hermann Ebbinghaus nevét azért jegyzi meg az utókor, amiért azt az egyszerű dolgot tette, hogy felejtett. Miközben a berlini nagypolgárság a folyóparton sütkérezik a tavaszi napon, Ebbinghaus memóriáját értelmetlen szavakkal kezdi teletömni. BOS – DOT – YAK – DAT. Sokszor átolvassa a szavakat, ellenőrzi, hogy tudja-e már mindet, óránként, naponta, újra meg újra, egészen addig, míg a húsz-huszonöt nem létező szót tartalmazó listák mindegyikét képes helyesen elismételni. Miközben zajlik az élet az egyetem falain kívül Berlin utcáin, Ebbinghaus elmélyülten olvasgatja a szótagokat. Nagyon hasznos eszközt állított elő ahhoz, hogy az emlékezetet és a felejtést külső, zavaró tényezőktől, érzésektől, ötletektől és magánélettől mentesen lehessen vizsgálni. Miután megtanulta a szavakat, ellenőrzi, hogy mennyi marad meg a fejében húsz perc múlva, egy óra múlva, kilenc óra múlva, egy nap múlva, két nap múlva, hat nap múlva vagy harmincegy nap múlva.

Arra akart választ találni, hogy milyen gyorsan merül valami feledésbe. Érthető, hogy ez a hőstett miért nem váltott ki általános érdeklődést a pszichológia tudományos körein túl. A felfedező kitűzhet a Déli-sarkon egy zászlót, de a felejtésen mit lehetne kitűzni? Szolomon Seresevszkij el tudta tartani magát abból, hogy színpadon állva embertelen hosszúságú szó- és számlistákat ismételt el, még tapsot is kapott érte. Ebbinghausnak viszont senki egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy kiálljon a színpadra felejteni. Bizton állíthatjuk, hogy igen hálátlan feladatot vállalt magára. Annak ellenére, hogy kísérlete látszólag a legkevésbé sem izgalmas, mégis szenzációs jelentőséggel bírt. Ebbinghaus korában a pszichológia gyerekcipőben járt. Senki sem kutatta azelőtt az emlékezet működését ilyen módszeresen. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy mérhetővé tegyék a gondolatokat. Ám Hermann Ebbinghaus olyan meggyőző eredményt ért el, hogy a tudományos élet kénytelen volt komolyan venni.

Nem volt könnyű feladat dokumentálni a felejtést. Ebbinghaus semmit sem akart a véletlenre bízni, így minden kísérletet saját magán hajtott végre. (Különben is, ki vállalt volna el ilyesmit?) Így lehetett biztos abban, hogy minden változót ismer a kísérlet során. Ez azzal járt, hogy a magánéletét is igyekezett kizárni, nehogy valamilyen nagyszerű emlék csempéssze be magát a személytelen, tudományos memória építőkockái közé. Többéves intenzív és, mondhatjuk úgy, hogy aszketikus munka, memorizálás és felejtés után megírta Über das Gedächtnis, azaz Az emlékezetről című művét. 1885 előtt az emlékezés a filozófia, az irodalom és az alkimisták rajongott témája volt, de a felejtés sosem volt tudományos terület. De hogyan is mérhető tulajdonképpen a felejtés?

Ha Ebbinghaus megtanult egy szótagokból álló felsorolást, amelyet bizonyos idő, például egy nap után félig tudott csak felidézni, akkor azt mondhatjuk, hogy a többit elfelejtette? Igen, ott és akkor elfelejtette őket, a különbséget meg lehet mérni, és felejtésnek lehet nevezni. De Ebbinghaus nem érte be ennyivel. Feltételezte, hogy a szótagok ettől még a fejében voltak, csak annyira meggyengült a hozzájuk vezető út, hogy nem tudott pusztán akarattal eljutni hozzájuk. Talán maradt még valami az emlékek nyomából, amit elő lehetett húzni legbelülről, és kifacsarni, akár egy nedves rongyot.– Természetesen nem tudjuk közvetlenül megmérni az emlékek létezését, ha a tudatunkon kívül esnek, létezésüket mégis leleplezi az, ha hatnak ránk, akár a csillagok, amelyekről tudjuk, hogy vannak, de a horizont alatt találhatók – állapította meg Ebbinghaus.

Így hát másik irányból is vizsgálni kezdte a felejtést. Ha elfelejtett egy sor értelmetlen szót, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy ismét megtanulja ezeket a szavakat? Minden egyes újratanulási próbálkozás során megmérte, hogy hány alkalommal kellett elismételnie a szavakat, hány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy a listát ismét tökéletesen el tudja mondani. Ha a listát teljesen elfelejtette volna, azaz egyetlen megerősített szinaptikus kapcsolat sem maradt volna, akkor ugyanannyi ideig tartott volna megtanulni a szavakat, mint első alkalommal. Ha valami mégis megmarad az első tanulásból, akkor rövidebb idő alatt sikerül újra megtanulnia a szavakat. Ezzel a módszerrel tudta a felejtés természetes folyamatát leírni, és rájött, hogy a legnagyobb felejtés az első óra alatt zajlik le. Egy nap után is több dolog tűnik el, de azután a felejtés folyamata lelassul, így egy hónap alatt alig valamivel több felejtődik el, mint egy hét alatt. Ebbinghaus kutatása alapozta meg azt a jelenséget, amit ma felejtési görbének nevezünk. A grafikon eleinte meredeken zuhan, majd egyre lassabban változik.

Soha egyetlen kutató nem tette Ebbinghaushoz fogható elkötelezettséggel közszemlére a saját gyengeségét, a feledékenységét az emberiség érdekében. Éveken keresztül sok-sok oldalon jegyezte fel, hogy mit felejtett el, vizsgálta, táblázatokba, számokba foglalta annak kielégítő tudatában, hogy ezzel megalapozza a pszichológia tudományosságát. Vajon nem arra vágyott inkább, hogy élvezze a tavaszi napot, a barátaival kávézzon vagy sétáljon a folyó partján? Arról, hogy milyen személyes emlékei maradtak arról az időről, amely alatt végigcsinálta a kísérleteket, semmit sem jegyzett le – csak annyit, hogy a tudomány szolgálatában igyekezett minél kevesebb olyan dolgot átélni, amely személyes érdeklődését kielégíti.

Ebbinghaus bebizonyította, hogy az emlékek, amelyek nem kötődnek sem hozzánk, sem a számunkra fontos dolgokhoz, fokozatosan elenyésznek. A kutatónak azonban nem volt még lehetősége arra, hogy pontosan megértse, mi is enyészik el az agyunkban. Az emléknyom kialakulását, mint tudjuk, csak az 1960-as években bizonyította be Terje Lømo. Az emléknyomok feltehetőleg idővel elhalványulnak. Úgy tűnik, hogy a neuronok, amelyek kapcsolódásaik révén megtartották az emléket, visszatérnek eredeti állapotukba, persze csak akkor, ha nem ismételjük el, tartjuk karban a tudást egészen addig, amíg végleg be nem vésődik a fejünkbe. Ez nyilván így van rendjén, hiszen ezáltal az agyunk képes helyet felszabadítani az újabb emlékek számára. Ebbinghaus másik felfedezése az volt, hogy ez a kipucolási folyamat meglehetősen hamar megkezdődik azután, hogy az emlékek bekerültek a memóriánkba. Ez az emlékezet újabb hasznos tulajdonsága. Jobb előbb rendet rakni, mint későbbre hagyni. Minél előbb ki kell derülnie, hogy érdemes-e egy emléket hosszan elraktározni. Azáltal, hogy a felejtést a betanulás folyamatával együtt vizsgálta, Ebbinghaus arra is rámutatott, hogy a felejtés és az emlékezet kéz a kézben jár. Ugyanannak a dolognak a két oldala. Felejtés nélkül megtelik az emlékek raktára. Valaminek el kell tűnnie ahhoz, hogy egy másik dolog helyet kapjon, mivel a fontosabb emlékeknek van szükségük a helyre.

– Ha mindenre, amit átéltünk, teljes részletességgel emlékeznénk, akkor a visszaemlékezés éppen annyi ideig tartana, mint átélni magát az élményt – mondta William James 1890-ben.

Mégis tartunk a felejtéstől. A felejtés az öregség, a rothadás és az elmúlás. Olyan, akár egy memento mori, ami a halálra emlékeztet. Ha a napok már úgy telnek el, hogy nem hagynak nyomot az emlékeinkben, akkor ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk az élet végéhez, anélkül hogy cserébe kapnánk érte valamit.

Ida Jackson, a blogger és író ezért vezet tizenkét éves kora óta naplót mindennap. „Úgy érzem, segít. Kevesebb dolog esik ki a fejemből. Fellapozom a naplót, és elolvasom, hogy barátoknál ebédeltünk, és máris előjönnek a vendégségből maradt emlékek, pedig nem is írtam le ezeket.” Ida emlékgyűjtő, retteg attól, hogy a másodpercek nyom nélkül múlnak el.

Egy ennél hétköznapibb szempontból a felejtés egyértelműen bizonyítja számunkra, hogy nincs hatalmunk. Megbeszélt találkozót, a barátaink születésnapját, telefonszámokat és közös emlékeket elfelejteni nem túl praktikus dolog. Kellemetlen lehet, ha elfelejtjük valakinek a nevét. A felejtés azonban sokkal szokványosabb, csak a hipochonderek tulajdonítanak neki túl nagy jelentőséget, meglehetősen ritkán a demencia vagy az Alzheimer korai jele. Az alváshiány és a kimerültség elég ahhoz, hogy fontos dolgok kiessenek a fejünkből.

Hilde Østby, Ylva Østby: Titokzatos memória – A felejtés és az emlékezés könyve

Park Kiadó, 2020

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.