Kultúra

A gyűlölet valóban egy időtlen remekmű, vagy csak a hülye politikusok miatt aktuális 25 év után is?

Negyedszázada mutatták be Mathieu Kassovitz filmklasszikusát. Jókor volt jó helyen, vagy tényleg kultuszfilm a saját jogán?

Betört a köztudatba a külváros

1995 májusában a cannes-i filmfesztivál egy fiatal, gyakorlatilag ismeretlen rendező, Mathieu Kassovitz filmje, A gyűlölet (La haine) sikerétől volt hangos. A film a francia társadalomnak azt a részét mutatta be, amelyre a közönség addig nem igazán volt kíváncsi, mindezt provokatív és rendkívül modernnek ható ábrázolással, mely elsősorban a fiatal nézőket célozta meg. A gyűlölet olyan tabutémákhoz nyúlt jó érzékkel, melyekről mindenki tudott, de addig csak rétegfilmek foglalkoztak vele, Kassovitz azonban hirtelen bevitte a mainstreambe: a pár nappal Cannes után bemutatott filmet kétmillióan nézték meg Franciaországban, de külföldön is kultuszfilm lett belőle, a markáns és egyedi hangvételű filmklasszikusokban egyébként nem szűkölködő kilencvenes évek azóta is gyakran emlegetett remekműve, mely nemcsak Kassovitz pályáját indította el, de Vincent Cassel személyében a francia film eljövendő szupersztárja is itt lépett színre.

A gyűlölet a magyar zsidó emigráns apától és francia anyától származó, akkor mindössze 26 éves Kassovitz második filmje volt, miután első munkája, A meszticlány (Métisse) nem keltett különösebb feltűnést az artmozik világán kívül. A film három barát egy napját mutatja be egy zavargásoktól hangos Párizs környéki előváros (ezeket nevezik banlieue-knek) lakótelepén: az előzmény, hogy a zsidó Vinz (Vincent Cassel), az arab Saïd (Saïd Taghmaoui) és a fekete Hubert (Hubert Kounde) egyik haverját öntudatlanra verik az őrszobán, és az emiatt kitört zavargásokban Vinz megtalálja egy rendőr elhagyott pisztolyát. Ez a két esemény hozza mozgásba a történetet, noha többen rámutatnak, a filmnek igazi cselekménye nincs; a három, különösebb cél nélkül kallódó főszereplővel hol abszurd, hol ijesztő kalandok történnek, melyek végén mindig ott ólálkodik az agresszió, de épp így ad sokkoló látleletet a banlieue-beli élet reménytelenségéről és az ott élőkkel szembeni brutális rendőri bánásmódról. A feszültséget egyre fokozó, szükségszerűen tragédiába torkolló film semmilyen reménnyel nem kecsegtet, és egy katasztrófa felé rohanó társadalomról tudósít, amivel pont a korszellem közepébe talált.

Hubert Kounde, Said Taghmaoudi, Mathieu Kassovitz és Vincent Cassel Cannes-ban, 1995.
AFP PHOTO/GERARD FOUET (Photo by GERARD FOUET / AFP)

Bár a film több kényelmetlen témát is érintett, rasszizmustól és szegénységtől kezdve drogfogyasztáson és erőszakon át a banlieue-k népét sztereotip módon ábrázoló médiáig, Kassovitzot valójában a rendőri túlkapások foglalkoztatták. A francia rendőrség akkorra ugyanis már szabályos háborúban állt az elszegényedett, bevándorlók lakta külvárosi lakótelepek fiataljaival, és rendszeresen követett el olyan jogsértéseket, mint például 1993 áprilisában, amikor kihallgatás közben véletlenül agyonlőttek egy betörés miatt bevitt 17 éves fiatalt, Makomé M’Bowolét.

Ez az eset ihlette meg Kassovitzot, aki egyből csatlakozott az eset kirobbantotta tüntetésekhez, ezeken személyesen is megtapasztalhatta a rohamrendőrök bánásmódját, és még aznap elkezdte írni a forgatókönyvet, majd utasította producerét, hogy a filmtervei közül vegyék előbbre ezt a projektet. Ugyan Kassovitz középosztálybeli családból jött és sosem élt a külvárosban (ezt persze később fel is rótták neki), tizenéves kora óta kapcsolódott a francia breaktáncos/B-boy színtérhez, illetve az annak nyomában kialakuló hiphop-közösséghez. Innen ismerte Vincent Casselt is, akinek az öccse, Mathias az egyik első francia politikus hiphop együttes, az Assassin alapítója volt.

Kassovitz tehát számos szállal kötődött ehhez a külvárosban aktív szubkultúrához, ezért semmi esetre sem volt potyautas, ellenben neki valóban megvolt a megfelelő háttere, hogy ténylegesen forgasson egy filmet a közegről. Igaz, Kassovitz szándékosan figyelmen kívül hagyta az etnikai szálat: azzal, hogy a fehér (zsidó), arab, fekete triót egy táborba gyűjtötte, el is terelte a figyelmet a származásukról:

Csak hogy értsük, nem a született franciák vannak a többiek ellen, hanem a rendőrség van a fiatalok ellen. Bőrszíntől függetlenül

– mondta hosszú évekkel később Kassovitz a Téléramának. Ez aztán nem szerzett neki barátokat a rendőrségnél, sőt, amikor Cannes-ban megnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, az ünneplést biztosító rendőrök tüntetőleg hátat fordítottak Kassovitzéknak. A rendező később azt mondta, félreértették az üzenetét:

Nem a rendőrök, hanem a rendőrség működése ellen foglaltam állást a filmmel. Egy zsarunak tíz év kiképzés után kellene csak fegyvert adni. Jól meg kéne fizetni őket, rendes lakást kellene kapniuk. Magas az öngyilkossági arány a testületben

– mondta.

Több, mint gettófilm

A film tényleg a lehető legjobbkor került a mozikba. Pár nappal a bemutatása után egy másik bevándorlók lakta előváros, Noisy-le-Grand lakótelepén tört ki zavargás, miután egy helyi fiatal a rendőrök elől menekülve meghalt motorbalesetben, a lapok pedig összekapcsolták az ügyet A gyűlölet bemutatásával. Még nagyobb „ingyenreklámnak” bizonyult, hogy a bevándorlóellenességre építő szélsőjobb vezére, Jean-Marie Le Pen is beszállt a filmmel kapcsolatos nyilatkozatháborúba, miközben Kassovitz szabadszájú, nem egyszer arrogáns stílusú megszólalásai is megosztották a közönséget.

Nem mellékes az sem, hogy 1995 amúgy is nehéz év volt Franciaországban: először jelent meg az iszlamista terror az algériai polgárháborúban harcoló GIA nevű terrorszervezet formájában, amely több robbantásos merényletet is elkövetett azon a nyáron; válaszul „razziasorozatok, az illegális bevándorlókkal szemben foganatosított kényszer-hazatelepítések hosszú sora következett, valamint tüntetések és összecsapások a főként bevándorlók által lakott külvárosokban” – így a Filmvilág. Ezzel párhuzamosan erősödött a rasszizmus is az országban.

Ebben a közegben vetett jókora hullámokat a film, melyet Alain Juppé miniszterelnök megnézetett a kormánya tagjaival is – mellesleg az ő megszorító intézkedései miatt kirobbant sztrájkok és tüntetések tovább fokozták az indulatokat abban az évben.

Ez azonban csak a politikai-társadalmi közeg, melybe a film berobbant abban az évben, viszont önmagában még nem magyarázza meg, miért lett ekkora kulturális jelenség A gyűlölet. Kassovitz valahogy ösztönösen csupa jó döntést hozott: például azzal, hogy fekete-fehérben forgatta a filmet, mely egyeseket az ötvenes évek olasz neorealista filmjeire emlékeztetett. Maga a rendező pedig egyrészt olyan kedvenceit idézte meg ezzel, mint A dühöngő bika (Martin Scorsese) vagy a Nola Darling (She’s Gotta Have It, Spike Lee), másrészt adott egy időtlen, dokumentumfilmes feelinget a filmnek, de még a menő videóklipek stílusa is beugorhatott róla.

Pláne, ahol zeneszámokra vágtak klipszerűen jeleneteket, mint a film elején Bob Marley és a Wailers Burnin’ and Lootin’-ja alatt összevágott montázs utcai zavargásokról, vagy hiphop-számok, mint például az ablakba kirakott hangszórókkal dj-ző DJ Cut Killert mutató jelenet (Kassovitz rendezett is egyébként klipet már előtte). Ráadásul minden fiatalos, radikális és politikus mivolta ellenére a film nagyon is kiszámított, tele filmes utalásokkal. Megidézi a Taxisofőrt és A sebhelyesarcút, miközben szürreális jelenetek akasztják meg a cselekményt pillanatokra: Vinz tánca, a lakótelepen felbukkanó tehén, vagy az ujját pisztolynak használva agyonlőtt közlekedési rendőr mind ilyenek, nem beszélve arról, hogy a történések időpontja sem mindig esik egybe a jeleneteket elválasztó időközléssel. Így például képtelenség, hogy bő egy órába beleférne a kórházi látogatás, Saïd letartóztatása és elengedése, az említett DJ-jelenet, Hubert otthoni jelenetei és az, hogy Vinz levágja Saïd haját – hívja fel a figyelmet a filmről írott könyvében Ginette Vincendeau.

Fotó: Gramercy Pictures – © 1995 Gramercy Pictures

Fontos azonban az amerikai film hatása: míg a kortárs francia rendezők inkább a saját nouvelle vague-os hagyományaikhoz nyúltak, addig Kassovitz egyértelműen Scorsesétől merít, nem beszélve a Tarantinóra hajazópopkulturális dialógusokról (lásd a vitát a Pif és Herkules-képregényekről), és nem véletlenül emlegették együtt a filmet olyan hasonló „gettófilmekkel”, mint a Fekete vidék vagy az Egykor harcosok voltak. Csakhogy utóbbiakkal szemben Kassovitznak megvolt a francia filmes műveltsége is, legalábbis Vincendeau szerint észrevehető Luc Besson és a Cinéma du look filmjeinek hatása a film esztétikáján, például a brutális lakóházak alkotta tér bemutatásán (ezeket a Chanteloup-les-Vignes nevű előváros Noé negyedében forgatták). Kassovitz pedig Hitchcockhoz hasonlóan berendezte a filmbe saját magát (ő a szkínhed, akit a végén elkapnak és meg akarnak ölni), illetve az apját (ő a tárlatvezető a kiállításmegnyitón), a producer, Christophe Rossignon pedig egy taxisofőrt alakít. A gyűlölet tehát jóval több volt sima gettófilmnél, a hatása épp ezért egy egész máshonnan érkező, de több szempontból is hasonló, és ugyanabban az évben bemutatott másik filmhez, a Trainspottingéhoz mérhető.

Az évfordulókon mindig aktuális

A film bemutatása óta eltelt 25 évben A gyűlölet folyamatosan újra és újra előkerült a francia közbeszédben. Kassovitz elsőre furcsán hangzó indokot mond erre:

Ez igaz, de nem azért, mert annyira jó film, hanem azért, mert a politikusok kibaszott hülyék. Ha a politikusok jók lennének, senki nem emlékezne A gyűlöletre. Azt mondanák, »á, az egy jó film volt, de már elavult«, de nem így van!

– mondta. Ez utóbbiban azért nem mindenki ért egyet, többek szerint pont az iszlamista ideológia elterjedése a banlieue-kben mutatta meg, hogy a film egyes elemei ma már tényleg elavultnak hatnak. A szalafista eszmék népszerűsége miatt ma már elképzelhetetlen, hogy zsidók és arabok együtt mozogjanak, mondta öt éve a Guardiannek Gilles Favier fotós: „Ez a folyamat még több megosztottságot és feszültséget hozott, és most már nemcsak a fiatalok állnak szemben a rendőrséggel vagy az állammal, hanem más fiatalok zsidókat akarnak ölni, és Szíriába akarnak menni” – mondta.

Más kritikák is megjelentek a filmmel szemben: többen Kassovitz szemére vetik, hogy gyakorlatilag nincsenek nők a filmben, legfeljebb valaki hozzátartozójaként, esetleg szexuális tárgyként jelennek meg. Erre Kassovitz érve az, hogy egyrészt a banlieue-k világában sincs keveredés („egyik sarokban a lányok, a másikban a fiúk”), másrészt pedig a nők elterelték volna a figyelmet a téma fontosságáról:

Nem akartam felpuhítani a témát. Mit keresett volna a szerelem egy ilyen történetben?

– kérdezett vissza egyszer, bár azt nem fejtette ki, miért csak ilyen szerepkörben képzelt el női karaktert. Végül azt is meg szokás jegyezni, hogy a film főbb szereplőinek karrieríve is azt mutatja, A gyűlölet nem tudta megváltoztatni a filmvilágot, hiszen közülük egyedül a fehér Cassel futott be igazi karriert, míg Taghmaoui Amerikába költözött, és ott játszik zömmel mellékszerepeket, Koundé pedig inkább maradt a rétegfilmeknél és a szappanoperáknál. Igaz, a következő generáció már sikeresebb: az idén Oscarra is jelölt Nyomorultak rendezője, Ladj Ly a Kassovitz és Cassel által is támogatott Kourtrajmé művészkollektíva tagja.

Kounde és Kassovitz Cannes-ban, 1995. AFP PHOTO PATRICK HERTZOG (Photo by PATRICK HERTZOG / AFP)

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor 1995-ben A gyűlölet hirtelen felkeltette az érdeklődést a külvárosok iránt, divatos lett a „banlieue-film” mint irányzat, ám a többi ilyen film közel sem futotta be A gyűlölet pályáját: Bye-bye (Karim Dridi), Krim (Ahmed Bouchaala), Rai (Thomas Gilou) és még számos egyéb alkotás nem maradt meg a kollektív emlékezetben. A rendezők közül is egyedül Jean-Francois Richet csinált karriert, aki az État des lieux című, A gyűlölettel egyszerre bemutatott, szintén fekete-fehér filmmel tűnt fel, hat évvel később A közönséges szerelem című filmmel futott be, és azóta már Hollywoodban rendez olyan sikerfilmeket, mint a Mel Gibson-féle Az utolsó emberig.

Más kérdés, hogy Kassovitz pályája sem alakult úgy, ahogy akkor várni lehetett: a következő filmjei szokványos thrillerek voltak, és kerülték a társadalmi odamondogatást (Gyilkos(ok), Bíbor folyók), hollywoodi debütálása, a Gothika pedig egyértelmű kudarc. Eddigi utolsó rendezésében, A lázadásban aztán újra elővette a kritikusabb énjét, a film hűvös fogadtatása azonban annyira elvette a kedvét a további munkáktól, hogy gyakorlatilag felfüggesztette a rendezői pályáját. Megteheti, mert a sors furcsa gesztusaként filmszínészként lett ismertebb, miután az Amélie csodálatos életében eljátszotta Nino Quincampoix szerepét. Jelenleg az egyik legjobb francia sorozat, a Legendák hivatala (Le bureau des légendes) főszerepében látni, és a legújabb évadban már rendezett is néhány részt.

Ez azonban azt is jelenti, hogy A gyűlölet Kassovitz egész pályájára árnyékot vet, hiszen megközelíteni se tudta azt a sikert rendezőként azóta sem.

A politikai kérdésekben rendszerint szenvedélyesen nyilatkozó rendező azóta is sokat beszél a filmről, merthogy folyton kérdezik. Különösen, hogy a bemutató összes kerek évfordulóján eddig újra és újra aktuálisnak tűnt a film: 2005 őszén például minden addiginál nagyobb zavargások rázták meg a francia külvárosokat, heteken át lángoltak az autók és a rendőrőrsök. Kassovitz a nagy médiaérdeklődés hatására blogot indított, melyben nagy vehemenciával támadta az akkori belügyminisztert, Nicolas Sarkozyt, aki söpredéknek és huligánoknak nevezte a zavargókat. A szintén magyar és zsidó felmenőkkel bíró Sarkozy reagált is Kassovitz megjegyzéseire, a kettejük közötti vita pedig pont azokat a kérdéseket érintette, amiről A gyűlölet is szólt, bár máshogy látták a kérdést.

2015-ben az iszlamista terror (a Charlie Hebdo- és a Bataclan támadások) hívták fel a figyelmet újra a banlieue-kre, akkor Kassovitz azt mondta, itt az ideje A gyűlölet 2-nek, noha mindig is kategorikusan elzárkózott a folytatástól, és később visszakozott is, mondván, egy dzsihadista sztorit nem tudna így megcsinálni, és A gyűlölet azért működött, mert valójában egy vígjáték. Azóta a párszor brutálisan szétvert sárgamellényes tüntetések jelentettek aktualitást, Kassovitz pedig igazolva látja magát, hogy ő megmondta, a rohamrendőrök nem rasszisták, ahogy akkor sokan hitték, hanem a zavargók ellen vannak, legyenek azok bármilyen származásúak:

Most hirtelen rájöttek, hogy »a fenébe, a feketéket nem azért verték meg, mert feketék, hanem mert harcoltak valamiért«, de akkor azt gondolták, »ezt a feketékkel megtehetik, de velünk nem«. És most meg vannak döbbenve. Hát baszódjanak meg!

mondta a Guardianben. A másik aktualitás pedig a koronavírus-járvány, amely a legszegényebb banlieue-kben sokkal nagyobb arányban tarolt, mint Franciaország egyéb részein. Kassovitz szerint épp ezért a járvány az utolsó esély, hogy egy igazságosabb társadalmat alakítsunk ki:

Ez az utolsó figyelmeztetés a társadalmunknak. Ha elbasszuk, akkor maximum ötven évet adok magunknak. Ötven borzalmas évet.

Kiemelt kép: Gramercy Pictures – © 1995 Gramercy Pictures

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.