Csak pár nap jut a szerelemből, de az is elkísér, amíg élünk

Mennyi, de mennyi történet mesél erről, hogy vannak olyan szenvedélyek, szerelmek, amelyek képesek üzemanyagot adni egy életre akkor is, ha csupán néhány napra, netán pár órára szólt a beteljesülés – csak lehet benne valami! Az olyan történetekben, ahol azonos neműek szeretnek egymásba, különösen szeretik az írók ezt a képletet. Pár napnyi szerelem hívta egy életen át vissza a Brokeback-hegyre a Túl a barátságon két cowboyát, a Szólíts a nevedenben Elio és Oliver szintén alig néhány napra tapasztalhatta meg a beteljesülést, mégis életük végéig ez az emlék fűtötte őket, a pár éve Oscart kapott, szívfájdítóan gyönyörű Holdfényben pedig egyenesen néhány percnyi gyönyör hajtotta végig az életen a korszakonként nevet váltott, önmagát nem találó főhőst. A szívfacsarás mindig garantált, ha egymásnak teremtett szerelmesek elszakadni kényszerülnek egymástól, ha pedig mindehhez a tiltott szerelem sustorgó feszültsége is hozzá adódik, az a rövidke boldogság felfénylik, és még nagyobb kontraszttal ragyogja be az életet, és hőseinknek hajtóerőként hat a tény, hogy ők bizony már találkoztak a szerelemmel, így titkos tudás birtokában vannak, mint az első emberek, akik ismerték a tüzet. Rengeteg ilyen történetet láttunk, de ezeket a szimbólumokat sosem rendezték össze így: a Portré a lángoló fiatal lányról azonban olyannyira megtette ezt, hogy előbbi mondataim fő képei – a szerelem mint titkos tudás, tűz, és örök üzemanyag – konkrétat kimondva jelennek meg benne. Amellett pedig egy álomszerűen gyönyörű film is.

A tizennyolcadik század végi közegbe helyezett történet egy jelzésszintű kerettől eltekintve egyetlen, a világtól elzárt szigeten játszódik, ahová főhősünk, Marianne azért érkezik, hogy portrét fessen Héloïse-ről, a sziget egy arisztokrata családjának lányáról. A festmény elengedhetetlen ahhoz, hogy a lányt méltóképp férjhez adják, ám ő nem akar férjhez menni, így nem hajlandó modellt sem ülni – Marianne-t tehát társalkodónőnek mondják, és azt a feladatot kapja, hogy figyelje meg alaposan Héloïse-t, és fesse meg fejből, titokban. A magába zárkózó, szabadságvágytól fűtött modell és az őt nem csak szakmai elhivatottságból figyelő festő közel kerül egymáshoz, a kép viszont, akárcsak az árulás fizikai megtestesülése, készül, és a titok leleplezése lassan elkerülhetetlenné válik. Ám hőseink összehangoltsága új esélyt nyit meg előttük, és a csendes testvériség olyan természetesen fordul szenvedélybe, mint a tavasz a nyárba.

Ízig-vérig női film ez, és nem csak azért, mert női főszereplőkről mesél, nő írta és nő rendezte, éspedig egyazon nő, Céline Sciamma, a franciák tökös, nem egyszer queer témát feldolgozó, csupa női filmet jegyző forgatókönyvíró-rendező multitálentuma. Női film abban az értelemben is, hogy minden képkockából árad valami ezerszínű, de minden ízében női energiát sugárzó feszültség, amelyben van könnyű szépség, rebbenés és finomság, de vadság, teremtő erő és szenvedély is, és női film abban a prózai értelemben is, hogy női hőseink élete nemhogy nem a férfiak körül forog – csillagos ötös a Bechdel-teszten! –, de gyakorlatilag nincsenek férfiak a filmben.

A történet már majdnem véget ért, amikor ráébredtem, hogy nicsak, a teljes filmidőből alig egy percben láttunk eddig férfit a vásznon.

A többi időben kizárólag nőtársaságban voltunk a szereplőkkel, és ez olyan üdítően bizalmas, „sisterhood” élmény – főként, hogy a beszélgetések sem a férfiak körül forognak, így a rivalizálás sem vet árkot a hősök közé –, hogy ezek után, amikor újra férfi bukkan fel, az olyan, mintha mocskos bakanccsal járnák össze a krémfehér nappaliszőnyeget. De nincsen semmi ellenségeskedés, egyszerűen csak itt ők most nem fontosak. Jóleső változatosság ez.

Mindemellett a Portré a lángoló fiatal lányról nem tézisfilm, sőt, nincsen igazából semmilyen tanítás, már ami az LMBTQ témát illeti, ebben a történetben annak nincsen különösebb jelentősége, hogy két nő szeret egymásba, hiszen elsősorban nem ez, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyeik közötti szakadék választja el őket egymástól. Nemes egyszerűséggel egy szerelmi történet ez, az érzékeny, érzéki és manipulációmentes fajtából, amelyben kódolva van a fájdalom is, meg az is, hogy kénytelenek emelt fővel tovább élni, a forgatókönyv ennek teljes ívét elmeséli, a szívtépés folyamatos, de építő jellegű, és mindezt annyi szépség burkolja be, hogy igazából nem is fáj olyan elviselhetetlenül. A két főhős kémiája remekül működik, Noémie Merland és Adéle Haenel önmagában is sokrétűen, gazdagon játszik, meg eleve, olyan kimódolatlanul gyönyörűek, hogy azzal nehéz betelni.

A fenséges természeti és épített környezet és az érzéki jelmezek mindezt csak tovább emelik, ahogy a néhol szimbolikus-misztikusra hangolt képek is, a film végig magasan tartott hangulata ezek által úgy tornyosul a katarzis felé, hogy azt nem lehet megúszni. És persze, kár, hogy holmi űreposzok elvonják a figyelmet az ilyen érzékeny csodáktól, de közben azért a franchise-filmek korában már annak is örülni kell, hogy egyáltalán forgalmaznak még ilyen klasszikusan filmművészeti alkotásokat. Tessék megnézni, a pénztárcával szavazni, karácsony alkalmából tenni az európai filmművészet életben maradásáért.

Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu) – 2019, francia filmdráma, 121 perc – 24.hu értékelés: 8/10