Kultúra

Elek Ferenc: Magyarországon az ember örüljön, ha beskatulyázzák

Muszáj-e elválasztani a munkát az élettől, ha a munka boldogít? Hogyan lehet a Bánk bán unalmas kötelező helyett egy feszült krimi, és mi köze a Muppet Show-nak Donald Trumphoz? Elek Ferenccel beszélgettünk.
Korábban a témában:

Híresen munkamániás színész. Ez mindig így volt?

Nagyjából amióta színészként az eszemet tudom. Mindig szerettem, ha dolgozom, szerettem a színpadon lenni, forgatni, vagy valahogy a szakmával foglalkozni, az mindig boldoggá tett még akkor is, ha néha nagyon fárasztó. Van ebben némi monománia, meg sok más is, egy jó nagy része menekülés, de nem csak az: azért a szerepekben, meg abban benne lenni, ami az ember megírt sorsa egy darabon belül, jó dolog. Az sem egyértelmű, hogy mi az igazi élet, nekem ez is az. Szeretem ezt csinálni.

Látszik is, épp a minap figyeltem a nézőtérről. Megy a Bánk bán végén a tapsrend, minden színész másként reagált, ön például leplezetlen boldogsággal mosolygott.

A Bánk bánnál különösen boldog vagyok, mert hihetetlen jó munka volt. Hogy Tarnóczi Jakabbal megmásztuk ezt a szöveget, az is nagyon jó érzés, és az, hogy nagyon szereti a közönség, az is nagyon jó, valószínűleg ez látszott rajtam, mert amit a nézőktől kapunk, az nem tud nem átragadni rám. Szeretem, ha szeretnek, tudom, hogy szörnyűség, de ez van.

A szakma áll az első helyen, de mi az, ami ezeken túl megmozgatja?

Nagyon szeretek eljárni moziba, fürdőbe. De a fürdőben is „dolgozom”: elmondom az épp soron következő nehezebb szövegemet, ott is megfigyelem az embereket, isteni jó beszélgetéseket lehet hallani. És ami nagyon kevés szabadidőm marad, azt szeretem Marcival, a fiammal tölteni.

Hogy szereti figyelni az embereket, úgy tudom, régi szokása, még a gyerekkorból. Ebből a sok alapanyagból már kijönne egy könyv vagy egy színdarab is. Nincsenek írói ambíciói?

Azért ahhoz több minden kell. Van, hogy kitalálok dolgokat meg vannak ötleteim, de azért ez nem ugyanaz, mintha az ember leír jól elmondható, szellemes és jól olvasható mondatokat. Mindenekelőtt sok figyelem kell hozzá, ami bennem a munkámon meg a maradék kis életemen túl most nem nagyon van. Érdekes, mert az ember fejében sokszor megvan, hogy de jó lenne ezt leírni, de jó lenne erről beszélni, vagy ha csinálunk egy műsort itt a színházon belül, akkor azért sokat gondolkodom, vagy akár egy jelenetet is megírunk, de azért ez nem ugyanaz.

Nem volt a családjában művészi, színészi előkép. Hogy jött mégis a színészi pálya ötlete?

A nagypapám zenészember volt, azért őt láttam sokszor az előszobában a kottáit keresve, meg a szemüvegét, ami ott volt a homlokán. Nagyon elhivatott művész volt. De a többiek, úgymond, normális emberek. Én már gyerekkoromban nagyon szerettem utánozni, bohóckodni, elmentem a közértbe úgy, hogy azt játszottam, én vagyok a busz, és akkor olyan boldogságot éltem át abban, hogy busszá váltam. Arra az örömre nagyon sokszor gondolok most is, amikor fáradtabb vagyok.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Azt, gondolom, ekkor még nem tudta, hogy ez a színészet felé mutat.

Nem, semmit. De aztán tizenkét éves koromban bekerültem a Szomszédokba, mert azt az osztálytársam apukája írta, és kinézett engem magának, mint nagyon jó kis formát. Akkor már statisztáltam a Nemzeti Színházban a Fizikusokban, aztán elmentem tanulni a Héttükör Színpadhoz, és onnan kezdett ez felépülni. Engem mindig az érdekelt, hogy játsszak, nem tudtam semmit a színházi viszonyokról, játszani akartam, semmi mást. Nincs B tervem sem, ilyen szempontból eléggé alkalmatlan vagyok az életre, mindenem a színészettel függ össze. Szeretem kipróbálni magam mindenféle műfajban, szeretek énekelni az Orfeumban, improvizálni a Jurányiban, nagyon jó, hogy a színházam el is enged, és kalandozhatok, miközben a legboldogabb mégis akkor vagyok, ha a színházamban ki vagyok írva a szereposztásokban végig, mert itt vagyok a legjobb helyen. Most például a futó szerepek mellett minden agysejtemet a szövegtanulás köti le, az etióp diktátor, Hailé Szelasszié megdöntéséről szóló anyaggal, Kapuściński A császárával foglalkozunk Zsámbéki Gábor rendezésében.

Anélkül, hogy belefolynánk a túltárgyalt és alaposan kiforgatott részletekbe: a Katonát érintő tavaly év végi turbulens időszak – a Gothár-ügytől a színháztörvényig – hogyan hatott a társulatra?

Még jobban összehozták a társulatot. Ebből a társulatból sosem hiányzott az egymás becsülése meg a szeretet, és mindig a munka kovácsolta össze ezeket az embereket, itt tényleges művészi munka folyik akkor is, ha sértő és igazságtalan dolgok történnek. Ráadásul most decemberben pont bemutatók előtt voltunk, amikor mindez elkezdődött, és valahogy egyöntetűen azt éreztük, a Tartuffe-ösök és mi is, hogy most kell a legjobbnak lennünk, ez az egyetlen megoldás. És éreztük a nézőktől is, hogy ők is nagyon akarják, és velünk vannak ezekben az időkben is.

Már a látszatra se ad, nyíltan röhög a hazug, és ez összefoglalja a teljes honi közéletet
Mondható, hogy ott is áthallásokat látunk, ahol nincsenek, de mégis, egyes drámai művek olyan pontosan írják le az emberi gyarlóságokat, hogy nem tudnak nem örök érvényűek lenni.

Mindeközben a Katonának sosem volt idegen terep az, hogy kurrens témákkal foglalkozzon: volt darab a kivándorlásról, az olaszliszkai lincselésről…

De ezekben is fontos volt mindig, hogy ne csak egy oldalról vizsgáljunk valamit. Erre mindig figyelt a színház. Arról nem beszélve, hogy a színház az emberi természetet, az állapotokat vizsgálja, azt, amiben élünk, ez a feladata, nem is lehet másképp.

Kezelhették volna önt karakterszínészként, viszont az anyaszínházában bármit játszhat, nem csak a vicces-béna jófiúkat.

Ez a rendezőimtől függ, főleg a fiatalok belém látnak dolgokat, és ez nagyon izgalmas. Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm a főiskolán mindig mondta nekem, hogy több mindenre vagyok alkalmas, és hogy nehogy beleragadjak abba, amit az alkatom ad, ez a vicces kis szerencsétlen, és sokáig sok ilyet csináltam, és mondtam is, hogy ebből már elég volt. És mintha meghallgattatott volna, elkezdtek jönni kicsit más szerepek. Az alaptermészetem tényleg ez a jófiú, tekintélytisztelő lény, de azért a lelkem mélyén mindenféle dolgozik, és ha kapok egy olyan szerepet, amiben lehetek gonosz vagy kemény, azt mindig nagyon szeretem.

Az sem tipikus, hogy a Bánk bánban most Endre király szerepében láthatjuk. Érdekes megközelítésben ráadásul: ezzel az Endrével együttérzünk, átéljük, hogy vesztesége van.

És mekkora ötlet ez! Mennyire szeretem ezt csinálni! Ez, hogy vesztesége van, Jakab (Tarnóczi Jakab, a Bánk bán rendezője – a szerk.) értelmezésében válik ennyire egyértelművé. Igazi kínlódás, egy gyenge ember igazi kínlódása az, amit látunk, és az a kérdés, hogy most mi lesz? És egy betűt nem írtak hozzá. Csak okosan lett húzva az ötödik felvonás. Ahogy megfejtettük együtt, hogy ki miről tud, kiről tud, mit tud, az is nagyon izgalmas kihívás volt.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy ezt az archaikus szöveget, a mai fülnek idegen beszédmódot érthetővé teszi.

Ez azért van, mert tudjuk, hogy mit beszélünk. Folyamatosan használtuk Nádasdy Ádám új szövegét is, velem ott volt a könyv folyamatosan, és nagyon hálás vagyok neki, mert nagy segítség volt látni, hogy egy okos ember mit ír arról, hogy egy-egy fél mondat mit jelent, és azt úgy kell mondani, hogy. De Jakab is tudott mindenre válaszolni. Jó a darab hossza is, egy óra ötven perc, ezt még kibírják az emberek, mert azért erre a beszédmódra rá kell állni a fülnek. De ennek is örülök, hogy így mondjuk, és nem valami orrfogós, szlenges verzióban, mert nem attól lesz modern, hanem attól, ha a gondolatok modernek. Az én gyerekkori emlékem a Bánk bánról, mert láttam néhányat, az, hogy elájulok az unalomtól.Ez meg egy igazi krimi, mindenkinek a saját maga igazságával, az atmoszférával, az egész egy vadászat, ami ráadásul annyira magyar!

Mintha a Katona tudatosan dolgozna azért, hogy ide lehessen hozni a gimiseket színházat nézni, klasszikusokat és kötelező olvasmányokat megérteni. Bánk bán, Tartuffe, az Odüsszeiát átkeretező Ithaka, Prométheusz és Jeanne d’Arc története, és így tovább.

Hát hogyne. Ennél többet, minthogy másnap úgy megy be az órára, hogy ő most megértette a Bánk bánt, nem is lehet kívánni. Ebben a színházban mindig fontos volt a szöveg, hogy mit hogyan mondunk, vesszőparipája a rendezőinknek, hogy jól beszéljünk, mert fontos, hogy mit hall a néző a sok silány, egyszerűsödő, lebutított magyar beszéd után. Csodálatos például azt mondani, hogy háládatlan a hálátlanra – hála-adatlan – annyira jó ezeket mondani!

Mi lehet a Bánk bán aktualitása 2020-ban?

Egyrészt a vadászat, mint keret, átszövi az életünket minden értelemben. De azon is sokat gondolkodom, hogy olyan, mintha azt nem gondolnák végig a politikusok, hogy egyszer vége lesz. Van egy kiszabott időnk, és egyszer vége lesz, vége lesz az életünknek. És akkor meg fogod kérdezni magadtól, hogy na, te mit csináltál? Tényleg ezt akartad? És ebbe senki nem gondol bele. Senki.

Például Donald Trump sem – csak hogy átevezzünk egy másik fontos vezér-szerepére: A királyi úton című kortárs darabban az amerikai elnököt alakítja. Mi volt ebben színészként a legizgalmasabb?

Egy olyan jelenséggel foglalkoztam négy-öt hétig, amivel lehet, hogy soha többé nem fogok, mert egyébként nagyon nem érdekel a politika. A Trump-jelenség egyszerre ijesztő, komikus, színészileg pedig elmondhatatlanul izgalmas. Megnéztem az életét, estéken keresztül lestem, hogyan épült fel, miben nőtt fel, miből gazdagodott meg, hogy építette fel magát. Hogy valaki – Trump üknagyapja – abból gazdagodik meg, hogy az aranyásók lovainak, amelyek nem bírják a menetet, a húsát megsüti és eladja, hát micsoda történet ez?! Lehet azt mondani, persze, Trumpra is, hogy egy pöcs, mert az, persze, de közben meg az én munkám az volt, hogy megértsem, mi az, amit ő tud. Mellesleg az a színdarab is egy nyelvi bravúr, mert a szerző ezt a művet közvetlenül Trump megválasztása után dühből írta meg két nap alatt, és Máté Gábor és Török Tamara ebből a körülbelül kilencven oldalas, vesszők és pontok nélküli szövegfolyamból készített egy jól játszható szövegkönyvet. Maga Jelinek (Elfriede Jelinek, A királyi úton szerzője – a szerk.) írta bele azt is, hogy olyanok legyenek ezek a figurák, mint a Muppet Show alakjai, sőt, ha lehet, minél jobban szálljanak el a karakterek a színpadra állításkor. Nagyon élvezetes volt, színészileg nagyon jó volt foglalkozni ezzel az agyaggal.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A színházban tehát bármi lehet, filmen viszont többnyire karakterszínészként szerepeltetik. Komfortos ez így?

Volt azért Köntörfalak, vagy a BÚÉK, ahol a komolyabb énemet használták a rendezők, Dyga Zsombor meg Goda Krisztina, de valóban, filmen még jó lenne megélni azt a sokféleséget. Majd egyszer talán eljön ez is, nem vagyok türelmetlen. Nagyon szeretek forgatni, nagyon szeretem a kamerát. A legtöbb kolléga nem szereti látni magát, de én már ott a felvételkor is szeretem visszanézni magam, mert egy csomó mindent látok, észreveszek pici gesztusokat, vagy tudom, hogy ha az előbb így csináltam, akkor most picit több vagy kevesebb kell ott, szeretek ezzel bíbelődni. De például gyerekként az is az egyik őrületem volt, hogy mit hogy csinál az operatőr, gyerekszínészként is folyton ott mentem az operatőr mellett, mert nagyon szerettem képekben gondolkodni. Mai napig eljátszok a gondolattal a forgatásokon, hogy hogyan lehetne még ugyanazt máshogy felvenni. Nagyon tudok rajongani egy-egy jó operatőrért. De visszatérve az eredeti témához, Magyarországon az ember örüljön, ha mozifilmen vagy tévében bárhogy is beskatulyázzák, mert az azt jelenti, hogy dolgozik, és jól keres vele. Persze, jó lenne belőle kitörni, de nem kényelmetlen ez sem. Most A Tanár című sorozatból, amit nagyon szeretek, már a harmadik évadot is leforgattuk, illetve Lóth Balázzsal dolgoztunk a Pesti balhén, ami egy nagyon jópofa mozifilm lesz, azt is nagyon élveztem. Aztán meglátjuk, mit hoz az idő, ahogy öregszem, még jöhetnek más szerepek.

Belefér még ugyanennyi.

Nem úgy néz ki, de legyen. Nagyon használom magam. De nem tudok nem dolgozni, a fene egye meg. Nem tudom, hogy lehetne másként, eljátszhatnám a szabadság hősét, hogy élni akarok, utazni, töltődni, mindig olyan irigykedve olvasom, hogy emberek tudnak így lenni. Én egész más szövetből vagyok. Két munka között szeretek lenni, az egyiknek vége, kicsit magamba zuhanok, hogy vége van, de majd jön valami új, és abban jó egy kicsit benne lenni, szemlélődni, de ez az időszak minél rövidebb ideig tartson lehetőleg. Akkor vagyok boldog, ha látom, hogy mi jön. Ez gyávaság, szorongás, halálfélelem, mert ha dolgozom, akkor azt érzem, hogy élek. Ez van, ezt kaptam, ilyen anyagból vagyok. Aztán még lehet, hogy minden megváltozhat.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.