Woody Allen 48. filmjével kapcsolatban az a legnagyobb meglepetés, hogy nem tavaly mutatták be. Furcsa is volt az a tavalyi év, ősz felé légüres térben találtuk magunkat, mi, Woody Allen tisztelői. Hiányérzetünk volt, és az okozta, hogy a #metoo-mozgalom farvizén megint elővették Allen 1992-es zaklatási ügyét. Akkor Mia Farrow vádolta meg a rendezőt, hogy zaklatta Farrow vér szerinti és Allen nevelt lányát, a hétéves Dylant. Ezt a vádat Allen akkor is és most is tagadta, az Egy esős nap New Yorkbant gyártó Amazon stúdió viszont a botrány fellángolásától tartva elállt a film bemutatásától. A film néhány színésze, köztük a főszerepet játszó Timothée Chalamet és Selena Gomez pénzt utaltak a zaklatás áldozatait segítő civil szervezetnek, Allen pedig beperelte az Amazont, és végül megkapta a stúdiótól a film jogait. Közben 2019 lett, de helyreállt a világ rendje: moziba került az Egy esős nap New Yorkban.
Érdekel ez bárkit? Mármint a film, nem a botrány. Az előjelek aggodalomra adtak okot. Allen két előző filmje, a Café Society és a Wonder Wheel nagyon gyengék voltak, különösen az utóbbi. Megtörtént az, amiről azt hittük, lehetetlen: egy Woody Allen-film nem csak simán halvány volt, tét nélküli és önismétlő, hanem kulisszahasogatóan, elviselhetetlenül rossz. Hamis, kimódolt, röhejes. Igaz, közben elkészült a Crisis in Six Scenes, Allen hatrészes minisorozata Miley Cyrusszal és saját magával a főszerepben. Azt jól esett nézni, noha olyan volt, mint húsz éve a legtöbb Woody Allen-film: halvány, önismétlő stb.
Ilyen az Egy esős nap New Yorkban is. Jellegzetes darabja a mester 2010-es évekbeli, könnyed vígjátékainak, amelyeket az „elaludtam a forgatáson”-ciklus darabjainak is nevezhetnénk. Ide tartozik a Café Society, a Káprázatos holdvilág vagy a Rómának szeretettel is, amelynek az egyik történetszálát Allen most újra felmelegíti. Pedig már előzőleg sem volt eredeti az ötlet, hanem Allen egyik kedvenc rendezőjének, Federico Fellininek A fehér sejk című, korai filmjéből származott. Arról a történetről van szó, amelyben a fiatal naiva a nagyvárosba érve megismerkedik az általa imádott filmsztárral, eltölt vele egy napot, és a végén rájön, nincs szüksége a szórakoztatóipar álságos világára és arra, hogy kihasználják.
Az új filmben ez történik Ashleigh-vel (Elle Fanning), a hamvas és butuska, bár talpraesett arizonai lánnyal, aki szívesen lenne baloldali aktivista, de az apjának sajnos bankjai vannak. Ashleigh interjút készíthet az alkotói válságban sínylődő rendezővel, Roland Pollarddal (Liev Schreiber), de rögtön utána megismerkedik egy forgatókönyvíróval (Jude Law) és egy filmsztárral is (Diego Luna). A valódi főhős azonban nem Ashleigh, hanem a barátja, a különc Gatsby (Timothée Chalamet), aki elkíséri Ashleigh-t Manhattanbe az interjúra, de rájön, hogy Manhattant jobban szereti, mint a lányt.
A „különc” amúgy enyhe kifejezés a fiúra, aki annyira mesterkélt, mesebeli figura, hogy komolyan az a neve, hogy Gatsby Welles. Az ő karaktere Woody Allen egyetlen leleménye ebben a filmben: egy kamaszos külsejű egyetemista, aki úgy néz ki és úgy beszél, mint a gazdag New York-i zsúrfiúk 1951-ben. Hangversenyekre jár, John Singer Sargent-festményekről értekezik, a híres filmrendezőtől pedig azt kérdezné, milyen hatással volt a műveire Ortega y Gasset filozófiája. Tartok tőle, hogy Allen reménybeli közönségének három teljes generációja néz majd üres tekintettel Ortega y Gasset nevét meghallva, de a rendezőt ez cseppet sem zavarja.
Gatsby figurája mindenestől merő anakronizmus, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató nézni Timothée Chalamet-t, amint perceken át gyűrött bankókat szed ki a zsebéből – pókeren nyerte a pénzt, mert megrögzött és tehetséges szerencsejátékos –, vagy ne jelentene különleges esztétikai minőséget 2019-ben, ahogy Chalamet egy barokk festmény előterében zongorázik.
A túlzásokat Allen a látványvilág szempontjából is felvállalja. Nem arra a felháborító jelenségre gondolok, hogy a film összes szereplőjének hétszobás, emeletes lakása van Manhattan kellős közepén, hanem arra, hogy akkor is a lehanyatló alkonyi napot idéző, mélysárga fény csúszkál a szereplők arcán, mikor a taxiban ülnek, és esik az eső. Sőt, a történetben is a szappanoperai túlzások helyettesítik a karakterek kidolgozását vagy hasonló, értelmesebb filmekre emlékeztető megoldásokat. Egymást kergetve sorjáznak a nevetséges fordulatok és az egyforma dzsessz-sztenderdek, de szerencsére a film pont véget ér, mire mindezt megunnánk – ami azt is jelenti, hogy a film elég rövid.
A pszichológiában regressziónak hívják azt a folyamatot, amelynek során újra feltörnek a személyiségfejlődés már túlhaladott fázisai. Ez juthat eszünkbe az Egy esős nap New Yorkban túlzásokba eső, önfeledten bolondozó rendezőjéről, és különös, kifordított módon ez jellemzi a főhőst is: tisztára fiatalembernek tűnik, de lélekben nyolcvanéves. Ki tudja, meddig játszadozhat még?
Egy esős nap New Yorkban (A Rainy Day in New York), 92 perc, 2019. 24.hu értékelés: 6/10
Borítófotó: Cinetel
