Amikor a Killing Eve (Megszállottak viadala) annak idején megérkezett, olyan üdítő fuvallatot hozott a bérgyilkos- és kémműfaj kissé beposhadt levegőjébe, amire már rég vártunk. Amellett, hogy tele volt váratlan – és nem csak dramaturgiában, hanem stílusban, koreográfiában is váratlan – húzásokkal, remek humorral, feszültséggel, erotikával és rejtélyekkel, valamint az utóbbi évek egyik legtalálóbb soundtrackjével, a Killing Eve ízig-vérig girlpower-sorozat is, nemcsak női főszereplőkkel, de női írókkal – köztük a zseni Phoebe Waller-Bridge a vezér –, rendezőkkel, producercsapattal, és így tovább.
A sorozat felhívta a figyelmet Jodie Comerre, aki a bérgyilkos pszichopata Villanelle szerepében ezer és egy különböző arcot villant fel különösebb erőlködés nélkül, és a nyelvek és akcentusok között is úgy váltogat, hogy attól minden színitanodásnak elcsöppen a nyála. Nem ártott az élménynek az sem, hogy a legutóbb A Grace klinikában igazán emlékezetes Sandra Oh-val, aki a címszereplő Eve-et, a kétbalkezes, de zseniálisan értelmes botcsinálta kémet alakítja, olyan kémiájuk van, hogy az lemászik a képernyőről. Bár a sorozat minden figurája, a legutolsó áthaladó epizódszereplő is sokrétű és átgondolt, hús-vér karakter, azért mégis az ő kettősük vitte a sorozatot, akár együtt voltak a jelenetekben, akár külön. És bár a második évad vége, hogy is mondjuk csak, elválást hozott, a két főszereplő megoldja, hogy láthatóan akkor is benne legyenek egymás gondolataiban, ha az életükben nincsenek is.
A harmadik évad nyitórésze ünneppel indul, legalábbis az egyik oldalon: Villanelle vőleányként tűnik fel, de azért a menyegzőn is hozza a formáját, mind szavakban, mind tettekben, az események egy pontján tömegverekedéssé duzzasztva a fényűző lagzit, felbukkan ugyanis a múltjából valaki, egy mentor, aki új lehetőségeket ajánl. Villanelle azonban már nem éri be egyszerű beosztotti szerepkörrel, ám sejthető, hogy a vezetőség nem egyhamar fogja neki megadni, amire vágyik. Közben az egykori Villanelle-különítmény szétszéledve küszködik a maga kihívásaival, Carolynnak felelnie kell a legutóbbi balul elsült akció miatt, Kenny új területen, oknyomozóként próbálja igazságérzetét köszörülni, Eve pedig romokban heverő életét próbálja helyre rázni, a lehető legtávolabb a brit titkosszolgálattól, az emberektől, az emlékektől. De legalább él, amiben az előző évad végén egy pillanatig azért kételkedtünk, bár tudván, hogy még két évadot rendeltek be a sorozatból, azért sejthettük, hogy mi a helyzet. Férje, Nico, ha lehet, még nála is sérültebb, bár ez nem meglepő az előző évadban történtek után, amikor is Nico gyakorlatilag egy erősebb skandináv krimibe illő horrorbűntény részese volt. És bár úgy tűnik, a nyomozás egy életre kikerült Eve tervei közül, ám a nyitóepizód végére biztosra vehetjük, hogy nem fog nyugodtan ülni, miután a rejtélyes gonoszok újra gyilkolnak a környezetében.
Az már a fentiekből is sejthető, hogy a Killing Eve a harmadik évadra is megtartotta mindazt, amiért szeretjük, az események alakulása még mindig titkokkal és feszültséggel teli, és még ha nem is tiszta minden pont, ez a ködösítés nem zavaró, már csak azért sem, mert bízhatunk benne, hogy ha eléggé figyelünk, egy ponton érthetővé fog vélni minden. Az üzenet sejthetően még mindig a nagypályás gonoszok ellenében szól majd, akikhez képest még az őrültségét megnyugtató mértékig őrző Villanelle is igazi humanista. Az igazi izgalmas kérdés most az, hogy Eve hogyan mászik majd ki abból a fásult pokolból, amiben most ücsörög, és csatol rá a vélhetően némi bosszúvággyal átitatott vadászkopó üzemmódra, és – nyilván – hogy mikor keresztezik útjaik újra egymást Villanelle-el, valamint hogy se veled, se nélküled viszonyuk miként fejlődik tovább most, hogy úgy hittük, ennél már nincs feljebb (vagy lejjebb, értelmezés kérdése).
A Megszállottak viadala (Killing Eve) harmadik évadának nyitóepizódja – ahogy a korábbiak is – az HBO Go-n nézhető, hetente érkeznek az új részek. A nyitórész értékelése: 8/10
