Fizika-kémia szakos tanulmányait hagyta ott a fotózás kedvéért. Tudott valamit hasznosítani azokból az ismeretekből a fotózásban?
Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor nem. De ha aprólékosan átgondolom, biztos. Hiszen a fotográfia, a kémia és a fizika közt van összefüggés, tudatosan viszont sosem használtam ezeket az ismereteket. Amúgy az a két év gyakorlatilag kidobott pénz volt, persze azért sok tapasztalatot tudtam szerezni emberismeretben, kapcsolatokban.
Közel harminc évig nem fotózott, azt mondta egy interjúban, jobb fent befejezni, mint egy lefele menő ágban. Nemrég mégis újrakezdte. Miért?
A pálya abbahagyása abszolút tudatos volt, készültem rá. Tudtam, hogy én nem akarok öregasszonyként, táskával a hátamon rohangálni, és ne mondják azt közben, hogy mit keres itt ez az idős hölgy. Sokkal komplikáltabb az, hogy miért kezdtem újra. Ha a végéről akarom kezdeni, a Műcsarnok hívása ébresztette fel azt a gondolatot bennem, hogy még egyszer, esetleg bővítve megmutatni azt, amit már láttak az emberek, annak sok értelme nincsen. Akkor vonz nagy közönséget, ha valami újat mutatok. Sok minden közrejátszott a döntésemben, például a férjem hosszú betegsége. Az utolsó három évet egy szeretetotthonban töltötte, én pedig minden nap ott voltam vele. Az első időszakban mindig találtam magamnak valami teendőt, de aztán eljött egy pillanat, amikor már nem tudtam mit csinálni, telítődtem minden érzelemmel és értelemmel. Szarka Klári, az állandó kurátorom egyszer kijött velem a férjemhez, és megkérdezte, mit csinálok ott, mire megmutattam ezeket a képeket. Ő pedig kiválasztott néhányat belőlük, és azt mondta, szívesen kitenné a Műcsarnok Fotószalonjában. Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy egyrészt még tudok fotografálni, másrészt, hogy a semmiben is van mondanivaló. Az időtlenségben és térnélküliségben is lehet valami olyat csinálni, ami a másik ember gondolatát megfogja. Emellett pedig azon is elgondolkodtam, hogy mi lesz azután, ha nem kell többet kijárnom az otthonba.
Hogy állt össze végül a kiállítás anyaga?
Szerettem volna, ha a kiállítás egy része új képeket mutat be. Igazán nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, csak azt, hogy a mostani állapotomban megpróbálok valamit csinálni, és van pár barátom a művészi közegben, akiknek ezt felvázolom. Akkor sem történik semmi, ha mégsem lesz belőle kiállítási anyag. Először lementem Törőcsik Marihoz Velemre, aki nincs a legjobb fizikai állapotban. Ott folytattuk, ahol nem tudom, hány éve abbahagytuk, és elég jól sikerültek a képek. A nehezebb kérdés az volt, hogy kiket és mit fotózzak? Emellett olyanokat is szerettem volna megörökíteni, akikért a fiatalok bemennek ma a színházba, például Vecsei H. Miklóst vagy ifjabb Vidnyánszky Attilát. Így került a kiállításon egymás mellé Kulka János és Vecsei, mert amikor a Kulkát megismertem, ugyanilyen fiatal pályakezdő volt, akiről tudták, hogy nagy színész lesz. Nekem ez a véleményem Vecsei H. Miklósról is. Mivel sokat járok koncertekre, szerettem volna a zenei világból is mutatni néhány embert. Elmentem Linzbe lefotózni Schiff Andrást, és Fischer Ádámról is készült kép. Az irodalmi szcénában Závada Pálról szerettem volna képet készíteni vagy Nádasdy Ádámról, aki számomra a 21. század legnagyobb írói egyénisége.
Az újrakezdés már digitális technikával történt. Mik ennek az előnyei-hátrányai az ön számára?
Nagyon nehéz volt az átállás. Amikor abbahagytam, akkor még nem volt digitális fotográfia. Most, mikor újrakezdtem, a digitális uralkodik. Lehet mondani, hogy a fotótechnika csak egy eszköz, amivel az ember a gondolatait megörökíti, de nagyon kemény eszköz. Nekem meg kellett tanulni a digitális technika plusz dolgait. Az például jó, hogy sok felvétel készíthető, viszont lehet, hogy csak egy kép lesz jó. Én visszafogott vagyok ebben, nyolc-tíz felvételt készítek egy-egy művészről. Nemcsak úgy „lövünk”, hanem gondolkodunk, komponálunk. Egészen másfajta gondolkodást igényel a digitális technika. Csak azt kellett tudnom, mit akarok látni majd a képen.
„A tárlat egy kor fotográfus metszete, ami számomra az életet jelentette” – nyilatkozta kiállítása sajtótájékoztatóján. Ön szerint kik ma azok az ismert arcok, akiknek egy hasonló kiállításon ott lesz a helyük tíz-húsz év múlva?
Nagy bajban van most a színházi világ, és nemcsak politikai okokból. Az eszközök, az alternatív és a klasszikus színházak különbségei miatt is forrong. Azt gondolom azonban, hogy a tehetség minden körülmények között átüt. Ilyen tehetség számomra Tenki Réka, Józan Laci, a Vecsei–ifjabb Vidnyánszky páros, Keresztes Tamás vagy Tompos Kátya. De a Trill Zsolt–Szűcs Nelli párosnak és Sztarenki Dórának is ott a helye egy ilyen kiállításon. Megvan az utánpótlás.
Többször is tartott tárlatvezetést a kiállítás ideje alatt. Nem szomorú olykor felidézni a fotókon szereplő emberekkel kapcsolatos emlékeit, történeteit?
Abszolút nem. Úgy éreztem, hogy ott állnak mellettem. És szerettem volna mesélni a képekről. Mert mindegyiknek van valami története. Nem figyeltem arra, hogyan fogadják az emberek, mert el akartam mondani, mi minden van egy egyszerű kép mögött. Például a Fülöp Viktoré vagy a Ferenczy Krisztáé mögött, akinek a története nem biztos, hogy ugyanazt váltotta ki másból, mint belőlem.
Van kedvenc fotója a sajátjai között?
Az Extázis, Az ügynök halála, a Ruttkai-sorozat és az új Törőcsik-képek. Utóbbival egy termet meg lehetett volna tölteni, el is gondolkodtam, hogy kiemelek belőle néhány sorozatot egy kamara kiállításhoz. Törőcsik Marinál amúgy is nagyon kellett vigyázni, hogy elfogadható legyen a kép, ne legyen nagyon közeli, mivel nincs jó állapotban.
És mástól?
Vadas Ernőtől, akit én a mesteremnek tartottam, egy diósgyőri éjszakai totál a gyártelepen, sok kicsi lámpával. Annyiszor elnéztem, hogy minden kis ablak mögött ott van egy élet. Ez filmben úgy nézne ki, hogy zoommal bemennénk, és megnéznénk, hogy kik élnek ott.
Melyik kép elkészülte volt a legemlékezetesebb?
Marton Lászlóé. Tudtam, hogy hetei vannak hátra, mégis fogadott minket. Volt egy nagyon szép terasza, megkértem, hogy nyissa ki az ajtaját, és tegyen úgy, mintha kimenne rajta. Akkor rám nézett, és azt mondta, azt akarod megfotografálni, hogy elmegyek? Jó színházi rendező volt, ráérzett. Engem utána nagyon megrázott az egész, hogy szabad-e ezt csinálni.
Annie Leibovitz például lefotózta Susan Sontagot, az élettársát a betegsége alatt.
Én is a férjemet.
Ő meg is jelentette ezeket a képeket.
Én nem. Erről azt gondolom, hogy teljesen magánügy, nem tartozik senkire. Ez az én fájdalmam, miért vájkáljanak az én lelkemben. Nagyon nem értek vele egyet. Még a gyerekeim sem látták ezeket a képeket.
A táncot és a fotózást az identitása részének tekinti. A fotózással foglalkozott akkor is, amikor aktívan nem készített képeket, viszont egy fotóügynökséget vezetett. Balerina szeretett volna lenni, ami nem sikerült, de rengeteget fotózott táncosokat. A zsidóságával hogy áll? Azzal sosem akart foglalkozni a fotók szintjén?
Nekem identitászavarom van ezen a területen, nem is fogom tudni már levetni. Rossz korban voltam fiatal, ésszel még nem tudtam felfogni, hogy mi történik, fizikailag persze tapasztaltam a mindennapi életben, de a mai napig fogalmam sincs, hogy én tulajdonképpen zsidó vagyok-e vagy keresztény. Mi határozza ezt meg? Mert az istenhit az egy dolog, de szerintem teljesen mindegy, hogy az én hitemnek katolikus, zsidó vagy bármilyen más neve van. A hit a lényeg. Túl sokat foglalkoznak ismét ezzel a kérdéssel, és felkavarnak olyan dolgokat, amikre nincs szükség. Egyrészt elment vagy elmenőben van az a generáció, melynek tagjai ezt effektíve átélték, aki pedig nem élte át, annak nincsen joga erről ítéletet mondani.
Ugyanolyan embernek kell tekinteni a művészeket, színészeket is – nyilatkozta többször, ez is az egyik kulcsa a bensőséges képek elkészültének. Volt, akivel ezt nem sikerült elkapni?
Persze. Csodák nincsenek, emberek vagyunk. Fakadhat belőlem vagy a másikból, a kettőnk kapcsolatából, hogy nem passzol a rezgésszámunk. Ha én úgy éreztem, hogy ez semmiképpen sem megy, akkor nem vállaltam. Akadt olyan, akit hallatlanul tiszteltem és szerettem, de tudtam, hogy más a világunk. Ha úgy éreztem, nem stimmel valami kettőnk között, akkor nem erőltettem a közös munkát.
Köztudott, hogy a kedvenc fotóalanyait arra kérte, másszanak fára egy kép erejéig. Ma kitől kérné ezt?
Akik a kiállításon látható képeken szerepelnek, azokról tudom, hogy megtennék. Például a már említett Tenki Rékától vagy Tompos Kátyától. Keresztes Tamás is talán egy második találkozáson már kapható lenne rá. Ő szerintem a mai kor egyik legnagyobb színésze.
Korábban azt nyilatkozta a kiállítás kapcsán, hogy az emberi harmóniát és békét keresi ezeken a fotókon keresztül. A korábbi képeit is ez a szemlélet jellemzi?
Az ötvenes-hatvanas években állati büszke voltam, hogy kik kerültek a gépem elé. Aztán, ahogy megismertem ezeket az embereket, kialakult bennem, hogy miért ne tudnék örülni, ha hétköznapi embereket örökítenék meg. Akkor jöttem rá, hogy én valami mást keresek. Az emberi belső világot keresem, és biztos vagyok benne, hogyha nem ismert emberekkel kerültem volna szembe, ott is ezt keresném. A világ azonban nem kíváncsi a mindennapi emberekre, akiknek az életünket köszönhetjük. Sokszor felvetődik bennem éppen ezért a kérdés, hogy mennyi vagyok én, mennyi a fotografált művész, és mennyi ebből az ismertsége. Mindenki próbál nyugtatni, hogy nincs igazam, amikor kételkedem a saját alkotói képességemben, de bennem ez a kérdés mindig fennmarad: ha nem a Ruttkai Éva vagy a Törőcsik Mari van ezeken a képeken, akkor is ugyanolyan jó a kép? Erre nekem megnyugtató választ még senki nem tudott adni.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
