Kultúra filmkritika

Egy generációnak adott reményt, de ő maga sosem juthatott a szivárványon túlra

Gyönyörűen kivitelezett, szívfacsaró a Judy Garland hattyúdaláról szóló film, mégis inkább Renée Zellweger miatt emlékszünk majd rá.
Korábban a témában:

Bármibe kezdett bele nagy elánnal az emberiség, annak eleinte seregnyi áldozata volt, és drága tanulópénzt fizettek azok, akik egy újdonság első hullámait nyakukba kapták. Azt ugyanis, hogy bármilyen új technológia, tudományág, trend milyen – esetleg negatív – emberi hatásokat rejt, csak lassan értjük meg, és addigra bizony, már akadnak kárvallottjai a dolognak. A hype mindig előbb jön, és hangosabban beszél, mint az etika. Ködös? Ezer példát hozhatok pedig: ott van például a pszichológia, melynek annyi fontos, hasznos tudást köszönhetünk, amelynek hála emberek százezrei lehetnek jobb mentális állapotban – miközben tudjuk, hogy az első pszichológiai kísérletek akár maradandó lelki károkat is okozhattak, emlékezzünk csak vissza a tavalyi év egyik legjobb dokujára, a Három egyforma idegenre.

Mint egy náci emberkísérlet, csak épp a ’80-as évekből
A Három egyforma idegen története úgy fordul át családi idillből kísérteties összeesküvésbe, hogy beleszédülünk, és a legdurvább, hogy mindez valóban megtörtént.

De lehet kisebb, hétköznapi példa is: feltalálták az okostelefont, és azonnal tömeges rajongás lobbant fel iránta, és csak jóval később kezdtük el feszegetni, hogy milyen hatással van az emberi elmére és lélekre – sőt, ami azt illeti, a testre is –, ha folyamatosan online és folyamatosan szórakoztatva vagyunk. Vagy, hogy a kritikánk témájához közel lépjünk, az se igazán érdekelte jó sokáig az illetékeseket, hogy a szórakoztatóipar milyen emberi áldozatokkal jár, pláne, ha kiforratlan lélekkel keveredik bele valaki. Mint Judy Garland, aki nevetségesen kicsi gyerekkorában merítkezett meg a hírnévben, és ki se szállt a mélyvízből rövidke élete végéig, pedig levegőhöz jutni se hagyták. Életének utolsó időszakáról – és egy picit a tinédzserkoráról – mesél a Judy, mely két jelöléssel várja az Oscar-gálát.

Fót: Vertigo Média

Bár vissza-visszapillantunk a sivár, elnyomott és kizsigerelt tinédzserkorba, a Judy főszála akkor kezdődik, amikor Garland, akit hazájában már megrágott és kiköpött a szakma, tartozásokkal tele, lakás és pénz nélkül maradva rákényszerül, hogy gyerekeit apjukkal hagyva elfogadjon egy felkérést, mely egy londoni turnéra szól. A britek ugyanis még ekkor is rajonganak az Amerikában már levitézlett díváért, fellépéseire minden jegy elkelt, körülrajongják, érkezése hírértékű, interjúk várnak rá, első rangú hotelben lakhat, ellátják mindennel, még egy szervező-gardedámot is mellé rendelnek, aki gondoskodik róla, hogy mindene meglegyen, no meg, hogy színpadra is álljon a terveknek megfelelően. Garland ugyanis ekkor már nem túl megbízható, sokat iszik, gyógyszerfüggő, az egészsége romokban, és – ami a legfontosabb – rettegése a kudarctól olyannyira megbénítja, hogy nem egyszer úgy kell feltolni a színpadra. Ott már persze megtalálja magát, mégis csak a kor legnagyobb előadóművészéről beszélünk, és estéről estére csoda születik a színpadon. De közben eredendő magánya azért ott van, a gyerekeinek hiánya is kínozza, se enni, se aludni nem bír továbbra sem. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve ötödszörre is férjhez megy, látszólag végre boldog lehet, még egy ígéretes üzleti lehetőség is felmerül, ami megoldhatná az anyagi gondjait, ám végül borul minden, és Judy még a londoni esélyét is elbaltázni látszik.

Fót: Vertigo Média

Rupert Goold rendező megfogta az isten lábát ezzel a lehetőséggel, hisz eddig mindössze néhány sorozatepizódot, egy tévé, és egy mozifilmet jegyez, most mégis Oscar-várományos sztorit rendezhetett, ráadásul olyan elsőrangú főszereplővel, mint Renée Zellweger. A filmhez Tom Edge írt forgatókönyvet Peter Quilter End of the Rainbow (A Szivárvány vége) című színdarabjának felhasználásával, ám míg a darab kicsit elemeltebb, addig Edge inkább valamiféle történelmi hűségre törekedett, még ha messze nem is vette hiperrealistára a dolgot. A forgatókönyv azonban sikeresebb portréként, mint történetként, valódi életrajzi alkotásként nemigen fogható fel, de aligha ez volt a cél: a Judy sokkal inkább szól főhajtásról egy nagy művész előtt, no meg annak kitárgyalásáról, hogy vajon megéri-e bármi, amit a sztárkultusz ígér. Goold egyértelműen arra jut, hogy nem éri meg, ugyanakkor azt is megérteti, hogy nem lehet kizárólag áldozatként nézni Judy Garlandra, vagy azokra a hírnév által megrángatottakra, akiket képvisel: a főhős legalább ugyanannyira áldozata saját rajongásának, amit a színpad iránt érez. Persze, értjük, hogy mi történik, hisz ez a gyerekkora óta kizsigerelt, soha a gyerek- vagy a tinikorát meg nem élő, magára hagyott örök kislány sehonnan nem kapott tartósan szeretetet, csak a közönségtől.

Fót: Vertigo Média

A dramaturgia ugyanakkor meg-megbicsaklik, a tempó és az érzelmi ív egyenetlen, és a katarzis is csupán azért következik be, mert az a főszereplő, aki. A Judy nem különösebben jó film, Renée Zellweger viszont olyan fenségesen játszik benne, hogy azzal mégis emlékezetes élménnyé teszi az egészet. Zellweger bármit meg tud csinálni a vásznon, és a sok feledhető kis szerep után nagyon kijárt már neki valami, amiben újra emlékeztetheti a közönséget arra, hogy mekkora színésznő. A Judy ilyen lehetőség, hálás feladat a lerobbant díva utolsó kapálózásait megénekelni, és Zellweger maximálisan élt is vele. Egészen megrendítő a reszketeg, szorongó, csontsovány és összeférhetetlen dívaként, a skála az infantilizmustól a fergetegesen pikírt humoron át a megtaposott nyomorultig terjed, és minden szín fájdalmas, mert szinte süt belőle a pusztulás, olyannyira, hogy ha nem ismerjük Garland sorsát, akkor is pontosan tudjuk, hogy ennek a nőnek sarkában jár a halál. Nagyon megérdemelten kapta meg érte a Golden Globe-ot, és az sem lepne meg senkit, ha az Oscart is elhozná, ami, remélhetőleg, jó emlékeztető lesz Hollywoodnak, és elkezdenek újra tisztességes szerepeket adni Zellwegernek – hogy legalább ő ne váljon a szórakoztatóipar egyik feláldozható katonájává.

Judy – brit zenés filmdráma, 118 perc. 24.hu: 7/10

Kiemelt kép: Vertigo Média

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.