Én nem határon túli vagyok, hanem határtalanul magyar – Kányádi Sándor
A Hargita megyei Nagygalambfalváról, székely parasztcsaládból származó Kányádinak már születésekor problémát okozott magyar származása. 1929. május 10-én született, de egy aznapra eső fontos román nemzeti ünnep miatt május 11-re anyakönyvezték, mert az mégsem járja, hogy magyar származásúként ugyanarra a napra essen a születésnapja.
Trianon után a magyar irodalom jelentős része határon túli irodalommá vált, melynek egyik központi témája a kisebbségi lét és az abból fakadó nehézségek, például az erőszakos asszimiláció elleni küzdelem és a nemzeti identitás megtartása. Az erre irányuló törekvések egyik fontos eszköze az anyanyelv fontossága, melyet Kányádi Sándor is sokszor hangsúlyozott.
Idestova 80 esztendősen elmondhatom, bejártam szinte az egész világot, s mindenhol találkoztam magyarokkal. De nehéz szívvel tapasztaltam, hogy mikor elmerészkedik a kicsi Magyarország területére a magamfajta ember, ott azonnal „határon túlinak” kezdik nevezni. Én nem határon túli vagyok, hanem határtalanul magyar, szoktam mondani
– nyilatkozta egy 2009-es interjúban, de jó néhány verséből kiérezni keserűségét, hogy nem mindenki gondolja ezt így.
„vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
[…]
se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
általnéznek”
– írta 1969-es Vagyunk amíg című versében.
Kányádi, akinek az anyanyelv megtartó ereje és az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozták meg a költészetét, korábban azt nyilatkozta, Erdélyre úgy tekint, ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versében megfogalmazta:
a szívem Kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Olyan világban nőttem fel, ahol minden a titkok és hazugságok köré épült – Dragomán György
1973-ban Marosvásárhelyen született, ahol családja 1988-as Magyarországra költözéséig élt. Az erdélyi születésű, magyar nyelven alkotó író műveiben nem ír közvetlenül a magyar–román konfliktusról, ahogy egyik oldal mellett sem köteleződött el. Az Erdélyben összekeveredő román és magyar közösségek közötti konfliktus vizsgálata és feltalálása helyett sokkal inkább az erdélyi kommunista rezsimre és annak bukására összpontosít.
A mi kivándorlásunk egy hosszú búcsú volt, tizenháromtól tizenöt éves koromig megpróbáltam elbúcsúzni a várostól, és megjegyezni, magammal vinni minden részletét. A Máglyában nagyon erősen benne van nagymamámék Göcsi Máté utcai háza, a kertjének szegletei, a diófájának elágazásai. Azok az évek nagyon sok intenzív emléket adtak, olyan történetekben is fel-felbukkannak az akkoriban összegyűjtött érintés-emlékek vagy képek, amelyeknek látszólag semmi köze nincs Erdélyhez
– nyilatkozta Dragomán egy korábbi interjúban.
Az író számára nagyon nehéz volt eljönni Marosvásárhelyről, aztán húsz évig egyáltalán nem volt képes visszamenni, nem volt ereje hozzá. Azt mondja, máig megviseli visszatérni, ezért viszonylag ritkán megy.
Egy olyan világban nőttem fel, ahol minden a titkok és hazugságok köré épült. A hazugságok is titkok voltak és a titkok is hazugságok voltak. Ez eléggé meghatározta azt, hogy telt az én gyerekkorom. (…) Mentem az óvodába apámmal, aki azt mondta, hogy tanuljam meg, ami ott van, abból semmi nem igaz és amit otthon beszélünk, abból semmit ne mondjak el. (…) Az volt a furcsa, amikor találkoztam olyan románokkal vagy olyan emberekkel, akikről kiderült, hogy ők tulajdonképpen elhitték. Az egész gyerekkoromban azt gondoltam, hogy ez egy játék, amit mindenki játszik, mert ha nem játszod, akkor fejbe lőnek vagy bajod lesz belőle.
Szociológiai értelemben emigráns vagyok – Tompa Andrea
A nemrég a 24.hu-nak interjút adott, Kolozsváron született Tompa Andrea ma már mindkét hazájában otthon érzi magát, bár többször is megkapta, hogy hazaáruló. Az 1990 óta Budapesten élő író szerencsésnek tartja magát, mert úgy érzi, hogy mindkét hazájában otthon tud lenni, bár a „haza” fogalmában kódolt veszélyérzet nem múlik el nyomtalanul, mondja.
Haza című új könyve egyik fő kérdése, mi lesz vagy mi lett azokkal, akik elhagyták a hazájukat, és hol van egyáltalán a haza vagy az otthon?
Az az otthon, amit évtizedek alatt épített fel az ember felnőtt élete során, vagy ahol megszületett, ahonnan eljött, amit talán mégsem hagyott maga mögött egészen?
Tompa eddigi regényei mindegyikében (A hóhér háza, Fejtől s lábtól, Omerta) megjelenik az Erdély-tematika, művei nagyon erősen kapcsolódnak Kolozsvárhoz, ahogy a Trianon-trauma is többször hangsúlyos szerepet kap az írásaiban.
Tompa Andrea harmincéves emigrációként hívja a sajátját, és bár tudja, hogy a határon túli magyarokat áttelepülőnek szokták nevezni, itt nem csupán helyváltoztatásról van szó.
Az puszta „költözés”, itt viszont át kell lépni egy országhatárt. Én jobban szeretem maszatosabb szóval „elmozdulásnak” hívni. Ugyanakkor tudom, hogy szociológiai értelemben emigráns vagyok, a törvényi kereteimet a bevándorlási jogszabályok adták, és át kellett mennem mindazon, ami egy kínai állampolgárral megtörténik, ha Magyarországra érkezik. Hiába a sok tekintetben közös kultúra és nyelv, bizonyos lelki folyamatok nagyon hasonlítanak arra, mint amikor Pekingből érkezik valaki Budapestre. Ezeket az érzéseket már elrendeztem magamban, mire írni kezdtem, de a nyelvet menet közben kellett hozzá megtalálnom
– mondta korábban.
A kisebbségi helyzetre pozitívan tekinteni – Szabó T. Anna
Az 1972-ben, Kolozsváron született Szabó T. Anna 1987-ben települt át Magyarországra családjával. Egy korábbi interjúban úgy emlékezett vissza 1986–87-re, hogy egyre reménytelenebbnek látszott a helyzet.
Az ablakunk alatt Adrian Păunescu-rajongók vonultak nacionalista és soviniszta jelszavakat kántálva (koncertre mentek); az iskolámban minden tablót eltávolítottak, és a folyosók megteltek zászlókkal meg Ceauşescu-transzparensekkel, és minden óra azzal kezdődött, hogy el kellett énekelnünk a himnusz mind a hét szakaszát. A fokozódó feszültségben édesapám komolyan tartott egy pogromtól – ami aztán később részben meg is történt, Marosvásárhelyen.
Szabó T. Anna tizenöt éves volt áttelepedésükkor, könnyebben élte meg a változást, mint néhány évvel fiatalabb társai.
Én akkor már tudtam, ki vagyok, azt is, hogy ki akarok lenni, és az a tény, hogy eleinte bizony eléggé kilógtam az új osztályközösségből elszánt irodalomrajongásommal, csak megerősített a szándékaimban. Kivételes szerencse, hogy alig egy évvel később rátaláltam a mostani férjemre, a szintén erdélyi Dragomán Györgyre, akivel szinte minden gyerekkori élményünk megegyezett, ráadásul már akkor is mindketten írók akartunk lenni. A legjobb barátnőm is erdélyi. Mi hárman egy külön kis közösséget alkottunk, együtt jártunk koncertekre, kiállításokra. Velük vagy a családjukkal mindig otthon éreztem magam – és nagyon sokat voltunk együtt.
Azt mondja, költőként a több nyelvű környezet számára mindig inspiráló. Ezt a sokféleséget korán meg is tapasztalta. Német óvodába íratták be, ahonnan egy év után magyar óvodába került. Szintén egy év után egy román óvodába vitték át nyelvet tanulni, mindeközben édesapja angolul tanította.
A kisebbségi helyzetre pozitívan tekint, szerinte ez segít megtanítani küzdeni.
Úgy éreztem, és azt is tanították nekem, hogy duplán, sőt, triplán kell teljesítenem, ha előre akarok jutni abban a kisebbségeket duplán elnyomó diktatúrában, amiben akkor éltünk
– nyilatkozta nemrég.
Engem felszabadított a börtön – Bodor Ádám
Az 1936-ban Kolozsvárott született Bodor Ádám bankigazgató apja 1944-ben a budapesti Országos Pénzintézeti Központ és a Pesti Takarékpénztár és Hitelbank élére került. A háború után a család visszatelepült Kolozsvárra. 1952-ben Bodort letartóztatták államellenes szervezkedésért, kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, két év után szabadult a börtönből apja közbenjárására. Bodor korábban úgy fogalmazott, a börtön tette szabaddá, mert tudta, hogy nincs vesztenivalója, nincs rejtegetnivalója a hatóság előtt.
Én a szabadság érzésével tudtam élni nagyon gyakran, úgyhogy rám nem hatott nyomasztólag. Tudatilag igen, érzelmileg nem. Tudtam felszabadultan viselkedni, persze, ismervén a korlátokat (…) Tudták jól, hogy ki vagyok és azt hiszem, ennél fogva engedhettem meg magamnak, hogy arról írjak, amit érzek, amit rajtam kívül senki nem tett meg. Senki nem írt letartóztatásokról, házkutatásokról, internálásokról, száműzetésről. Tényleg, engem felszabadított a börtön. Azt, hogy ezt miért tűrték el tőlem, számomra egy nagy rejtély. Mások számára is (…) Ha én ezt román íróként írom meg, semmi esélyen nincs.
A hetvenes évek végétől Bodornak egyre kevesebb lehetősége maradt íróként, végül 1982-ben áttelepült Magyarországra.
Műveiben sokszor megjelenik Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, valamint a magyar és a román kultúra keveredése, annak kettőssége. 1992-es Sinistra körzet című regényéről úgy fogalmazott, hogy
ilyen történetek szereplője én soha nem voltam, és nem is találkoztam olyan emberekkel, akikkel hasonló dolgok megestek. Egy bizonyos tájat, egy sajátos földrajzi környezetet, persze, ismertem a Kárpátok talán legismeretlenebb részén. Nekem ezeket a történeteket a táj sugallta. Egytől egyig, e tekintetben nincs kivétel.
Kiemelt kép: Czimbal Gyula / MTI
