Kultúra

A pornósztártól a szektavezérig – 50 éves korunk legizgalmasabb filmrendezője

Ötvenéves lett Paul Thomas Anderson, a legmonumentálisabb kísérleti filmek rendezője, akinél kevesen tudnak többet a hatalomittas férfiak lelkivilágáról. Megpróbáltuk sorrendbe állítani nyolc nagyjátékfilmjét, és arra jutottunk, könnyen lehet, hogy Anderson napjaink legizgalmasabb filmkészítője.

Az 1970. június 26-án, Los Angelesben született Paul Thomas Anderson filmjeiből toplistát készíteni egyszerre hálás és nehéz feladat. Hálás, mert csupa jó filmről van szó, és ugyanezért nehéz. Andersonnak nincs rossz filmje, az utolsó helyezettet éppen annyira érdemes megnézni, mint az elsőt. Vagyis nagyon.

Paul Thomas Anderson és Joaquin Phoenix. Fotó: The Weinstein Company

8. A szerencse zsoldosai (1996)

Anderson gimnazista korában kezdett rövidfilmeket készíteni, és úgy tűnt, egyenes útja lesz valamelyik menő filmes egyetemre, de végül irodalmat hallgatott (többek között David Foster Wallace-tól), és filmes képzés helyett inkább a gyakorlatban, produkciós asszisztensként szerzett tapasztalatokat. Így került a Sundance Intézet kapuin belülre is, amely az azonos nevű, függetlenfilmes fesztivállal együttműködésben mentorálta a tehetséges fiatalokat.

A kilencvenes évek közepére a Sundance megbízható márkanévvé vált: aki a Robert Redford által alapított fesztiválon és a hozzá kapcsolódó filmes programokban nevet szerzett magának, arra Hollywood is előbb-utóbb lecsapott, mert hátha belőle lesz a következő Quentin Tarantino, Steven Soderbergh vagy Todd Haynes. A náluk körülbelül tíz évvel fiatalabb Anderson is hamar talált producereket A szerencse zsoldosaira, egy öregedő szerencsejátékos elégikus történetére.

A Sidney nevű férfi régi bútordarab Las Vegasban, a múltja homályos, a jelene sivár, a jövője bizonytalan. Megszán egy koldusszegény, elveszett fiatalembert, és a pártfogásába veszi, megélhetési szerencsejátékost farag belőle. Mikor évekkel később újra találkoznak, a fiatalabb szélhámos komoly bajba keveri, és csak a történet végén derül ki, Sidney miért hajlandó élete kockáztatásával is segíteni ennek a rakás szerencsétlenségnek.

Anderson már első rendezésében is jellegzetesen nyugati parti közeget mutat be, Las Vegas talmi csillogását, üres tereit és üres lelkű figuráit, akik az egyik pillanatban felpörögve hajtják a nagy lóvét, a következőben leeresztve, karikás szemekkel szürcsölik a pocsék kávét hajnali 4-kor. Noha egy ilyen világban rengeteg színes epizódot és extravagáns mellékszereplőt lehetne felvonultatni, Anderson csak Philip Seymour Hoffmannak ad erre lehetőséget – persze nélküle már akkor sem akart filmet csinálni –, és inkább halk szavú beszélgetésekből, szomorú kudarcok beismeréséből építi fel a filmet. A főszereplő, Phillip Baker Hall nyúzott arca és a mentoráltját játszó John C. Reilly durcáskisfiú-attitűdje a mai napig előttem van. A szerencse zsoldosai a mából visszatekintve atipikus Anderson-film, mert kicsi és szerény történet, olyan jellegű, őszies hangulatú gengszterfilm, mint a hetvenes évekbeli Eddie Coyle barátai, vagy Soderbergh-től az Amerikai vérbosszú.

7. Beépített hiba (2014)

Thomas Pynchon senkinek nem adott jogot regényei megfilmesítésére, csak Paul Thomas Andersonnak, és ez jelent valamit. Mégpedig azt, hogy a posztmodern amerikai irodalom félve tisztelt írófejedelme csak a posztmodern amerikai film félve tisztelt rendezőfejedelmével szeretne együtt dolgozni, és a 2010-es években már Andersont látta annak. A Beépített hiba ebből a szempontból olyan, mintha csak felkészülés lenne a „Nagy Műre”, mondjuk a Súlyszivárvány adaptációjára, de ezt akár rögtön vissza is vonhatjuk, mert ha valamit tanultunk a posztmoderntől, az éppen az, hogy nem érdemes várni a monumentális, minden kérdést megválaszoló műalkotásokra.

A negyvenes évek detektívnoirjait karikírozó, szándékosan túlbonyolított krimidramaturgiát követő Beépített hiba mindenesetre Anderson legviccesebb filmje, ami nagy szó, mert ő egyébként nem a humoráról híres. Azt viszont nem lehet kibírni röhögés nélkül, ahogy a katonásan rövidre nyírt hajú Josh Brolin palacsintáért üvölt a japán étteremben. Bemutatása idején a filmet ujjgyakorlatként, lazításként könyvelte el a kritika, amelyben Anderson kihasználta az alkalmat, hogy egy tét nélküli, könnyed történetben összehozza fél Hollywoodot (Brolin és a főszereplő Joaquin Phoenix mellett Owen Wilson, Benicio del Toro, Eric Roberts, sőt Reese Witherspoon is feltűnik).

Könnyen lehet azonban, hogy a Beépített hiba szürreális, hippi szín- és hangkavalkádja mögött egy mestermű lappang a tudás eredendő bizonytalanságáról, identitásunk képlékenységéről és a légvárakról, amelyekre az amerikai álom épült. Ezek már azok a témák, amelyekkel Anderson más filmjeiben is foglalkozik, ilyen értelemben a Beépített hiba sem lóg ki az életműből. De talán túl hosszú, széttartó és dilinyós ahhoz, hogy valaki komolyabban elgondolkodjon ezekről a nehéz kérdésekről.

6. Kótyagos szerelem (2002)

Amikor Anderson a Magnólia sikere után bejelentette, hogy legközelebb Adam Sandlerrel akar dolgozni, többen azt hitték, a fiatal rendező megőrült. Erről azonban szó sincs. Anderson pontosan tudta, hogy Sandler nemcsak A vizesnyolcas vagy az Apafej kelekótya és idegesítő főszerepeiben állná meg a helyét, hanem egy szabálytalan és zavarba ejtő romantikus vígjátékban is.

Már a Kótyagos szerelem elején egyértelmű, hogy Barry és Lena egymásnak lettek teremtve, mégis nagyon törékenynek látjuk alakuló kapcsolatukat, mert a férfi annyira nehéz eset, hogy rövid úton képes lenne eljátszani saját boldogságának apró esélyét. Barry alapvetően rendes ember, de mániás szorongó, indulatkezelési problémákkal küzd, ráadásul egy tétova szextelefonos kaland után zsarolási ügybe is keveredik. A higgadt és angyali türelmű Lena valójában kezdettől fogva őt akarja, Barry mégis majdnem szabotálja a kapcsolatukat.

Nézőként Barry perspektívájából éljük át a szerelembe esés felfokozott idegállapotát, ezzel magyarázható, hogy a Kótyagos szerelemben végig, gyakran elég idegesítően kattog a zene, Sandler pedig ide-oda masírozik nevetséges kék öltönyében, mint egy túlgyorsult pingvin. Ez a film is tele van számtalan vicces részlettel, visszatérő poén például, hogy nem jövünk rá, pontosan mit dolgozik Barry, de az biztos, hogy rengeteg időt tölt cége telephelyén. Legalább egy feledhetetlen jelenet pedig a Kótyagos szerelembe is jutott: Barry végre telefonvégre kapja az őt zsaroló prostituált stricijét, a maga módján ugyancsak meglehetős lúzernek tűnő Philip Seymour Hoffmant. A strici nem veszi jó néven a számonkérést, de ezt inkább nézzük is meg.

5. Boogie Nights (1997)

Micsoda? A Boogie Nights című remekmű, a kilencvenes évek egyik legjobb és valahogy legigazabb amerikai filmje csak az ötödik helyen? Tévedés történt? Lehet. Mostantól minden egyes döntés nagyon nehéz, mert listánk összes további darabja csodálatos. A Boogie Nights ráadásul Anderson legszemélyesebb filmje abban az értelemben, hogy ezzel a sztorival kezdte a filmezést: a John Holmesról mintázott, de fiktív pornósztár, Dirk Diggler volt a hőse a rendező 18 éves korában forgatott, legelső rövidfilmjének is.

Mikor A szerencse forgandó fesztiválsikerei után Andersonnak szabad kezet adott az akkoriban fénykorát élő New Line stúdió, a rendező végre annak rendje és módja szerint nagyszabású tablóként dolgozhatta fel a hetvenes évek amerikai pornó-aranykorának időszakát. Természetesen ezúttal sem sikertörténetet mesél, Anderson filmjeiben a siker mindig hamar elillan, és/vagy a sikerember tökéletes morális kudarcával, önnön magányába zárulásával végződik. A Boogie Nights végére, nyolc átszexelt, átkokózott, kudarcokkal és csillogással teli év után Dirk Digglernek sem marad egyebe, mint a hatalmas farka, de valahol ez is happy end.

 

 

Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Amilyen csendes és kamara jellegű volt A szerencse zsoldosai, a Boogie Nights annyira ambiciózus, sokszálú és látványos. Ugyanakkor Anderson egyszer sem veszíti el a fókuszt, és végig a félszegnek megismert, fiatal pornós nevelődési történetét tartja a középpontban. Dirk körül felbukkannak a pornóipar jellegzetes szereplői, az üresfejű vagy éppen anyáskodó szexmunkások, a dörzsölt producerek és komplexusos stábtagok (élükön a burleszkfigura William H. Macy-vel). A szerkezetében Robert Altman szatirikus tablófilmjeit, a Nashville-t vagy a Rövidre vágvát idéző mozaikból bontakozik ki a pornóvilág nosztalgikus húrokat is megpendítő, mégis kellően józan és kritikus elemzése. Nagy film, a szó minden értelmében.

4. Magnólia (1999)

1999 legjobb filmjeit újraértékelő toplistánkon a 13. helyre rangsoroltuk a Magnóliát. Kerülhetett volna előbbre is, ha nem lenne a mai napig megosztó film. Én azért tartom nagyobbra a Boogie Nightsnál, mert Anderson fokozatosan eloldódik benne attól a realista, külső nézőponttól, amelyből előző filmjét elmesélte. Inkább hagyja, hogy a kertvárosi kisember szorongása, lelkiismeret-furdalása, túláradó szeretetvágya vagy éppen szeretetlensége szétzilálja, szubjektívvá tegye a filmformát.

A Boogie Nightsban kidolgozott, hosszú beállításos, bonyolult kameramozgásokkal koreografált, és sok szereplőt egyszerre játékba hozó stílust a Magnóliában is viszontlátjuk, csak éppen itt a zene- és zörejhasználat meg a stilizált színkezelés eltávolít a valószerű ábrázolásmódtól. Végső soron pedig a karakterek felfokozott ideg- és lelkiállapota az, ami szürreálissá és szabálytalanná teszi a filmet, amely megmarad monumentális tablónak.

„Annyi szeretetet tudnék adni! Csak nem tudom, hova tegyem” – mondja a film vége felé az egyszerre szánalomra és irigylésre méltó kisember (William H. Macy), és a Magnólia többi szereplője is ugyanígy van vele. Kétségbeesetten érezni akarnak valamit, vagy éppen képtelenek elkerülni, hogy érzelmeik árja elsodorja gondosan felépített életüket. Anderson először forgatott igazi melodrámát, és rögtön a klasszikus műfaj egyik legszebb kortárs példájával állt elő, ami még Tom Cruise karrierjében is új lehetőségeket nyitott.

3. Fantomszál (2018)

Toplistánk élén három olyan film áll, amelyek feltűnően hasonlítanak egymásra: egy-egy megalomán és hatalomittas, szörnyeteg férfi portréját mesélik el. Egyben ezek Andersonnak az utóbbi 13 évben forgatott filmjei, vagyis legutolsó alkotói korszakának termése. A három filmből kettőben Daniel Day-Lewis a főszereplő, a nagy angol színész, aki maga döntött úgy, hogy ekkora nagyságot már el sem bír a vászon, és a Fantomszál után visszavonult. De a Fantomszálat még meg kellett csinálnia: érezhette, hogy ennél szebb és grandiózusabb lehetősége nem lesz a búcsúra.

Éppen ezért kicsit sem lepett meg bennünket a film 2018-as bemutatása idején, hogy Day-Lewis újabb nagy formátumú, ugyanakkor valahol mélyen érzékeny és sebezhető karaktert formál Reynolds Woodcockból, az ötvenes évekbeli London ünnepelt divattervezőjéből, akinek egójánál talán csak a varrónőkből és különféle cselédekből álló háreme nagyobb. Arra viszont nem számítottunk, hogy partnere, az addig alig ismert Vicky Krieps képes felnőni hozzá, és a Fantomszál végül nem one-man show, hanem egy őszinte szerelmen alapuló, mégis (szó szerint) mérgező párkapcsolat bergmani elemzése lesz.

Ahogyan Anderson behúz, illetve – ha már divatipari berkekben járunk – belevarr minket, nézőket ebbe a filmbe, az csakis ahhoz a céltudatossághoz és ellentmondást nem tűrő akarathoz hasonlítható, amellyel Woodcock bekebelezi az újabb és újabb nőket, akik naggyá teszik őt. Nagyvilági terekben, pompás kelmék között forgolódunk, a virtuóz, kicentizett kameramozgások és az állandó alkotótárs, Jonny Greenwood bőrünk alá kúszó zenéje viszont tesznek róla, hogy ne feledkezhessünk bele az élménybe, velünk maradjon a kényelmetlenség.

Semmi keresnivalónk olyan kapcsolatokban, mint amelyeket Reynolds működtet, de hasznunkra fog válni, ha két órára betekintést nyerünk ebbe a hátborzongató rendszerbe

írtam a filmről két éve, és ma is vonz a Fantomszálban látott emberi kapcsolatok veszélyes dinamikája.

2. The Master (2012)

A Fantomszál éppen úgy egy rendkívüli férfi és a hozzá felnövő tanítvány viszonyát boncolja, mint a The Master, a korábbi film viszont ugyanakkora teret ad az egyenlőtlen kapcsolat mindkét résztvevőjének. Ennél nagyobb különbség, hogy itt két férfi áll a középpontban. Egyikük a karizmatikus és gátlástalan vallásalapító, Lancaster Dodd, aki az ötvenes évek Amerikájában, a vagyonos arisztokrácia koktélpartijain terjeszti az igét, és feltűnően hasonlít a szcientológus egyházat megalapító L. Ron Hubbardra. Rá azonban végig valamelyest kívülről tekintünk, noha jelenlétével uralja a filmet. A valódi főhős nem ő, hanem Freddie Quell, a poszttraumás stresszben szenvedő, céltalanul sodródó világháborús veterán, aki kiszolgáltatottsága, kíváncsisága és talán szabadságvágya, hitszomja miatt is közel merészkedik Doddhoz.

Philip Seymour Hoffman és Joaquin Phoenix. Kell-e többet mondanunk? A kétezertízes évek Hollywoodjának két talán legjelentősebb férfi színésze feszül egymásnak a filmben. Dodd és Quell dominanciaharcot folytatnak, az egyikük nyilvánvalóan rákényszeríti az akaratát a másikra, de nem lehet tudni, Freddie meddig hagyja magát, hol húzza meg saját befolyásolhatóságának határait. Lehet, hogy valójában ösztönösen Freddie-nél van az irányítás, és nem a mester választ tanítványt, hanem pont fordítva? Ki is a címbeli mester, egy külső figura vagy a saját, megtalálni áhított jobbik énünk? (Amíg a filmbeli férfiak és a nézők ilyesmiken filozofálnak, addig sem jut eszükbe, milyen kifogástalan alakítást nyújt a Dodd józan és okos feleségét játszó Amy Adams is.)

Az apa-fiú és a férj-feleség kapcsolat, valamint az ideiglenesen felálló, bibliai utalásokat mozgósító, háromtagú család rajza áll a The Master középpontjában, tehát a családi kapcsolatok lehetőségének vagy lehetetlenségének vizsgálata, a magány enyhítésének vágya. „A Mester épp ezért nem háborús traumafilm (a csatatéri élmények legfeljebb katalizátorát jelenthették a lényegi defektnek), és nem is igazán egy modern kori szekta természetrajza, hanem a sodródás létállapota mögött meghúzódó gyermeki szeretethiány körbetapogatása” – írta közel tíz éve kollégám, Jankovics Márton a filmről a Prizma folyóiratban, és ma is igazat adhatunk neki.

1. Vérző olaj (2007)

A The Master sistergős remekmű, mégsem az áll születésnapi toplistánk élén. Hosszú vívódás után a Vérző olaj került az első helyre, ahogy oda került különféle, a 21. század legjobb filmjeit rangsoroló összeállításokban is. A Vérző olaj ugyanis nemcsak a hatalomvágyó, rögeszmés férfi lenyűgözően pontos és kíméletlen természetrajza. Több annál, pedig ennyi is rengeteg.

A 2007-es filmben Daniel Plainview, az olajmágnás bírvágya összekapcsolódik a modern Amerika megalapításának, a szabadpiaci kapitalizmus kiépítésének történetével, amely egyszerre monumentális történelmi ősbűn és az emberi természetből levezethető, elkerülhetetlen katasztrófa. Ami a másé, az az enyém is lehetne, aminek pedig még nincs tulajdonosa, az biztosan az enyém. Ez Daniel „Milkshake” Plainview filozófiája, de a homályos, formátlan akarnokság ott van mindannyiunkban, csak szerencsére legtöbben nem vagyunk szociopaták, ezért gátat szabunk neki. A karámként körénk ácsolt társadalmi rendszer sem engedi, hogy elszabaduljunk, a vadnyugati korszakát éppen csak maga mögött hagyó Amerikában viszont még nem alakultak ki ezek a civilizációs keretek.

A Vérző olaj Anderson nyugati parti filmjei (tehát majdnem az összes munkája) közül is a legtöbbet mondja Kaliforniáról, amely egyeseknek mesés gazdagságot ígér, másokat örökre elveszejt a forró homokban. Az andersoni diszfunkcionális, végtelenül terhelt családi kapcsolatok elemzése, a kétségbeesett fiúi szeretetvágy mellett ebben a filmben a Pénz és a Hit küzdelmének végére is pont kerül, megjósolható eredménnyel. Érdemes külön hajbókolni a színészeknek? A most is lenyűgöző, karakterét az őrületig juttató Daniel Day-Lewisnak, az élete (kettős) szerepét játszó Paul Danónak? Nem érdemes. A Vérző olaj totális műalkotás: minden benne van.

Kiemelt kép: Collection Christophel © NewLine cinema / Lawrence Gordon productions

Ajánlott videó mutasd mind

Kapufát lőtt az MSZP a balatoni népszavazási kezdeményezésével

Idén egyetlen szabadstrand sem szűnt meg, az MSZP mégis most kezdett bele a megvédésükbe, ráadásul a szocialisták a balatoni önkormányzatokat is magukra haragították. A tópart azonban valóban kiszolgáltatott a befektetői elképzeléseknek, és ezt ezen a nyáron az ellenzék is észrevette.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.